Aki hébe-hóba bekukkant hozzám, tán emlékszik még arra a téli beszámolómra, amelyben ecsetelem miként kényszerültem januárban feladni az Érdes Taréjt (Ötscher). Nem úgy Cirmi. Nos, a minap a legutóbbi Robert Rosenkranz szervezte túrán Cirmi első háromezresét ünnepelhette a Großvenedigeren. Kedves Cirmi, még sok-sok további nagyszerű háromezrest kívánok! A képes beszámoló itt található.
A Babenberger-Strecke 20 kilométeres köre önmagában még akkor is túl rövid ahhoz, hogy komolyan legyen véve, ha a keleti oldala megmászása ugyancsak pulzusemelő. Valahogy ki kell bővíteni, hogy kicsit “megártson” a szó kellemes kifáradást sejtető értelmében. Először is Freudenauból indulok, végigbringázom a Duna mentén oda-vissza irányban, ami plusz 40 kilométert ad a csomaghoz.
 |
 |
A bal felsö térképen pirossal feltüntetve a Flow-Line vonala, a profilon ugyanitt a markáns bevágás. A táv összesen 60 km, 675 m szintemelkedés, bruttó 3:50 óra alatt. |
|
Mindezeken felül a térképen jól látható, hogy a Babenberger kör pontosan a két éve átadott Weidlingbach Trailpark felső szeglete mentén halad el. Nos, mi lenne, ha kipróbálnék egy igazi down-hillt? A Flow Line egy “kék”, közepesen nehéznek feltüntetett pálya a Fun-Line meg egy “piros”, nehéz. Így utólag, elég hülye ötlet volt (kis híján bukom egyet), mivelhogy jusztból sem vagyok downhilles, de ha nem próbálom ki, akkor soha meg sem tudom milyen.
Szóval tudni akarom, milyen egy downhill. Persze kétségeim vannak, mert életemben nem ugrattam még biciklivel és kanyarokat sem szedtem nyaktörő tempóban. A go-pro videók, amiket megnézek, nem sokat árulnak el a valós nehézségekről. Ha sokan lesznek ott, gondolom, akkor inkább nem vállalom, nehogy feltartsam a mögöttem érkező profi fiatalságot.
A Duna-mente simán lemegy. Meglelem és követem a Babenberger vonalát. Standard S0, néhány rövid tüdőköptető szakaszon kívül semmi komoly veszedelem. Széles erdészeti utak dominálnak. Tipikus, nyájas Wienewald.
Aztán elérem a Trailparkot, és képzeld, sehol egy lélek. Ezzel nem számoltam! Így aztán, mivelhogy nincs kimagyarázkodás, elindulok a jobb szárnyon (Flow Line). És hova tovább, egyre csak keményedik a dolog. Rémület! Néhány kanyar után eldöntöm, hogy ez nekem nem kenyerem, élvezetesnek nem találom. Igényes és érzem, hogy a szükséges technikai tudásom hiányzik.
Gyorsan megértem, hogy az emelt palánkú kanyarokat nem lehet lassan csordogálva bevenni. Lendülettel kell nekimenni a dolognak. Próbálgatom. Mire kezdenék ráérezni, jönnek az ugratós talajhullámok. Nem akarok repülni, így lassítanom kell, de akkor meg nem sikerülnek a kanyarok, amik egyre élesebben, egyre meredekebben zuhannak lefelé.
Szóval izzadok rendesen. Cirka 400 méterenként kék tábla hirdeti, SOS, és alatta a mentők telefonszáma. Nyilvánvaló! Itt könnyen nyakát töri a magamfajta. Egyszóval nem szeretem, de most már legalább tudom, milyen. Örülök, hogy épségben leérek.
Egy kaptatós erdészeti úton érkezem vissza a Babenberger vonalára. Itt is száguldás következik lefelé, de ez azért jobban illik hozzám. Még vagy 45 km Freudenau. Szerencsésen érkezem vissza a kiindulópontomba.
Különféle okokból kifolyólag csak egy relaxációs túrát tervezünk, ami aztán mégis kicsit túlcsordul, mert elvétjük az utat. Egyébként száraz idő, de odafenn erős szél van előre jelezve, egy szurdoktúra tehát elvileg éppen alkalmas alternatíva.
 |
 |
|
|
Megjegyzés: esőről pedig nem szólott az egy nappal korábbi fáma, úgyhogy maradok a korábbi tapasztalataim szerinti álláspontomnál, miszerint a meteorológia a gyengébb humán-tudományok szintjén vegetálgat magának, és még arra sem képes, hogy 12 órás távlatban megbízható előrejelzéssel szolgáljon (legalábbis a bergfex.com nem képes erre).
9:15-kor van a rajt Rohrbach im Grabenben, ami azért jó, mert előre örülhetünk a visszatéréskor esedékes alpesi lazapecsenyének a Mária Országa (Marias Land) elnevezésű helyi vendéglátóban.
Délkeleti irányban lépegetünk kissé álmosan az aszfaltúton felfelé, miközben az egyre csak komorodó eget fürkésszük. Később mezők mezsgyéjén (fenti kép), majd erdőben ereszkedünk a Gadenweither-Klamm (szurdok) szintjére.
9:55-kor fordulunk le a széles útról jobbra be a szurdokba. Egy hivatalosan jelölt ösvényről lenne szó (bergfex.at-szerint), de erre utaló jelek alig-alig vannak. Egy évtizedek óta fatörzsön rozsdásodó plakett mellet elhaladva vékony csíkba vesző csapáson kaptatunk enyhén felfelé. A nyomokból ítélve nem egy felkapott turistaút.
Az ösvény két helyen tör át magasba szökő függőleges sziklafalakon (lenti képek). A második egyben egy több ágban csordogáló csermely medre is, és tehát külön odafigyelés szükséges a lehetőségekhez mérten viszonylag száraz átkelésekhez.
Alig hagyjuk magunk mögött a vad sziklavilágot és elered az eső. Alkalmazkodunk a körülményekhez, de figyelmünk lankad, minek következtében elvétjük a rendes utat. Ami tulajdonképpen nincs is, mert jelek nem igazítanak útba. Ahol egy széles, egyenesen tovább vezető erdészeti út balra fel elágazik, nos ott követjük el a hibát. Mi egyszerűen haladunk tovább az árok mélyén.
Először eltűnik az út, majd az ezt követő még jól látható csapás és hirtelen ott vagyunk a nagy semmiben (lenti kép). Pillantás a GPS-re elárulja, hogy az út, amin lennünk kellene valahol balra fent a fejünk felett halad. Nosza, mit tegyünk? Visszafordulunk, vagy követjük az árok alját, ami a térkép szerint előbb-utóbb eléri és keresztezi a jelölt utat.
Maraduk inkább az “árkon-bokrokon át” variáns mellett. Térdig érő csalánoson át, nagyra nőtt páfrányokat és egyéb zöldellő aljnövényzetet kerülgetve, meredeken felfelé, majd egy fakerítésen átmászva (vajon mit keres itt egy völgyzáró?). Végre kiérünk az áhított erdészeti útra.
Közben eláll az eső. Kaptatunk a forgalmasabb napokat is látott, valószínűleg valamikor régebben, fakitermelés céljából a hegyoldalba vágott, most zöld növényzettel benőtt erdészeti úton. Aztán megpillantunk egy fakó piros jelet is, amiből kiderül, hogy jó helyen járunk (lenti kép: még esőköpennyel a zsákomon). Vannak jelöletlen vadászösvények, amiken könnyebb a tájékozódás, mint ezen az elvileg hivatalosan is kijelölten.
A későbbiekben aztán sűrűsödnek a fákra pingált jelek, majd gond nélkül elérjük a Gahns platóját, ahol legnagyobb örömünkre végre napsütés fogad. A Große Waldwiesen még szép panorámát is kapunk ajándékba (lenti kép), pedig már lemondtunk róla, hogy erdőn kívül más kilátásban is részünk lesz.
Egy névtelen, de jelentős kereszteződésben (12:45 – fenti képen a tábladzsungel), a kékkel jelzett úton elindulunk vissza a völgybe. A turistaút számtalan helyen rövidíti meredek áthidalásokkal a körülötte kanyargó erdészeti utat. Helyenként annyira benőtt, hogy csak jó odafigyelés árán lehet meglelni. Na, erre sem járnak tömegek, annyi biztos.
13:40-kor érkezünk Gahnsbauer szintjére majd 14:10-kor lehuppanhatunk Máriánal az aznapi lazacpecsenyénkre. A körút ártalmatlannak tűnik, de be kell kalkulálni, hogy jobbára gyéren látogatott, sőt helyenként kifejezetten elhagyatott szakaszok is vannak a pakliban (fenti kép), és tehát résen kell lenni.
Kilátás a Hoher Hengstre, balra a háttérben a Schneeberg
Jöhet a lazac 
… avagy egy más kis magyar Hochschwabtan. Mivel szeretem a perspektívákat, íme az alábbiakban az Aflenzer Staritzen a Feistringsteinről nézve és vice-versa a vasárnapi panoráma a Großer Feistringsteinre (lenti kép).
Jelölve a szakadék ami elválasztja a Feistringstein-szigetet a platótól és a csúcskereszt helye (alsó kép onnan készült)
A háttérben az Aflenzer Staritzen gerince (képek készülte 2016)
A Feistringstein-sziget, a háttérben jobbra a csúcskereszt, balra az Aflenzer Staritzen. A látszólag szelíd, füves dombot, az alábbi képen látható szakadék választja el a felföld többi részétől.
… az a bizonyos szakadék a beszálló déli oldalról, amit át kell hidalni, hogy a “szigetre” jussunk. A markáns bevágásban, a pillértöl jobbra vezet a ferrata. Felette egy éppen felérkezett hegymászó alakja látszik.
A térképen a tárgyaltak pozíciója
Harmincas napozókrém többszöri felvitele ellenére is vörösre égett a tarkóm… 
A Hochweichsel (más források szerint Hohe Weichsel) az Aflenzer Staritzen magányos csúcsa, alig valamivel emelkedik a mágikus 2000 méter tengerszint fölé. A Hochschwabcsoport legkeletibb nyúlványa Seewiesen hegyi falucskát védi, az északi frontoktól. Jellege megegyezik a Hochschwab erózió kerekítette szelíd arculatával .
 |
 |
|
|
|
Az Aflenzer Staritzen gerincén vezető hosszú turistaút önmagában nem tartogat komoly technikai kihívásokat a tarsolyában, annál inkább az állóképességet és a kondíciót próbálja. Mert egy dolog odafenn elbóklászgatni, más pedig feljutni, majd pedig leereszkedni.
Seewiesen temploma mellett/alatt elhaladva
Hetek-hónapok már-már hiábavalónak tűnő várakozása után végre teljesül a túrához szükséges legalapvetőbb időjárási feltétel. Stabil, száraz, napsütéses és főleg pedig viharmentes túra időt ígér a meteorológia! Indulás!
Elérem a Seebergsattelt
Egy szép nagyra elnyújtott kört kívánok megtenni, mégpedig úgy, hogy a kaptatója kerüljön a túra kezdetére (tudniillik amikor még virgonc a vér). A Seewiesen nyugati oldalán található Seetalban parkolok tehát, ahová a Dullwitzok felől, (majd onnan érkezem) gond nélkül le lehet sétálni.
7:00 órakor indulok keleti irányba, Seewiesn felé, hogy elérjem első köztescélom, az 1246 méteren fekvő Seebergsattelt. Ott is kezdhetném, hisz tágas parkoló várja a hegyek szerelmeseit, de akkor a túra végén még egy óra kaptatás és 300 m szintemelkedés várna rám.
Kilátás az Untere Dullwitzba, balról a Feistringstein látható
A jól jelzett 855-ös úton kezdem meg a tulajdonképpeni plató-ostromot. Eleinte teljesen hétköznapi kaptatón araszolgatok felfelé, majd egy hosszú és kellemetlen traverz következik. Később északnak fordul az ösvény és alaposan bekeményít. A feljebbjutás érdekében itt-ott úgymond kezet is kell emelni a sziklára.
A füves plató, jobbról a Mieserkogel, amire nem megyek fel
Megkönnyebbülés felérkezni a dimbes-dombos platóra (9:00). Jól lehet követni a kitaposott turistaút vonalát. Hosszú, kilátásban, panorámában különösen gazdag vándorlás következik.
Még egy pillantást érdemel a Feistringstein. Jól látható az a bizonyos szakadék (bevágás) amiben a hasonnevü Klettersteig vezet
Tulajdonképpeni fő célom elérése érdekében, 10:20-kor el kell hagynom a normál turistautat. Egy jól jelzett helyen jobbra leágazik a Hohe Weichsel felé vezető ösvény. Jelzések a továbbiakban nincsenek, de a nyomok egyértelműen kalauzolnak a hegy szelíden emelődet nyugati oldalára, melyen át különösebb izgalmak nélkül lehet feljutni a csúcsra (10:50).
Beúszik a képbe fő célom a Hochweichsel
Itt a táblával jelzett helyen kell letérni jobbra
A csúcson
Pillantás a Ringkamp felé és az alatta elterülő Obere Ringbe. Középen a távolban a Hochschwab csúcsa
Fenti kép közelítve (Ringkamp 2153m, Hochschwab 2277m)
A kép közepén a tábla (lenti képen), mely balra, a Vosithalehütte felé terel
A kitérőre cirka másfél órát kell betervezni. 11:30-kor érek vissza a fő turistaút vonalára. Másfél óra elteltével vagyok a Ringkamp és a Hutkogel alkotta nyeregben. További egy óra a Jegermayer Steigen elérkezni a Voisthalerhüttehez, ahol megejtem jól megszolgált déli pihenőmet. Ekkor már 7 órája vagyok úton és bizony jól esik lehuppanni eme hegyi-oázis napsütötte teraszán.
Az ételkínálat hagy némi kívánnivalót (kétféle leves és egyetlen főétel-féleség van porondon), de mivel a mondásos vasszöget is megenném, nem sokat teketóriázom. Sült krumpli tükörtojással. Mindamellett meg kell jegyezni, hogy hasonló kunyhók, hasonló helyzetben azért jobban igyekeznek (lásd a jóval magasabban elhelyezkedő Schießtelhaust), mert szerintem tutira csak ezen múlik.
A kép közepén a Voisthalerhütte
A Vosithalerhütte festöi környezetbe ágyazva
Közben megtudom, hogy a jövő szezonban (2019) szanálás miatt nagy valószínüséggel nem lesz nyitva a menedékház. Valószínüleg egy teljesen új épül, a régi helyén, vagy egy picivel odébb. Részletek itt olvashatók.
14:30-kor kezdem meg a végső ereszkedést. Nem sietek, mert egyrészt remek az idő, másrészt pedig testileg képtelen lennék rohanni. A fáradtság lassan begyűrűzik a derekamba. Minden lépés egy-egy apró kis gyötrelem. Örülök, hogy a papírforma szerint 2:30 alatt, 17:00-ra visszaérkezem a reggeli kiindulópontomba.
A Voisthalergase
Összességében egy nagyon szép, de méreteit tekintve az átlagosnál jóval igényesebb túráról van szó. Tervezéskor különösen nagy figyelmet kell szentelni az időjárásnak, mert odafenn a platón egy esetleges zivatar vagy front elöl nincs mód a menekülésre.
Ez a hetedik megmászás. Utoljára 2014-ben jártam itt, aztán mire újra kedvemet leltem volna benne, lezárták. Egy egész évig gyűjtötték az pénz-adományokat a felújításra. Az idén befejezték. A változtatások pedig elvették a korábbi HTL (régi nevén) brutális élét, és ez szerintem nagyon jót tett az egész Klettersteignek.
A rettenetes beszálló falat az áthajlással néhány nittel szépen megszelídítették. Korábban kizárólag a csúszó-súrlódásra számíthattál, na meg a karizmaidra. Ez utóbbi elkel most is, de a láb valahányszor talál jó támpontokat a nitteken. És ez így folytatódik. Ahol szükség volt szelídítésre, ott most nittekre lelsz, amit megköszönünk szépen.
Indulás, szívdobogás…
Közvetlenül az áthajlás alatt
A szanálás után az ÖTK átlagban úgy egy fél fokkal lett könnyebb. Ha tehát még most is D-E, mint azt a tábla a beszállónál hirdeti, akkor mi volt korábban? Szerintem E. A nittek nélküli áthajlás a beszálló falon színtiszta E volt.
Az első szakasz első pihenésre alkalmas leséből figyelem Cirmi ténykedését
Ezúttal Cirmi is elkísér. Neki ez az első mászása az ÖTK-n. A nehézségek miatt nincs megilletődve. Kifejezetten élvezi a power-trailt.
Jómagam, bevallom, hónapokon át készültem erre a mászásra. Különös tekintettel pedig korábbi tapasztalataimra. Magasra tettem a lécet, 30 fekvőtámasz és 10 széles fogású felhúzódzkodást szabtam meg magamnak feltételnek az újramászáshoz.
Ez itt teljesen új. Jobbra egy előző sáv, balra a rendes útvonal (ami valamelyest eltér a régitől).
A három közüli első szakasz vége.
A télen izomhúzódás (túlbuzgóság következtében) miatt szüneteltettem a testgyúrást és amikor februárban újfent rácsimpaszkodtam a rúdra, bizony egyszer is alig voltam képes felhúzni magam. Nos, a 30 fekvőtámasz tegnapra összejött, de a felhúzódzkodás csak 7-ig megy. Úgy gondoltam, ennyit tán csalhatok.
Hofrat-Schwarzer Rast (pihenő)
A második szakasz vége
Egyébként, pedig amikor az időjárás jelentés bezengte a stabil magasnyomású idő eljövetelét, bizony gombóc nőtt a gyomromban a bevillanásra, hogy eljött a nagy pillanat. Ahogy közeledett a kalandra kitűzött időpont, úgy nőtt és növekedett a gombócom. Már-már azon gondolkodtam, hogy végleg felhagyok a mászással, mert megöregedtem. Ezt találtam ki mentségnek, hogy tudniillik kiöregedtem a sorból.
Cirmi büvöli a harmadik szakasz embert próbáló traverzét
A harmadik szakasz és egyben az egész ÖTK-Klettersteig vége
És láss csodát, olyan fiatalnak és virgoncnak érzem magam mászás közben, mint a legelső alkalommal. A korábban sokat sopánkodó térdem csendes, zokszó nélkül teljesít. A futás közben már megfájduló derekamról tudomást sem veszek. Az izomhúzódások okozta fájdalmaknak se hírük, se hamvuk. Valószínűleg ez lesz az öregség elleni gyógyszer.
Tegnap volt egy jó kis előmelegítés az Anningeren, jöhet tehát egy afféle igazi, tüdőköptető, gatyarohasztó, combizom szaggató power-trail. 5 éve már, hogy kipróbáltam magam ezen a körúton. A beszámolónak az “Ágaskodó paripám” címet adtam. Merthogy az első kerék igen gyakran próbálja felmondani az anyaföldhöz való kötődését, minek következtében ugyancsak gyorsan kell rádőlni a kormányra, nehogy kidőlés és feldőlés legyen a dologból.
 |
 |
A táv (Pottentsien, Berndorf, Steinhof, Götzelsteig, Waxeneck, Auf dem Hals, Jagasitz, Reischer, Niemthal, Pottenstein) 33.6 km, 870 m szintemelkedés bruttó 3:50 óra (nettó 3:00). Pirossal a power-trailok. Lilával karikázva a bevezető teszt. |
|
Egyébként pedig Tour-de-France combizom kötegekkel bírók ne figyeljenek a monológomra. Merthogy a fenti profil-képen pirossal jelzett helyeken pont ilyen fizikumra szabott terheléssel kell mindazoknak számolni, akik nyeregben szeretnének maradni.
Pottensteilből indulok. Az útvonal mindjárt az elején letesztel, ugyanis a lilával karikázott helyen rám szabadít egy “ágaskodó paripám” címszós kis felszökést. Nem hosszú, de ha itt mindjárt le kell lépned, úgy akkor inkább fordulj szépen vissza. Nem neked való az, ami még jönni fog!
A tesztet sikerrel abszolválom, jöhet a folytatás. Lakott területen történő kanyargás után végre becsörtetek az erdőbe, miközben önkéntelenül Dante jut eszembe „ember ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Mármint azon vérmes reménnyel, hogy nyeregben maradjak. Mert ilyesmi de-facto fizikai lehetetlenség!
Az első power-trailt még a világbajnok sem lenne képes tolás nélkül megoldani, tudniillik jó néhány vihar döntötte fatörzs keresztezi az ösvényt. Egy helyen, méteres akadályon kell átemelnem a bringám, máshol csúszva alatta. Aztán már fel sem szállok, mert nem érdemes. Akár egy fal, úgy magasasodik fölém a legyűrendő út szalagja.
Tolom tehát a járgányom a soron következő erdészeti útig, ahol újra próbálkozom. Valamelyest sikerrel, bár itt-ott pihizésre fanyalodom. Az aljzat mély, a tavalyi avar nyeli a gumikat akár a ragacsos sár. Öklömnyi szikladarabok gondoskodnak a többiről. Na, de ne dramatizáljam, a következő power-trailig ismét nyeregben vagyok.
Elhagyom a Waxeneckhaust majd keresztezem a közutat azon a ponton, ami “Auf dem Hals” néven ismert. Máris látom, ami emlékeimben élénken él, hogy ami most jön az még az előző gatyarohasztást is túl fogja szárnyalni. Az enyészésnek átadott vendégház mellett még csak-csak el-elkarikázom, sőt még az itt kezdődő single-trailon is haladok valamennyit, de aztán úgy mellbe vág amit látok, hogy azonnal fel is adom.
Egyszóval jön a második szakasz bringatolás. Az sem semmi. Helyenként a biciklit csak cibálom fel a sziklalépcsőkön. Szeretném “live” látni azt, aki itt teljesít és felszökken ezeken az akadályokon. Később szelídül a csapás de még jön némi plusz emelkedés. Nem sokkal a Jagasitz vendégház előtt vált az út lejtőbe.
Miközben ereszkedem a Reischer vendégház szintjére, elvetem az ötletet, fordított irányban próbálkozni. A Reischer-Jagasitz szakasz felfelé menetben kiccsattanó power-trail. Annyival jobb, hogy bár széles erdészeti út, de jó morzsalékos, és ha lenne is erőd hozzá, az út felszínén kérlelhetetlenül elforog a kerék.
Mivel az idő remek, szépen süt a nap és jól megszomjaztam, betérek a Reischerhez egy fél órára. Ennyit le kell számítani a fenn megadott bruttó időből. Ebédszünetem után akad még egy megoldandó problémám. Elvileg ki is kerülhetném – a problémát. A profilon látható utolsó kaptató cirka 100 m plusz szintemelkedéssel toldja meg az össz- teljesítményt. Úgy néz ki, mint egy power-trail, de nem az, noha jól felpörgeti a test/szív-motort. A kaptatót bekebelezem tolás nélkül.
Miután az utolsó emelkedőn is túl vagyok, élvezem a könnyed száguldást vissza a kiindulópontig. Amennyiben tehát ki-ki bekalkulálja a bringatolásokat, avagy ezeket feleslegessé tevő testfelépítéssel bír, méltán vállalhatja a fáradalmakat. A “normál” Wienerwaldtól eltérően, ezen a körúton van kilátás is, szép panoráma a Schneebergre, a Hocheckre. Én is meg-megállok és gyönyörködöm az elő-alpesi tájban.
A Thallern-körút viszonylag hosszú, de nem szökik elég magasra. Az Anninger-körút meg elég magas, de nagyon rövid. Nosza, csináljunk egyet a kettőből. Így jön ki ez a remek kis ötvözet.
Gumpoldskirchenből a parkoló-paradicsomból indulok. Eleddig még nem találkoztam olyan településsel, ahol ilyen bőven mérik a személyautók parkoltatását. Véletlenül akad egy repülőtérnyi méretű parkoló, közvetlenül a Thallern körút mentén is. Soha rosszabb kiindulópontom ne legyen. Úgy állok le, hogy mindjárt szembeköszön a távolból, célom az Anninger a jellegzetes kilátóval.
 |
 |
|
A megtett táv (Gumpoldskirchen, Baden, Rosental, Siegenfeld, Gaaden, Großes Buchtal, Anninger, Krauste Linde, Mödling, Thallern, Gumpoldskirchen) 36 km, 740 m szintemelkedés bruttó 2:50 óra alatt |
|
Utam eleinte borvidéken fut. Amerre a szem ellát, sorakoznak a szőlőtőkék. A Thallern körút szépen lavírozgat az egyes birtokok mezsgyéjén. De ohó, nem szabad lebecsülni ezt sem. Kaptató akad itt mindjárt a kezdetén, egy derekas. A dolgot nehezíti, hogy a talaj mély. A finom homokszerű morzsalék szinte elnyeli a gumikat. Nagyobbat kell feszíteni a pedálokba, a nemjóját.
Ezután be és átgurulok Badenen. Az út a Badenból kijövet északnyugatnak fordul és jobbára aszfalton, átemeli magát az Anninger gerincén, a hegy túlsó oldalára. Nos, ez teszi ki a fenti profilon látható mint második emelkedő szakasz.
A továbbiakban száguldás jön aszfalton egészen Gaadenig, ahol a Thallern összetalálkozik a rendes Anninger-körúttal. Itt tehát megtörténik a betervezett váltás, és elhagyom a Thallern vonalát. Jobbra befordulok a Kleines Buchtalba amit a Großes Buchtal követ. A csúcsig folyamatos kaptató jön. Semmi lazsálás. Jó magas fordulaton pörgök, de sehol sem érem el a teljesítményplafont. Ez meglep, mert emlékeimben az Anninger keményebb dióként él.
Odafenn még mérlegelem, hogy betérjek-e egy elektrolitra az Anninger vendégházba, de lemondok róla, mert a nap már korábban eltűnt és jó szürke fellegek riogatnak. Nem lenne kifejezetten kellemes átizzadt gúnyában a kerthelységben ücsörögni. Italom van még elég a tömlőmben és az Anninger tetejéről lényegében már csak lefelé száguldás következik.
Megkezdem tehát a túra lazább, de nem kevesebb odafigyelést igénylő részét. Ezt azért mondom, mert alig engedem ki a gyeplőt, az alattomos sziklamorzsalékos út szinte kitaszít, kidob az árok szélére és majdnem borulás a vége.
A völgyben, a szőlőtőkék mentén haladva, még jön némi apró fel-alá, de ezek nem hozhatnak zavarba senkit. Jó választás volt, a körút teljesítette a hozzá fűzött reményeket.
… és maradék hite a várható időjárás esetleges javulását illetően, gyorsan józanodjon ki, mert a változatlan változékonyság rendíthetetlenül megy tovább (legalábbis a meteoblue.com szerint):
Egyébként pedig, ami idén tejesen rendhagyó, az a zivatarok teljes kiszámíthatatlansága. Az elmúlt években is voltak zivataros időszakok, ám míg korábban számolni lehetett létrejöttük időbeli és térbeli statisztikai valószínűségével, addig az idén az ilyen kalkulációk egyáltalán nem működnek.
Más szóval, ha tavaly és korábban igaz volt, hogy a villámok java része 14:00 óra után csap be, addig ez a szabályszerűség az idén mintha feloldódni látszana. Pedig teljesen logikus fizikai törvényszerűségről van szó. Tudniillik idő és napenergia (egyenlő teljesítmény) szükséges ahhoz, hogy a zivatartornyok elég nagyra nőhessenek.
Nyáron, az időszámítás 1 órás eltolódása miatt is, a 14:00 óra a nap állása szerinti 13:00 órának felel meg. Az első zivatarok kialakulásához tehát a délelőtti napsütés és a déli felmelegedés szolgáltatná a kitörésükhöz szükséges teljesítmény plusszt. Idén viszont helyenként már 11 órakor elérte a villámbecsapódások száma az aznapi maximumot, szintúgy az ezzel járó özönvizek hevessége. Arra vonatkozólag pedig, hogy pontosan hol jön le az ég, még csak körülbelüli válaszok sem adhatók. Ezt szem előtt tartva indulj túrázni, ha mindeképpen mehetnéked van!
Megjegyzés: az okokat firtatva, az időjósok arra a megállapításra jutottak, hogy a zivatartornyok azért érhetnek meg már a délelőtt folyamán, mert több kilométeres magasságban teljesen elcsitult a Jet-Stream (lásd a képet, Európa föltt nincs is Jet-Stream). Ha nincs magassági szél, akkor a tornyokat nem fújja el, és tehát zavartalanul és gyorsan kövéredhetnek.
Amíg heves zivatarok riogatnak, addig nagyon jó alternatíva a hegyi bringázás. Olyan kört keresek, ahol az erdő alján nem kell ingovánnyal számolni, tudvalevő az elmúlt napok zivatarai jócskán meglocsolták a Bécsi-erdő egyes szegleteit. És, találom is ezt a remek örökzöldet, csak most éppen az ellenkező irányban, azaz az óramutató járásával szemben. Szerencsére sem zápor sem zivatar nem kap el, bár a vége felé ugyancsak félelmetesen szürkül már az égbolt egyik fele.
 |
 |
A táv (Rodaun/Berggasse vége – parkoló, Lohnsteinstrasse, Ketzergasse, Wiener Hütte, Sieben Eichen, Wöglerin, Gemeinde Wienerwald, Sulz, Höllenstein – legmagasabb kiemelkedés, Großer Sattel, Kammersteinhütte alatti út, tovább le a Berggasse végébe) 36 km, 830 m szintemelkedés bruttó 3:00 óra (nettó 2:52) |
|
A Parapluie úgy járja körbe Kaltenleutgeben községet, mint macska a mondásos forró kását. Egyetlen egyszer sem szalad be Kaltenleutgebenbe. Mindvégig az őt körülölelő dombokon lavírozok számtalan fel-alá hullámban.
Három helyen térek le a hivatalosan kijelölt útról:
A kör a fent ecsetelt módosításokkal minden tekintetben beváltja a hozzá fűzött reményeket. Széles, árnyékos erdészeti utakon kaptatok a nedves fülledt időben egyre feljebb. A lejtőkkel tarkított felszökések alkalmat adnak a jól felhevült testkazán pihentetésére, így alig-alig kényszerülök megállni. Aszfaltút alig teszi ki a kör egynegyedét. A Höllenstein hozzáadása remekül fűszerezi és egészíti ki az egyébként komoly kihívásokat nélkülöző biciklizést.
Na, de nem szabad semmit alábecsülni! Otthon olyan fáradtság jön rám, mintha egész nap követ törtem volna. Egy ilyen 3 órás MTB-kiruccanás intenzitásban biztosan kitesz egy bruttó 6-7 órás gyalogtúrát. Főleg ami a pulzus és a szív-érrendszer igénybevételét illeti. Gyalogos túrán normál esetben soha nem feszegetjük pulzusunk határait, míg hegyi bringázás során ez gyakorlatilag a teljesen normális állapot. Tudniillik, kaptatókon csak-csak bele kell alaposan taposni és ez magával hozza a fordulatszám felpördülését.
Mindezen felül akadnak még pulzusemelő “gyermekjátékok” is (mert elvan a gyerek, ha játszik). Íme néhány példa:
Felfelé araszolgatok, de még spórolom magam a meredekebb kihívasokra. Közben egy kocogó próbál lehagyni. Jön mögöttem, csattog a tornacipőjével, eleinte azt sem tudom, miféle zaj akar ez lenni, úgy megriadok. Csak amikor egy vonalba ér velem, tudatosítom, hogy meg akarja mutatni, ki a Jani a csárdában. Nosza, nekem sem kell több, visszakapcsolok két fokozatot a hátsó fogaskoszorún és tutira belelépek a pedálba. Fújtatás jön, de messze lehagyom.
Ugyanezt még eljátszom, amikor egy első pillantásra is legalább 120 kilós pasas próbál felfelé menetben megelőzni (becsületér váljon, hogy villanymotor nélkül). A taktikáját gyorsan átlátom. Lefelé ugyanis hatalmas lendületet vesz. A fizika törvényei értelmében pedig a mozgási energiája egyenesen arányos a tömegével és a sebesség négyzetével. Nem, is csoda, hogy beleadott plusz energia nélkül előz meg völgyből kifele jövet. De a továbbiakban aztán sem a szusz sem a lendülete nem elég a folytatáshoz. Egy idő elteltével már nem hallom a sziklamorzsalékos úton a kerkei törte zajt.
Így volt szép, szívesen máskor is.
