Néhanapján eszembe jut a digitális térből teljesen eltűnt Robert Rosenkranz, a valamikori legszorgalmasabb osztrák túrázó, aki nem hagyott volna ki egyetlenegy túrára alkalmas napot és ne dokumentálta volna precíz pontossággal a bejárt útvonalait. Még az ismétléseket is, mivelhogy bár a megtett út lehet akár ugyanaz, de az időjárás és különösen pedig az évszakok függvényében, a túrák hangulata és a megéltek mégis mindig különbözhetnek. Na meg aztán gyűjtötte a méterben, majd kilométerekben mért szintemelkedéseket. Naná! Ám, miután megtalálta élete párját, digitális értelemben, önnön kezével végezte ki magát.

Olykor arra gondolok, hogy miután korom előrehaladtával egyre csak fogy az erőm és tehát ennek következtében a motivációm is, túl sok újdonság tőlem sem várható már. A végső lepést én is megtehetem. Tudniillik, hogy egyetlen kattintással átadjam magam a digitális kivégző osztagnak és eltűnjek a térből. Annál is inkább, mert egyéb dolgokról egyre veszedelmesebb véleményt alkotni és főleg azokat meg is írni, nyilvánosságra hozni.

Észrevétlenül beléptünk egy olyan korba, ahol kifejezetten nem erény megkérdőjelezni a valóságipari művek alkotta kétes virtualitásokat (hogy szépen fogalmazzak, mert mondhattam volna egyenesen is, hogy a vízcsapból is áradó propagandát). Deja-vu! Vajon, hol és mikor is éltem meg már ilyet? Amikor tudniillik számtalanszor elmagyarázták, a számba rágták (nem csak nekem), hogy amit otthon hallunk, azt a világért sem szabad elkotyogni. Mert az elvtársaknak mindenhol van fülük. Egy ilyen, az akkori hatalommal ujjat húzó meggondolatlanság miatt, majdnem elestem az egyetemi tanulmányaimtól. Hja! Ők sem ismertek pardont (meg ezek sem)! Tehát miért ne?