Fenékig tejfel, mármint az élet a civilizációban. Ha hinni lehet a statisztikáknak, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy saját kezűleg végzünk önmagunkkal, mint annak, hogy közlekedési baleset áldozatai leszünk. Ez annál jobban stimmel, minél magasabban fejlettebb a civilizáció, amiben élünk (akarom mondani, raboskodunk – szabadon lehet választani, ki, hogyan fogja fel). Például a bálványozott nyugati demokráciákban, Németország, Finnország, Ausztria, Japán stb. százezer lakosra évente több mint 20 öngyilkosság jut. Ebben a versenyben Magyarország is lépést tud tartani nyugati szomszédaival. Franciaország viszont a France Telecom jóvoltából lassan de biztosan felküzdi magát a laza, kicsit gondtalan és könnyed mediterrán világából a csúcstartókhoz. A Földközi-tenger vidékén ugyanis az öngyilkossági arányszám a fenti világszínvonal egy negyede csupán, azaz százezer lakósra ötnél is kevesebb esetet jegyez a statisztika. Az említett vállaltnál viszont mára, 2008 februárjától immár a 23. dolgozó vet véget az életének. Ez szörnyű és csak a mondásos vak nem látja, nagy bajok vannak.

Tulajdonképpen konkrét oka van, amiért a szuicidről mélázom. Szombat éjjel az egyik szomszédasszonyunk, aki tölünk két feljáróval tovább a földszinten lakott, felmászott a negyedikre és lelépett. Szerencsétlenségére komoly sérülésekkel túlélte a betonra csapódást. Valaki, aki láthatta az esetet, kihívta a mentőket. Még élt és iszonyúan szenvedett amikorra kiértek, de hiába küzdöttek érte, nem sikerült megmenteni. Szomorúság tölt el annak ellenére, hogy nem ismertem. Emlékszem, itt-ott láttam vékony alakját, három nagytestű kutyával meg egy kislánnyal egyetemben. Az egyik feketeszőrű állat elég mogorván szokta őt követni és én jobbnak láttam nagy ívben kikerülni a seregletet. Nem bíztam benne, hogy törékeny termetével esetleg jobb belátásra tudná bírni a rám fanyalodott ebet. Nos, ennyi, amit tudtam róla. Most gyertyákat gyújtanak a lakók a lelki üdvéért. A sötétben ugyan már táncolhatnak, ragyoghatnak a lángocskák, hiába volt egy élet. Ismét hiába… nagyon szomorú…