Az idén már háromszor buktam, de mindannyiszor megúsztam felszíni horzsolásokkal. Legutóbb, gondoltam, eddigi „tudásommal” felvértezve, teszek egy próbát a legalább fél fokkal nehezebb Sauberg-Trailon. Vesztemre! Mert a kulcsszakasz felett bizony elakad a lélegzetem is. Hosszasan gondolkodtam, hogy nekimenjek-e a avagy sem, ami persze nem tesz jót a pszichének. Elvileg ilyen típusú terepet már képes vagyok legyűrni, de ami itt újdonságnak számít és nehezíti a dolgot, hogy a zúzda hosszabb és a vége egy kanyar mögé van rejtve. Nem lehet tehát tudni, mi vár rám azon túl rám. Ha itt elengedem a gatyaféket, akkor vagy végig gurulok a terepen vagy bukom, mert megállni aligha lehetséges. A végén aztán tolom, ami annyira elbizonytalanít, hogy egy teljesen ártalmatlan helyen borulok ki a nyeregből. Teljesen elhagy az önbizalmam. Meg is esküszöm azon nyomban, hogy ide többet be nem teszem a lábam, akarom mondani a kerekem. De ma már a folytatáson gondolkodom. Térd- és könyökvédővel felvértezve talán megejthetném mégis a próbát.
Thallern-Trail
Közben az elmúlt időszakban régi és újra felfedezett, egynyomú ösvényeken száguldoztam, begyűjtve az említett horzsolásokat is. A hosszú hetek esőzései után felderült időjárás MTB-re alkalmas első pillanatait a jól ismert Thallern-Anninger körrel kezdem. Közben, annak ellenére, hogy a terep jó ismerősöm, most mégis más szemmel fedezem fel magamnak újra ezt a valóban változatos trailt. A megváltozott szemléletmód abból fakad, hogy az elektromos segédmeghajtásnak köszönhetően nem érzem azt a fajta korábbi drukkot és stresszt, hogy vajon lesz-e elég erőm teljesíteni a távot. Persze az elmúlt években egyszer sem történt meg, hogy ne lett volna kifulladás miatt befejezve egy-egy megkezdett kör. Ám a kisördög ott ólálkodik a psziché mély zugaiban, és ez nem engedi meg a teljes ellazulást. Most viszont 750 Wattórával felvértezve hatalmas megkönnyebbülést érzek, hogy tudniillik ha kell, csak fokozom majd a rásegítést és kész, a dolog meg van oldva. Közben igyekszem „nem csalni”, és ahol csak lehet, a legalacsonyabb fokozatban működtetni a villanymotort. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a villamos meghajtás csak a többlet önsúlyt kompenzálja, és olyan érzést ad, mintha egy könnyűvázas bringát hajtanék.
Az út tehát Thallernból indul, át az Anninger déli lábánál elterülő szőlővidéken, melynek Gumpoldskirchen a központja. Megboldogult apámra emlékeztet még a helyenként jól érezhető tipikus permetillat is. A szőlőskerteket elhagyva Badenen visz át az út, lehet tekintgetni és aki még nem látta, élvezheti a tradícióktól terhes császári városka légkörét. A folytatás a Schwechat patak völgyében fut egy kis ideig. Itt télen-nyáron mindig hűvös van. Az út egy hirtelen jobbraáttal elhagyja a Helenentalt és aszfaltútól kaptatok a Rosentalban, Siegenfeld településen át. Itt nem árt jól odafigyelni, mert elhagyom az aszfaltot és egy süppedő mezőn át emelkedik az út, amit később egy nedves, sáros erdei kaptató koronáz. Nos, itt, nem spórolok a villannyal, mert bizony elkel a segítség. Izomerőből aligha lettem volna képes e viszonyok közepette nyeregben maradni.
A lelket emelő, természeti környezet Gaadenben, ismét aszfalton ér véget, de nem tart sokáig, mert cirka 1-2 km után jobbra invitál az Anninger tetejére vivő erdészeti út. Itt is próbálok egyes fokozatban maradni. Olyannyira komolyan veszem a kötelező kondíciótréningemet, hogy az első hajtűkanyarban, ahelyett, hogy kényelmesen nagyobb gázzal kompenzálnám fáradtságom, inkább leszállok, és kifújom magam. A néhány perc erőgyűjtés jót tesz, és tehát továbbra is legalacsonyabb gázon érem el az Anninger tetejét.
Krauste Linde Trail és Anninger-Trail
Mint kiderül az Anninger-Trail középső, felemás szakaszát átépítették igazi single-trailra, ami Krauste Linde Trail néven fut. Az Anningerháztól számítva tehát jó hosszú, cirka 8 kilométeres szakaszon lehet élvezni a hepehupás, gyökerekkel megszórt, itt-ott pont szerűén igényesebb (S2) terepet, mely bár átlagában marad S1 kategóriában. Számomra legalábbis, tudásomhoz, képességeimhez mérten ideális.
Weidlingbach Flow-Line
Egy más alkalommal a nagy újdonságnak számító Weidlingbach-Trailt próbálom ki (S0/S1) majd ama hírhedett Flow-Line downhillre merészkedem. Annak idején, a Babenberger variáns során találtam kipróbálni, de akkoriban, még álmodni sem mertem ilyen műfajról és a próba meg is ülte a gyomromat. Most viszont szinte már-már élveztem a jobbra-balra, lefelé hullámzó vonalat, melynek minden kanyarja művileg palánkolt és szépen ívelt.
Hameau-Trail
Nos nagy megelégedettséggel ráfordulok a Hameau-ösvény legmélyebb szakaszára, mely bővelkedik a nedvességben, képlékeny, mély sárban és vízzel borított mocsárban. Ha előre tudom, inkább hagyom. Na, de ha már itt vagyok, kénytelen kelletlen, több helyen is emilyen ingoványon át kell evickélni, melynek különlegessége, hogyha bennragadsz, és muszájból lelépsz, akkor elmerülsz a muruggyában. Nos, itt jön ismét bevetésre a villanyrásegítés, így aztán turbómenetben bulldózer szerűén és brutálisan átvágok az efféle részeken. Persze ezt is szokni kell. Merthogy a végén az iszap minden porcikámra és a bringám minden egyes darabjára rátapad.
Dornröschen-Trail & Südtiroler-Trail
Kíváncsi vagyok milyen állapotok uralkodnak a Dornröschenen meg a Südtiroler-Trailon, és meglepődöm, mert mindkettő teljesen száraz. Csak helyenként vannak nedves, sikamlós foltok. A kulcspont is ilyen. A Dornröschen-Trail után már rettenthetetlen magabiztossággal és elszántsággal fordulok másodjára is a Südtiroler utolsó harmadára, és bizony búcsúzóul egy nem nyilvánvaló nyálkán megcsúszik az első kerekem, minek következtében borulnék a bal felemre, amit, a vállamnál fogva-akadva, feltartóztat egy fiatal facsemete. Némi horzsolással megúszom. Intő jel, hogy az ilyen terepen 100%-os odafigyelés elengedhetetlen, babérokon megnyugodni nem igazán ajánlatos.
Sztefano-Space 