A mai borús esős napon a Hangar-7 és a Stiegl sörgyár vannak porondon. A későbbiekben, az időjárás függvényében, a délutáni záróakkordba majd talán még belefér egy kiadós séta is a Salzach partján. Természetesen az előzőekben már említett Habakuk cukrászdát sem hagyjuk ki.
A 2025-ben szerencsétlenül járt Felix Baumgartner 2003-ban ebben a szerelésben, siklórepülésben, 6:22 perc alatt szelte át a La Manche csatornát miközben 350 km/h-ra gyorsult fel
Ritka szerencsénk van, hogy ciklon ide, hidegfrontbehatás oda, de ma ragyog a nap. Használjuk ki az időt külszíni aktivitásokra. Semmi múzeum, semmi beltéri szöszmötölés. A Kapuzinerberg (kapucinusok hegye) alkalmasnak tűnik egy kiadós, cirka 9 kilométeres séta keretében (max. 250 m szintemelkedés) fölülről is rápillantani Salzburgra. A kezdeti kaptatás egy kálvária mentén indul a Linzer Gasseból, ami a kapucinusok kolostoránál (Kapuzinerkloster) ér véget (itt egy Stefan Zweig emlékmű, lásd fotó lejjebb).
A távolbana a Hochstaufen (1771m) már Bajorországban
A kolostor tövében egy szép kilátó nyílik a városra. Innen még tovább a hegy 640 méter magas csúcsára, ahol egy 17. századi erőd (harmincéves háború idejéből), a Franziskischlössl található. Visszaérkezve a város szintjére sétánkat a turisták által jól látogatott Mirabell kastélykertben folytatjuk, ami ilyen értelemben is szöges ellentéte a szinte kihalt és nyugalmas Kapuzinerbergnek.
A markáns Untersbergtől balra a Hagenberger Alpen és a Tennengebirge
A bástyafalak mentén (Basteiweg) fel a csúcsra
A Franziskischlössl, kissé elhagyatottan komorodik bele a világba
Nyugat felől az Untersberg látványa dominál
A fasor pont úgy lett megszerkesztve, hogy egyenesen a várra mutasson
Salzburg különlegessége, hogy történelmi hagyományaira támaszkodva megpróbál, több kevesebb sikerrel, Ausztrián belül, az adminisztrációs – bürokratikus vízfejnek tartott Bécs ellenében valamiféle ellenpólusként fellépni. Tudvalevő, hogy Salzburg városa és a tartomány élén évszázadokon át nem világi hatalom, hanem püspökök és érsekek egymást követő sora állt. Salzburg a 14. században vívta ki Bajorországgal szembeni függetlenségét amit egészen a 19. század elejéig meg is tartott, bár formálisan továbbra is bajor tartománynak számított. Itt tehát a Habsburgok befolyása lényegesen gyengébb volt, mint mondjuk Alsó és Felső-Ausztriában illetve Stájerországban.
A híres dóm a várból (Hohensalzburg) alátekintve
Bár Salzburgban formálisan szinte minden Mozartról szól, a város világhírű szülöttjét inkább Bécs forgataga vonzotta. Salzburg jelenkori történelmét és fejlődését, a 2022-ben elhunyt leggazdagabb osztrák, Dietrich Mateschitz befektetési milliárdjai befolyásolták és alakítják mindmáig. A világszerte ismert salzburgi Red Bull márkát Mateschitz hívta életre. A vállalkozás aktívan támogatja a sebességre építő extrémsportot. A Forma 1 berkeiben a Red Bull Racing csapatával képviselteti magát.
Éppen belefutunk egy történelmi felvonulásba
Néhány napot töltünk a Salzach mindkét partján elterülő városban. Sajnos éppen belefutunk egy hidegfrontba (lásd fenti képen a behavazottt Gaisberget), de ez szerencsére nem gátolja főbb céljaink elérését. Meglátogatjuk a város felett trónoló erődöt (Hohensalzburg), az óvárost, Mozart szülőházát (lenti képen), a kapucinusok hegyét, a Mirabell kastélykertet, a Red Bull nyilvános központjának számító Hangar-7 csarnokban látható állandó kiállítást (versenyautók, repülőgépek), valamint a Stiegl sörgyár múzeumát is. Végül egy ajánló a kávézás oltárán hódolóknak a Habakuk cukrászda a Linzer Gasseban. Délutánonként be-betértünk egy-egy csésze forró feketére amit némi barackos vagy mákos rétessel tarkítunk.
Először sima terepen hajtok a közeli dombok felé. Közben módomban áll tudatosan is belebódulni a tavaszba. Orromban az akác édes illata amihez a sárga vadrepce nehéz olajos aromája vegyül. Emitten ernyős bodzavirág, amott platánok jellegzetes bukéja terjeng. Mindezt a Duna felől áradó tipikus vízillat keretezi, amit tele tüdővel szívok magamba. Nagyszerűek ezek a tavaszi kiruccanások. Csak a magaslatok lábánál zuttyan egy picit a gatyámba szívem. Csak a szokásos felindulás a single-trail előtt. Pedig már szinte kívülről ismerek minden egyes zuttyanót, gödröt, göcsörtöt, kanyart és íves alázuhanást. Egy maradék leküzdeni való felindulás azért még mindig marad.
Az ilyenkor megtett táv némi variációs különbségeket elhanyagolva, átlagban 50 km, 750 m szintemelkedés bruttó 3:20 óra alatt (fenti kép csak szimbolikus illusztráció). Az idén már háromszor! Uff!
Már hetek óta tart a szárazsággal párosult napos idő. Kirándulásra alkalmas. Annál is inkább, mert az egyébként folyamatosan és helyenként bőszen fuvolázó szelek is elcsendesülni látszanak. Angikával indulunk a közeli Höllensteinre. Előtte még nézegetem, analizálgatom a térképet és találok is egy új, idáig nem próbált vonalvezetést felfelé menetre. Az égen egyetlen felhő sincs és a légmozgás is betartja az előre jósoltakat. Egy minden tekintetben remek nap.
A fékpofáim teljesen elkoptak. Elkerülhetetlen a rendes évi szerviz megejtése. Igaz ugyan, hogy megtanultam magam is kicserélni, felújítani, de valahányszor gondot jelentett a hátsó kerék pontos és szakszerű visszaillesztése. Ehhez mégiscsak tapasztalat kell. Inkább egy megbízható szakihoz viszem vontatóhorgon. Úgy ígéri, 2 de legfeljebb 3 órán belül kész lesz. Na, addig merre, hová tekeregjek, hogyan üssem agyon az időt? Ragyog a nap, egy kis közbülső túra megteszi! A városka feletti magaslat, a Buchberg alkalmas lesz egy rövidke kiruccanásra. Aztán ni csak, még két óra sem telik el és már kapom a hívást, hogy kész is van a bringám. Nagyszerű!
Bevallom, abban a tévhitben ringattam magam, hogy a Laxenburg név mögött egy grófi vagy hercegi családot lehet sejteni, illetve a hasonnevű birtok és kastélykert a família tulajdonában lehetett. Mint kiderült, tévedtem, mert ilyen nemesi család nem létezett. Pedig lenne rá jó hangzása, hogy „von und zu Laxenburg”.
A megtett táv (Sisi Runde) a fenti nyomvonal szerint cirka 10 km, gyakorlatilag emelkedések nélkül, teljesen sima terepen.
Utószónak még meg kívánom jegyezni, hogy amennyiben az új Artemis próbálkozás, valamikor a jövőben, sikeres lesz, akkor az egészen új fényben fogja feltüntetni a korábbi állítólagos holdraszállásokat. Egy 2016-os interjúban Don Pettit asztronauta sajnálkozva bevallja, hogy az a régi technológia (amit mindössze röpke 7 év alatt fejlesztettek ki) meg lett semmisítve („we destroyed that technology”) és tehát már nem áll rendelkezésre. Tessék?
Jelenleg, 50 év elteltével, egy sokkal érettebb és gazdagabb tapasztalati háttérrel, 14 évbe tellett, hogy hold körüli pályára juttassanak embereket. És akkor hol van még a holdraszállás? Vesd össze, milyen technológia állt a hatvanas években a konstruktőrök rendelkezésére? A majdani lunar module leszállóegység fejlesztésén jelenleg két cég is dolgozik, illetve verseng egymással. Egyfelől a SpaceX (HLS) másfelől pedig a Blue Origin konzorcium (Blue Moon) melynek tagjai közé tartozik a Lockheed Martin és a Boeing.
Mindezeken felül itt van egy más, felettébb zavarba ejtő dolog. Milyen gyorsan tud két műhold, orbitális pályán, egymással összekapcsolódni (az úgynevezett space rendezvous)? Például amikor elindul egy űrhajó, hogy elérje az ISS űrállomást. Tudniillik a Soyuz MS17 2020-ban döntötte meg a világrekordot amikor kilövéstől számítva mindössze 3 óra és 3 perc alatt kapcsolódott az ISS-hez. A korábbi standardeljárás, ami 2012-től volt gyakorlatban, 16 órát vett igénybe (The previous 4-orbit, six-hour-approach scheme meant a 16-hour working day for the crew, including 10 hours inside a spacesuit)! Még korábban, tehát 2012 előtt, ez a fajta űr-manőver ennél is tovább tartott, körülbelül két napig.
Az 1960-as években a Gemini űrhajókkal (6, 7, 8) végzett amerikai űr-randevú-kísérletek nem voltak éppen a legsikeresebbek. Legelőször a szovjetek tudtak két legénységgel ellátott kapszulát (Soyuz 4 és 5) 1969 január 16.-án egymással sikeresen és tartósan összekapcsolni. Érdemes tehát szem előtt tartani ezt a dátumot, különösen akkor, amikor az Apollo program holdra szálló és a hold körül keringő parancsnoki egysége randevújáról beszélünk. Mindebből bárki levonhatja a tanulságokat. Csak a nyomaték kedvéért: a NASA úgy indult 1969-ben a holdra, hogy előtte nem tudott felmutatni egyetlenegy stabilan létrejött sikeres űr-randevút sem.
A tizenkettedik kötetet letéve, folytatás hiányában, tagadhatatlan a felettébb erős és akut hiányérzetem. Bár úgy hírlik, hogy a tizenharmadik kötet idén, valamikor a nyár folyamán fog megjelenni. Tehát a végső, nagy, tizennegyedik záróakkordra még cirka további két-három évet kell várni. És akkor ez a csomag kizárólag Hunyadi János éltével foglalkozik. Az író elmondása és tervei szerint Mátyás és Corvin János sorsa további 10 illetve 4 kötet témája lesz. Isten éltesse és adjon hosszú tartalmas életet hozzá. Nekem is!
A regénysorozat első két ajándékba kapott kötete pedig már évek óta ott porosodott a könyvespolcomon, de valahogy nem volt ínyemre belevágni. Sok mindent hallottam róla, és nem csak jót. Például, hogy rengeteg benne a brutalitás, az erőszak, a mészárlások a megvakíttatások meg ilyesmi. Ez bizony mind visszatartott. Ilyesmire nincs szükségem, gondoltam magamban és így évekig figyelmen kívül hagytam. Közben elfeledtem. Teljesen. Aztán egy szép napon, egyik internetes portálon említik, hogy van egy új filmsorozat, címe „The rise of the raven”. Eleinte úgy gondoltam, valami hasonló bugyutaság lesz mint a Trónok harca (nem láttam és nem is fogom). Ignorálom tehát. Aztán hetek telnek el, mígnem szöget üt a fejemben az, hogy „raven”. Mi akar lenni ez a varjú? Lehet, hogy inkább holló? És hátha köze van azokhoz a sorokhoz is, melyek még ifjúságom óta, ma is, itt csengenek a fülemben (Arany János)?
S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.
És tényleg! Némi keresgéléssel gyorsan kiderítem, hogy a „rise”, az Hunyadira, illetve tehát a holló felemelkedésére utal. Na, ez azért bevallom, kíváncsivá tesz. Hisz nekem itt árválkodik két kötet a film alapjául szolgáló regényből. Lefújom az elsőről a port és lesz ami lesz alapon, kicsit kelletlenül, de belekezdek, mondván, ha tényleg olyan rettenetes, még mindig félretehetem. És néha tényleg rettenetes, de mégsem teszem félre, mert lebilincsel. Gyakorlatilag le sem tudom tenni. Csak falom egyiket a másik után. Vásárlom a további köteteket. És a legrosszabb, vagy inkább a legjobb benne az, ahogy átélem, ahogy magával ragad. Bevallom gyakran megkönnyezem. Néha annyira felkavar, hogy kiver a víz az indulatoktól. Jótól és rossztól egyaránt. Nem is kell ide film, mert a remekbeszabott leírásoknak köszönhetően, a fejemben élethűen peregnek az események. Néha túlságosan is! Mert egy kiragadott példával élve, a karóba húzás menetének precíz és pontos leírására azért mégsem vagyok olyan kíváncsi.
Jobb mint a történelemórák a gimnáziumban. Sokkal jobb. A korábban az elmúlt évszázadok felismerhetetlen szürkeségbe vesző, arctalan történelmi személyek kikerekednek, életre kelnek. Egy más kiragadott példával élve, világossá válik, hogy Alberttel (Albrecht II. von Habsburg) bevezetőleg, miként szakadt ránk a későbbiekben a Habsburg dinasztia (szerencsétlenségünkre). Szívszorító, hogy nekünk nem lehetett Hunyadi dinasztia (Bella gerant alii, tu felix Austria nube = Háborúskodjanak mások, te boldog Ausztria, házasodj!). Mire volt jó az a nagy igyekezet, akarat, vér, elszántság, verejték és halál, ha mindez ma már nem csak hogy nem számít, de nem is maradt belőle semmi. Semmi! Mert minden elkótyavetyéltetett, idegenbe került, leszakíttatott, megbecsteleníttetett. „A török pasa emlékhelyének jutott hely a belgrádi várban, Hunyadi János szobrának nem” (alfahir.hu). Az is kifejezett csoda, hogy még egyáltalán vagyunk és vajon leszünk-e még? Meddig? Mert „jóakaróink” száma azóta sem lett kevesebb.
Az összefoglaló verdikthez tartozik azon meglátásom, hogy öt évszázad ide vagy oda, mindegy, hogy keresztény vagy muszlim, de az európai emberi természet semmit sem változott. Különös tekintettel érvényes ez úgy a magyarra, mint az osztrákra. Na jó, manapság olyan gyorsan le nem fejeznek senkit és a karóba húzás sem divat már, de vannak adekvát és módfelett kreatív módszerek a hatalomnak és a hatalmasoknak nem tetsző kritikusok teljes ellehetetlenítésére. Inkább nem sorolnám. Ilyenkor arra gondolok, hogy Krisztus hiába áldozta fel magát a kereszten, mert azóta még a remény önmagában is elszáradóban van. Kétséges, hogy ama bibliai mustármag csírája valaha is szárba szökkenhet-e még. Kevés kivétellel Szodoma és Gomorra akkor és most, gyakorlatilag amerre szem ellát. Tudniillik ahol nem ilyen értelemben szerveződött az élet, az nagy sikerrel kiirtatott (lásd más kiragadott példával élve, az amerikai indián kultúrák teljes elpusztítását).
Bár még jobbára az őszi avar barnás-sárgás színárnyalatai dominálnak, de a rügyek már kövérednek és a tavasz erőteljes jelét mutatja, hogy végérvényesen itt van, marad és visszaszorítani már nem lehet. A távoli hegyeken még sok a kiterjedt fehérség, ami jellemző erre az időszakra. Szép kontrasztot alkot a lassan-lassan ébredező völgyvidékkel. Angikával teszünk egy kiadós sétát a házihegyünkön. Közben próbálom egyéb más, szezonális szemszögből is látni és értelmezni az egyébként már jól ismert terepet. olvasásának folytatása
Ha már elkezdtem írogatni a NASA legújabb próbálkozásáról, embereket küldeni a hold közelébe, akkor kötelességszerűen meg kell említeni a DPreview aktuális beszámolóját a legénység képeiről (The surreal views of NASA’s Artemis II mission). A portál úgy tudja, hogy a hold körüli pályán 7 óra leforgása alatt cirka 10 000 (tízezer) felvételt készítettek. Derék! Ez magyarázatot ad néhány korábban felmerült kérdésemre is. Például, van olyan fotó ahol az említett Nikon D5 objektívje éppen kifelé kandikál, illetve tehát a kapszula ablakára szegeződik (na jó, nem direkt, mert egy spéci zsák nyílásán át, amivel az Orion belsejiből származó zavaró fényt akarták kiküszöbölni). Aztán látni az eredményt is. Valóban! Néhány ablakon kitekintő felvételen egy-egy űrhajós is a képbe került. Nos, elég meggyőző, számomra legalábbis. Egyelőre. olvasásának folytatása
Az átlagos villany-monti (e-MTB) motorokra jellemző 85 Nm forgatónyomaték és a 700 Watt maximális teljesítmény mostantól a múlté és ilyen kiszereléssel „hegynek felfelé” már csak mint első generációs uphill 1.0 lesz számon tartva. Tudniillik a piacra éppen berobbant Avinox M2S márkajelzésű motor, mindent dupláz. Willkommen Uphill 2.0! 150 Nm forgatónyomatékra és 1500 Watt teljesítményre képes, miközben a tömege marad 2.6 kg, ami nem több a régebbi motorok átlagos tömegénél. A technológiai fejlődés imígyen feltolja a villanymotorok lehetséges teljesítményküszöbét. A kérdés persze, hogy kinek van rá szüksége?
Én, mondjuk meg őszintén, távolról sem vagyok egy virtuózos montis, és bizony a magam éveivel csak komótosan hajtok, de az 5 fokozatú hozzásegítés skáláján még SOHA nem használtam a hármas fokozatnál többet. Soha! Na jó, pontszerűen már egyszer, új korában, kipróbáltam a négyest.
Az esetek 70-80 százalékában a kettesen tekerek, ilyenkor 125%-ot kapok extrában. Az ötödiknél a motor plusz 400%-al toldja meg a teljesítményemet. Tehát, ha 120 Wattot adok bele, akkor abból a motor plusz 4 x 120 = 480 Wattot csinál, ami a saját 120 Wattomon felüli. Végeredményben, ilyenkor 600 W jöhet ki. De a tobzódásnak plusz 700 Watt körül vége. Ezzel az új motorral a montisok akár a csillagokig (1500 Watt) érhetek. Szóval nem tudom, kell-e nekik ennyi? Mit akarnak megmászni vele? A Mt. Everestet?
Az eddigi villanymotrok teljesítményei összehasonlításban. Kattint a képre az eredeti cikkhez.
Néha, amikor kimegyek a közeli patak partjára frissíteni a gondolataimat, az odafelé vezető aszfaltúton mostanság az iskoláskorú fiatalság, villany-rollerrel villog. Ide-oda száguldoznak és amikor elhúznak csapatokban mellettem, arra gondolok, hogy mi, ilyen korunkban rendesen leizzadtuk a gúnyáinkat, mert bringával hajtottunk mint az őrültek. Ezeknek a fiataloknak már nincsenek izmaik. Csak állnak a rolleren. Ha lenne is még valami maradék izomszövet a lábaikban, otthon a videojátékok elsorvasztják azt is. Nekik majd bizony, szükségük lehet az új Avinox M2S motorra, Ha egyszer mégis bringázni akarnak. Szép új világ!
Sztefano-Space 