Sztefano-Space

Tavaszfigyelő: Hoher Lindkogel

Posted on 2019-04-08 Szerző: Sztefanó

Miután egy héttel ezelőtt, a következő szezon kezdetéig, búcsút intettem a télnek, csak hómentes dolgok jöhetnek szóba. Mai célom a kikelet csodálata. A vidék, nem szűkölködik egyéb más látnivalóban sem. Itt vannak mindjárt a romvárak, Rauheneck és Rauhenstein. Ezeken felül itt minden Beethovenról szól, aki 1804 és 1825 között hosszabb-rövidebb időre tizennégyezer látogatott ide. Emlékét a Beethoven turistaút, a Beethoven pihenő, a Beethoven szikla és kegyhely őrzik.

A megtett táv (Baden, Helenental, Rauheneck, Badner Lindkogel, Kalkgraben, Brennersteig, Hoher Lindkogel/Eisernes Tor, Steiniger Weg, Cholerakapelle/Helenental, Baden ) 19 km, 1000 m szintemelkedés bruttó 6:30 óra alatt (nettó 5:15)

Jobbra a még távoli Rauhenstein romvára

Rauheneck háromszög alapú vártornya a Helenentalból nézve

8:20-kor kezdem meg utam Badenből, az MTB túráimról már ismert és jól elérhető parkolóból. Első célom Rauheneck romvára (8:50), amit, tudvalevő, Mátyás királyunk hadai romboltak le 1477-ben. Nesze neked sógor. Felmegyek az 1961-ben szanált vártoronyba, melyben (a monda szerint) a 12. századi építőjének a lelke kísért.

A Mátyás dúlta vár bejárata

A vártorony

Kilátás Rauheneck vártoronyból Rauehenstein romvára felé

Következő célom a várudvarról nézve, a lapostettejü Badner Lindkogel

Miután kísértettel nem találkozom, folytatom utam (9:00) második fő célom, a Badner Lindkogel csúcsára. Elhaladok a Königshöle (Királybarlang –fenti kép) mellett (9:11) majd egy árkot keresztezve enyhe kaptatón bandukolok tovább. Mivel a Badner Lindkogelre jelölt turistaút nem, vezet, keresgélem a legalkalmasabb ösvény fonalát.

Találok is egyet (9:27 – fenti kép). Valamikor az erdészeti fakitermelést szolgálhatta. Most mélyen fedi az avar, süppedek, de a vonalvezetés jól látható. Feljebb aztán eltűnik a semmiben, de így koratavasszal a gyér aljnövényzetnek köszönhetően könnyen megtalálom a lapos hegy legmagasabb pontját. Van egy megtévesztő elő-csúcs is, kőhalom jelzi, de a tulajdonképpeni Badner Lindkogel 582 méteres kiemelkedése egy picivel még odébb van (9:50 – lenti kép).

Lefelé egy más, a térképemen bejelölt úton ereszkednék le. Nem látok ilyet, improvizálok. Frissen sarjadt medvehagymarengetegen át (fenti kép), a GPS nyomán később meglelem a lefelé vivő utat, ami a rendes turistaútba torkollik. A továbbiakban folytatódik az enyhe ereszkedés a Kalkgraben szájáig, majd a tulajdonképpeni Kalkrgrabenon át kaptatok felfelé. Kicsit belelépek, hogy jólessen a menet. Később kellemesen meglep a Brennersteig (11:22), mivelhogy ilyen meredek, sziklás, vasalással is biztosított útra itt nem számítottam. De ez a dolog fűszere, élvezem a változatosságot.

Itt az elágazásban balra a Kalkgrabenbe

A Kalkgraben

Itt bukik ki a turistaút a Kalkgrabenból (ez már a hivatalos MTB útvonal)

A sziklás Brennersteig (más források szerint Brünnersteig)

11:38-kor érkezem az Eisernes Tor fogadóba (indulástól számítva cirka 3:20 óra elteltével – lenti kép), ahol megejtem déli elemózsiámat. A felszolgált falatok a vártnál is ízletesebbek, így el is határozom, hogyha legközelebb, akárha bringával másznék is fel idáig, az ebédet semmiképpen sem szabad kihagynom.

Cirka 40 perces ebédszünetem után (12:18), következik túrám „tavaszi rácsodálkozás” elnevezésű, laza része. Nem sietek. Ebben támogat a napocska ereje, mert felfelé még ugyancsak gyakran bújt felhő paplanjai mögé. Most viszont kellemesen, langymeleget árasztva marasztalgatna, de nekem azért lassan-lassan azért mégiscsak ereszkednem kell, lefelé a szép Helenentalba.

A Steiniger Weg (a távolban az Anninger)

Ez még mindíg a Steiniger Weg, kétoldalt mendvehagymákkal szegélyezve

A következőkében elhaladok a Beethoven szikla mellett (ahol tudniillik a nagy zeneszerző szeretett elüldögélni – lenti kép). Ezután a Schwechat patak túloldalán fekvő, vésztjóslóan hangzó Cholerakapelle (Kolera kápolna; az 1830/31-es bécsi kolerajárvány emlékére) következik, ami mellett jelenleg egy hasonnevű vendégház is áll. Na, bumm. Jómagam teli gyomorral maradok a Schwechat jobb partján.

A Schwechat patak túloldalán a Cholerakapelle

Utamat az átellenes hegyoldalon trónoló Rauhenstein romvára tarkítja (lenti kép), ami, sokáig rablólovagok székhelye volt. Eredetileg a szomszédos Rauhenecket is megalapító Tursen nemesi család építtette (olvasom az interneten). 14:45-kor fejezem be aznapi körömet. Egy kifejezetten remek választás volt.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies | Címke: Eisernes Tor, Helenental, Hoher Lindkogel | Megjegyzés hozzáfűzése

Télbúcsúztató: Klosterwappen

Posted on 2019-04-01 Szerző: Sztefanó

Lassan már hagyomány, hogy így a tavaszi óra átállítás tájékán egy derekas jeges túrával búcsúzunk a téltől. A mostani különlegessége, hogy honlapom egyik leghűségesebb követője, Attila is elkísér minket a Schneeberg tetejére. Azaz dehogyis, mi kísérjük el Attilát, hisz ő jött az ötlettel, mivelhogy utoljára még 2008-ban tette tiszteletét a bécsiek havas házi hegyén.

A táv (Losenheim, Fadensattel, Fadensteig, Fischerhütte, Klosterwappen, Schauerstein, Fadenweg, Edelweißhütte, Losenheim) 14 km, 1300 m szintemelkedés bruttó (betéréssel az Edelweißhüttebe) 8:10 óra (nettó 5:10)

Cirka 5 perccel nyolc óra előtt (7:55) indulunk a Szalamandra, ülő lift parkolójából, Losenheimből. Utunk apróbb eltérésekkel, lényegében a 6 héttel ezelőtti megismétlése. A különbség csak a bevezető és a végső levezető szakaszokban van. Tudniillik most a rövidebb változat mentén ostromoljuk a Fadensattelt, így legalább negyed órát megspórolva (8:40), olvadó, puha hómezőket keresztezve érkezünk az Edelweißhütte tövébe (lenti képek). Itt kezdődik a java.

Örömünkre szolgál, hogy az Edelweißhütte feletti fenyőerdő leárnyékolja a nap már kora reggel is jól érezhető hevét. Ennek azonban hátrányai is vannak, tudniillik a hó puha állaga fagyos jéggé mutál. Mi pedig lustaságból, illetve abból a meggondolásból nem vesszük fel a hágóvasakat, hogy az erdős szakaszt követő Alsó Fadensteigen úgysincs jég, elég lesz majd csak a Felső Fadensteig előtt felcsatolni a vasakat.

Az előttünk járók hóba taposott „jég-lépcsői” elég alattomosak, a kicsúszás veszélye velünk jár. Egyre feljebb egyre keményebb a jég állaga, és egy pillanatnyi rémületem mégiscsak arra késztet, hogy a nem éppen optimális meredek terep ellenére is hágóvasra váltsak. Ez óriási megkönnyebbülést és biztonságos haladást eredményez. Attila és Cirmi viszont továbbra is tartják magukat eredeti elképzeléshez, és csak úgy natúr, simán maguk mögött hagyják az erdő jeges ösvényeit.

Jómagam tehát bíbelődhetek a hágóvasak levételével és elcsomagolásával. Az Alsó Fadensteig következik (fenti képek), mely valahányszor páratlan panorámával hálálja az idáig elhullajtott verejtéket. A napos, már-már száraz szakaszokat azonban hamarosan újra árnyékos rész, a kulcspontot jelentő Felső Fadensteig követi. Itt természetesen valamennyien hágóvasra váltunk, mert olyan nincs, hogy itt télen ne legyen jégvilág.

A harántolós részhez félvezető barázdát olyan kemény jégréteg borítja, amivel még eddigi rövid alpinista pályafutásom során nem találkoztam. Gondolom az egymást követő olvadások és éjjeli fagyások sorozata edzették acélhoz hasonlóvá. A hágóvasak előrenyúló karmait nehéz úgy belevágni a felületbe, hogy az biztosan tartson (lenti kép).

A tulajdonképpeni traverz keményre összenyomott, de nem jeges hóból áll (fenti képek). Ezután könnyebb szakaszok jönnek, majd a platóra történő kilepő felszökésen köszönt ránk újfent az előzőekben már megismert jégpáncél. Előttünk egy csapat sítúrázó bóklászik hágóvasak nélkül. Látszik, hogy már régen küzdenek a saját felelőtlenségük okozta nehézséggel. Alig-alig haladnak, ami nem is csoda. Irigykedve nézik amint mi jó tempóban előzzük őket és mászunk felfelé ügyességgel.

A platón (10:22) őszi száraz fű és langymeleg napsütés fogad (fenti kép). Bár feljebb jól láthatóan újra összefüggő a hóréteg, úgy döntünk, a hágóvasakat el lehet csomagolni. És ez így is van rendjén. Cirmi lehagy minket és 10-12 perces előnnyel érkezik a Fischerhüttehez. Mi Attilával útközben, néhány megcsúszás után arra a nézetre jutunk, hogy hótalpakon valószínűleg könnyebb a menetelés, és akkor a hátizsákot sem nem húzzák. Ez valóban be is igazolódik.

11:30-kor érjük utol a Fischerhütte tövében türelmesen várakozó Cirmit. Nincs még dél (11:50), mire a csúcskereszthez érünk, amiről sajnos, a hat hete még oly csodás jégvirágok leolvadtak. Ez azonban egyáltalán nem csorbítja érdemeinket. Remek az idő, kívánni sem lehetne jobbat. A langymelegen ragyogó nap melegét időnként kellemes hűvös fuvallatok ellensúlyozzák.

A kötelező fotózás után a Schauersteinen át kezdjük meg az ereszkedést. Bár a Schauersteinen már sokszor jártunk, az ösvény névadója csúcsán még soha. Nosza, ezt most pótoljuk (12:45) és felmászunk a sziklaszirtre (fenti képek, kilátás a szirtről a megtett útra). A továbbiak, a térdízületeket nem kímélik, vaskarmos hótalpaink ellenére kicsúszásokkal is tarkítottak. Fellélegzünk, amikor végre elérjük a jóval simább terepet kínáló Fadenweget (13:15).

Az Almgatterl tájékán (13:50 – fenti kép) kicsit izgulok a nedves hólavinák miatt. Tudniillik itt kétoldalról meredek lejtők szegélyezik a Fadenweget. Kémlelem a terepet, de valódi veszélyre utaló jeleket szerencsére nem sikerül felfedeznem. Az út jobboldala feletti részek is nagyrészt már hómentesek. A behavazott erdészeti utat viszont egy majd 45 fokos, tömör hóréteg fedi, amin, hótalpakon kifejezetten bokaficamító a menet (lenti kép). Némi küszködés után aztán újra hágóvasakkal próbálkozunk (lenti kép), ami valamelyest segíti a könnyebb haladást, de a boka ízületek így sincsenek kímélve.

Örömmel vesszük tehát, amikor a még mindig félig hóba temetett Sparbacherhüttehez érünk (14:45 – lenti kép), majd betérünk a tőszomszédságban fekvőd Edelweißhüttebe pótolni az elpárologtatott elektrolitjainkat. Az Edelweißhütteben általában „Rote Linsen” egytáléltelt szoktunk enni. Most sincs másként. Ismét csodálkozom, hogy miért hívják „piros lencsének”, amikor az étel zöld színű. Hm. Egy jó félórás pihenő után aztán (15:20) a reggel már jól becserkészett, nagy kiterjedésű hófoltokkal borított úton szállunk alá, vissza Losenheimbe (16:00).

Egy remekre sikeredett túrával lettünk ismét gazdagabbak. Köszönjük Attila társaságát, nagyon élveztük a korábbi hegymászásait ecsetelő elbeszéléseit. Reméljük még majd sikerül a jövőben néhány hasonló kiruccanást összehoznunk.

Kategória: Uncategorized | 1 hozzászólás

Scheibwaldhöhe via Großer Kesselgraben

Posted on 2019-03-24 Szerző: Sztefanó

A ragyogó szombati nap alkalmasnak látszik egy télre betervezett kirándulásom megvalósítására, mely a Großer Kesselgrabenon át kíván feljutni a Rax plató legtetejére. A gondot a jelentős felmelegedés okozza, de a http://lawine.at szerint csak egyes, a déli-keleti oldalakon pedig kettes szintű a nedves-hólavinaveszély. Miután szerencsésen hazaértem, a hírekből értesültem az aznap 13:00 órakor, közvetlenül az Ottohaus alatt kioldódott lavináról, melyben egy túrázó meghalt egy pedig súlyosan megsérült. A veszély tehát nem elhanyagolható.

Az út (Höllental, Großer Kesselgraben, Gloggnitzer Hütte, Klobentörl, Schiebwaldhöhe és ugyanígy vissza) 17.5 km, 1400 m szintemelkedés bruttó 6:50 óra (nettó 5:45 óra)

Utam megtervezésekor természetesen figyelembe veszem a meredek hegyoldalak okozta kockázatot. A térképem szerint sehol sem keresztezek majd a kritikus 30 fok dőlésszög feletti lejtőt. A Kesselgraben két meredek oldala a tulajdonképpeni kockázat, de úgy gondolom, hogy miután hó már csak 1400 méter felett van, itt ez most nem okozhat gondot. Na, de a valóság kicsit másként fest.

A Großer Kesselgraben a Höllentalból nyílik. Az árok szájában lévő parkoló a kiindulópontom. Jól fel vagyok készülve minden eshetőségre, amikor majdnem pontban 8:00 órakor nekivágok egy relatíve mégiscsak hosszú útnak. Van velem könnyű hágóvas és hótalp is. Úgy képzelem, hogy az árok már hómentes és feljebb érve is inkább csak az eljegesedett hórétegen lesz majd a hágóvasra szükségem, a hótalp inkább csak rezerva, hogy ha mégis beüt a mennykő, legyen mihez nyúlnom.

A valóság átírja az útról alkotott gyengéd elképzeléseimet. Az árok mindjárt eljegesedett havas szakaszokkal kezdi (fenti képek). Tudniillik a korábban kétoldalról lezúdult lavinák maradványairól van szó, melyek rossz ómenként állják az ide betérők útját. Mindjárt jobbnak látom felhúzni a szegecseket a bakancsomra, ami nagyban segíti a biztonságos járást. Egyelőre fagyos hideg van, olvadásnak nyoma sincs.

Későbbd az árkot teljesen kitölti a jeges hó. Érdekes fenomén, tudniillik a fejem feletti lejtök már szárazak, feltételezhető tehát hogy a hótömegek onnan csusszanhattak ide le. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a hóréteg teteje helyenként sziklatörmelékkel, sőt nagyobb szikladarabokkal tarkított. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kőomlás veszélye sem elhanyagolható. Alig hagyok el egy ilyen veszélyes szakaszt, furcsa hangokra leszek figyelmes. Még a vér is meghűl bennem amikor visszapillantva látom amint egy kő zuhatag omlik pont oda, ahol az imént elhaladtam. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy majd ugyanerre kell visszajönnöm. Általában utánanézek, merre, hová megyek, de ilyesmiről sehol sem olvastam. Bár az is igaz, hogy aki árkok mélyén kalandoz, fokozottan van kitéve a kőomlásnak.

Az elején még a kelő nap sugarai bevilágítanak az árokba, mely később délnyugatnak fordul, besötétedik és egészen vad arculattal riogat. A pszichének annyira terhes, hogy már-már a visszafordulásra gondolok. Úgy 1200 méter szinten az út szalagja elvékonyodik és egy meredek sziklafalat tör át. Ez egyben az utolsó komolyabb akadály, mert utána halleluja, napfény és egy egészen más, szebb világ köszönt (fenti és lenti képek).

Végre tehát, bő kétórás menetelés után, 10:10-kor kiérek az árokból és erdőben kaptatok tovább. A hó olvad, puha, egyre nehezebb rajta a járás. 10:40-kor érkezem a Gloggnitzer Hütte tövébe. Irdatlan mennyiségű itt még a hó, mint azt a fenti képek is bizonyítják. A hó állaga miatt hótalpakra váltok, ami jelentősen megkönnyíti a tovább haladásom.

Még nincs 11:00 óra, amikor érkezem a felismerhetetlenségig behavazott Klobentörlbe. A sárga jelzőtáblát hiába is keresném valahol a hórétegek alatt lapulhat. A nyári kirándulásaimból ismert másfél-kétméteres törpefenyők téli álmukat alusszák a vastag hó alatt. Nem kell kerülgetni tehát bokrokat, nem kell ösvények után kutatni, hanem egyszerűen csak toronyiránt, illetve hát a GPS útmutatása és a felelhető nyomok szerint haladni. Jó tempóban 11:45-re elérem célom a Scheibwaldhöhe 1943 méteres lapos, száraz füvel borított csúcsát (lenti kép). Négy órával számoltam, a 3:45 órás sportos menetidő, beleértve 1400 méteres szintemelkedést (combgörcs legkisebb jele nélkül), megelégedéssel tölt el.

A távolban a Hochschwab köszönt

A csúcson legelőszöri is átöltözöm, teljesen átizzadt trikómat szárazra cserélem. Olyan erőteljesen süt a nap, hogy még meztelen felsőtesttel is kellemesnek érzem az időt. Imitt-amott lebbenő jeges fuvallatok azonban mégiscsak öltözésre ösztönöznek. A továbbiakban jön a túra legkellemesebb, a laza, nyugodt, a behavazott világra (és a Schneebergre – fenti képek) őszinte örömmel rácsodálkozó része.

12:40-kor érkezem vissza a Gloggnitzer Hüttehez, ahol a menedékház gazdasszonyai megérkezésük után, éppen kirakják az asztalt és az Alpenverein zászlóját bontogatják. Tudvalevő ugyanis, a kunyhó minden hétvégén, szombaton 14:00 órától, vasárnap pedig koraestig nyitva van. Jómagam jól ellátva mindennel, nem találom szükségét semminek, így tehát folytatom az ereszkedést.

Elhagyom a napos részeket, majd 13:30-kor haladok át a sziklahasadékon (fenti kép), mely a Kesselgraben vadabb mezsgyéibe vezet. Közben a reggel még árnyékos részeket bevilágítja a pályáján délutáni ereszkedésbe kezdett nap. Így már nem hatnak olyan fenygetően a környezet kulisszái. A másfélórás út eseménytelenül telik el. A sziklával felszórt részeket megpróbálom tudatosan is a lehető leggyorsabban magam mögött hagyni és még véletlenül sem elidőzni a veszélyes falak tövében. 14:50-kor vagyok ismét az árok szájában. Egy remek kalanddal gazdagodott a repertoárom. A kőomlás veszélyét szem előtt kell tartani, különösen így tavasszal, amikor a sziklák lazább részeit még összetartó fagy elcsitul.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport | Címke: Großer Kesselgraben, Rax, Scheibwaldhöhe | Megjegyzés hozzáfűzése

Mindenféle apróság

Posted on 2019-03-17 Szerző: Sztefanó

Hármas, azaz jelentős szintű a lavinaveszély a magasabb hegyekben. A hirtelen olvadásból származó víz gyengíti a mélyebb hórétegek stabilitását. Nedves hópárkányok lezúdulásával kell számolni. Kettes szint felett semmi keresnivalóm a hegyekben, pedig lettek volna még megvalósítani való terveim. Nincs gond, jöjjön tehát a tavaszra jellemző MTB időszak, már amennyiben a tél nem követeli vissza jogait.

Más (hírmorzsa): pénteken, négy magyar sítúrázó viharjelzés ellenére is elindult a Simonyi menedékházba a Dachsteinen, de a 140 km/h-s széllökésekkel kísért hóviharban nem sikerült elérni a céljukat. Miután belátták, hogy a visszafelé vezető utat sem találják, segélyt kértek a hegyi mentőszolgálattól majd utolsó erejükből még beásták magukat a hóba. A mentők végül megtalálták és sikerrel elkalauzolták őket a Wiesberghaushoz, ahol együtt töltötték sz éjszakát. A példásra sikeredett hó-bivak ellenére sem öregbíti az eset a magyarok jóhírét. A kommenteket olvasva igen csak pironkodom jómagam is:

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Großer Kitzberg

Posted on 2019-03-10 Szerző: Sztefanó

Elég savanyú időt mondanak a hétvégére, de a szombat első fele még állítólag valamelyest élvezhető marad. Nos, merre menjek, miként használjam ki a résnyi időt? A Pernitz melletti Großer Kitzbergen még sohasem jártam, nosza nézzek el arra. A hegy neve ugyan „nagyot” sejtet, de csak szerényebb kiemelkedésről lévén szó, valamivel kombinálni kéne. Kezdjem tehát a már jól ismert Hohe Mandlinggal és Pernitzen át a visszafelé vezető úton ejtsem meg a Kitzberget. Ez egész használható ötletnek tűnik, meg is lehet valósítani.

A táv (Reichental, Hohe Mandling, Mandling tanya, Pernitz, Großer Kitzberg, Rudolf Fordinal-Haus, Reichental) cirka 14 km, 950 m szintemelkedés bruttó 5:10 óra alatt (nettó 4:10)

Nincs még nyolc óra, amikor elindulok Reichental vasútállomása melletti parkolóból. Egyenesen fel a Hohe Mandlingra a már jól ismert kaptatón. Tulajdonképpen most is meglep egy kicsit, hogy szerény hegy ide, alig ezer méter oda, mégis patakokban csurog rólam a víz, mire felérek. A tüdőmnek is van mit tennie, dohog és liheg szépen, annak rendje módja szerint, főleg pedig, hogy nem nagyon kímélem magam.

Az órámra pillantva, cirka egy és egynegyed óra alatt érek fel. Persze közben fotózok egy sort, tudniillik egy új objektívet tesztelek, de erről a témáról majd később, egy külön bejegyzésben kívánok szólni. Alább néhány, a felfelé vezető út során készült kép, köztük a még havas Unterberggel, Ötscherrel, Göllerrel és a csodás Schneeberggel (lenti képek).

Negyed tíz van tehát, amikor megkezdem az alászállást Pernitz felé. Itt-ott kik-ki kandikál a nap, szélcsend és enyhe szellő váltják egymást, a meteorológiának tehát most kivételesen igaza van. Utam az elhagyott Mandling tanya enyészetnek átadott házai mellett vezet el. Az épületek állagából következtetve, legfeljebb egy-két évtizede hagyhatták magára. Megcsodálom az idő vasfoga rontását és kíváncsivá tesz, vajon mi okozta vesztét. De erre vonatkozólag csak találgatni tudok.

Fél tizenkettő tájékán érkezem le a völgybe. A papírgyár átellenes oldalán levő parkolóban lyukadom ki, ahonnan már egyszer indultunk a Mandlingra. A Pernitzbe vezetö út szélén Cantalicei Szent Félix szobra áll (fenti kép). Az autóból már többször feltűnt, de nem tudtam kit mintáz. Nem egész háromnegyed óra alatt hagyom magam mögött Pernitz aszfaltozott utcáit. 11:00 óra lehet, amikor újra erdőbe érek.

A zölddel jelölt turistaút széles erdészeti út vezet fel a Kitzbergre. Még a hegy tövében észreveszem, hogy jobbra fel leágazik egy vékony csapás, a GPS szerint rövidítésnek néz ki, mely levágja az út jól elnyújtott szerpentinjét. Izgalmasabb, gondolom, mint az úton bóklászni, és tehát bevállalom. A következő hajtűkanyarba gyömöszölt szerpentint is hasonló módon vágom le, bár itt csapást nem látok, egyszerűen csak nekiveselkedem a letarolt hegyoldalnak.

Visszapillantás Pernitzre a Kitzbergre vezetö turistaútról

Egy kiterjedt legelön át

Háromnegyed óra elteltével érkezem a Kitzberg tetején téli álmát alvó Rudolf Fordinal-Haus tövébe (fenti kép). A menedékházról a neten csak gyér információ található, miszerint a hétvégeken állandóan (durchgehend) nyitva van. Ennek nem igazán hiszek, és igazam is van. A ház kiváló állapota arra enged következtetni, hogy ez a „durchgehend” valószínűleg csak a nyári szezonra vonatkozik (májustól szeptember/október végéig).

Egy uzsonnázni hívogató padon csillapítom gyomrom korgását, majd még mielőtt megkezdeném a végső alászállást, elnézek a térképen berajzolt kilátóba. És megéri! Éppen dél van. Egy elvékonyodó sziklaszirtről remekül be lehet látni előző célpontomat, a völgy túlsó oldalán trónoló Hohe Mandlingot (fenti képek). Cirka egy órás laza ereszkedés következik vissza a Reichentalba.

Egy gazdasági udvar mellett érkezem vissza Reichentalba, az épületek felett a Vordere Mandling

A körút minden tekintetben beváltotta hozzá fűzött reményeimet. Egy jó kis kiruccanás, melyet akkor is meg lehet ejteni, amikor az időjárás szeszélyéből kifolyólag feljebb inkább kellemetlen a tartózkodás. Van ennek a túrának egy cirka 2 kilométerrel hosszabb változata is, de azt majd alkalomadtán.

Egy régi fürésztelepnek nézem az épületet a Piesting patak mentén

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies | Címke: Großer KItzber, Hohe Mandling, Pernitz | Megjegyzés hozzáfűzése

MTB: Csipkerózsacsók

Posted on 2019-03-04 Szerző: Sztefanó

A felsőbb régiókban még javában küzd egymássala tél és a tavasz. Erre mifelénk viszont a kikelet egyértelmű nyerésre áll, így nem is erőszakoskodom, valamiféle havas túra okánál fogva. Inkább fogom magam és elcsomagolom az ebédlőben még bevetésre készen éktelenkedő sítalpaimat (Angika már megmorgott, hogy tüntetném el). Lereszelem a rozsdát az élekről és folyékony viasszal (ami a levegőn megköt) konzerválom futófelületeket. Mert ez így van rendjén! Aztán engedek a felhők mögül bátorítóan ki-kikandikáló nap kellemes 15 C foka, csalogató erejének és nyergelek. Úgy is mondhatnám, hogy felcsókolom a bringámat téli csipkerózsa álmából. Viszem a pumpát is, de olyan kemények még a gumik, hogy leheletnyit sem kell beléjük nyomni. Irány a Kahlenberg jól ismert kaptatói. A szobabiciklizésnek köszönhető-é, vagy mi, de gond nélkül veszem az emelkedőket, jól is esik ahogy gyöngyözik rólam a verejték. A Stefaniewarte tövében megválok loncsra izzadt gúnyámtól, száraz trikót veszek magamra és jöhet a lefelé száguldás Nußdorfon át. Na, ez egy jó kiruccanás volt.

Kategória: Biking, Hobbies, Sport | Megjegyzés hozzáfűzése

Obersberg a pihepaplan kedvenc

Posted on 2019-02-25 Szerző: Sztefanó

Most kicsit csalódom a kedvenc hótalpas hegyemben, ugyanis reggel komor felhők mögé rejtett nappal fogad és ez így is marad a túra befejezéséig. A friss porhó, amiben oly fenséges érzés hótalpakon lefelé libegni, viszont maradéktalanul bejön. Igaz csak úgy 1100 méteres szint felett, ugyanis alatta, a napokban átvonult hidegfrontból, eső esett. A csapadékot követő fagyok pedig teljes munkát végeztek. A hóból kemény jégpáncél lett, amit leginkább csak fém vaskarmok fognak. Mivel a helyzetet jól ismerem fel, van velünk minden, ami egy ilyen vegyes viszonyú túrához elkel.

A táv (Schwarzau im Gebirge, Hirschkogel alatt, Obersberg, Obersbergalm, Hirschbach, Schwarzau im Gebirge) 11.5 km, 890 m szintemelkedés bruttó 5:40 óra alatt (nettó 4:00)

Schwarzau im Gebirge temploma tornyában lakó óra éppen háromnegyed kilencet kongat, amikor elmasírozunk mellette. Egyelőre hónak nyoma sincs, de alig érünk be az erdőbe, a Hauskogel alatt, máris gondunk akad, az olvadások és fagyok egymásutánjában edződött jégpáncéllal. Előkerülnek a magunkkal hozott vaskarmaink, minek következtében gond nélkül vesszük a kacifántosan meredek bevezető kaptatót, ami egy széles erdészeti úthoz visz fel (lenti kép).

A Hirschkogel alatt (fenti képek) két helyen is keresztezünk egy-egy délnyugatnak néző meredek hegyoldalt, ami szinte lehetetlen vállalkozás lenne segédeszközeink nélkül. Rövid hómentes szakaszok után ismét összefüggő jeges hóréteg fogad. A haladást később nagyban hátráltatják az úton keresztben fekvő, vihar döntötte fenyők. Pálcikaként derékban kettétört fatörzsek temetője. Egyre több helyen zárják el az utat, melynek folytatása gyakorlatilag kivehetetlen. A környező erdő ugyanis, még most is a januári hóviharok áldatlan jegyeit viseli. Méteres hó átfúvások és hópárkányok. Így nem is csoda, hogy a nyom, amire rátalálunk és köszönettel követünk, nagy ívben keres rést a természet alkotta barikádok között.

Porhó fogad, amikor az útvesztő újra a jelölt turistaútra talál kilyukadni. A fák kérgein látszik a piros jel, de olyan vastag a hóréteg, hogy az út fölé behajló faágak a szó szoros értelmében is „mellbe vágnak”. Odafenn napsütés hiányában is messzire ellátni. A magasban húzó felhők nem zárják le a láthatárt. 11:15-ko, azaz indulástól számítva úgy 2:40 óra elteltével érkezünk a csúcskereszthez.

Egy alternatív úton, az Obersberg-Almon át, kívánunk leereszkedni. Kémlelem árgus szemekkel, vannak-é arrafelé nyomok, de csak szűz hó amerre tekintgetek. Mivel már legalább háromszor volt szerencsém arra járni, bevállaljuk az ereszkedést az érintetlen hómezön át. És ez remek döntésnek bizonyul. Tudniillik jön a pihepaplanos könnyed ereszkedés a finom porhóban. Ha semmi másért, ezért érdemes felkaptatni a hegy ormára.

Közben azért egyik szemem a GPS kijelzőjén tartom, mert turistajelzések nincsenek, illetve csak nagyon gyéren. Egy erdőben futó út vonalát, csak a feltételezett út fölé behajló ágak formálta alagút alapján lehet sejteni. A nyomolvasás tehát némi tapasztalattal (és az említett technikai segédlettel) nem okoz gondot.

1100 méter alá érve ismét a kőkemény jégbevonatba botlunk és azonmód hótalpakról könnyű hágóvasra váltunk. Le sem vesszük a vasat a bakancsainkról, míg a Hirschbach patak menti Feldhaas/Seeböck településeket el nem érjük. A továbbiakban már csak aszfaltúton gyalogolunk vissza a reggeli kiindulópontba.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies | Megjegyzés hozzáfűzése

I’m back: Klosterwappen

Posted on 2019-02-17 Szerző: Sztefanó

Egy önsanyargató kísérlet boldog áldozata vagyok. Vajon mit lehet kihozni a négy hete tespedő testből (tudniillik egy hét síelés és az ezt követő három hét hörghurut)? Az időjárás-jelentés olyan pazar hegyvidéki időt ígér, amit egyszerűen nem lehet, nem szabad kihagyni! Nincs idő a pedáns, legalább egy-két hetes fizikai felkészülésre. A Klosterwappen jeges csúcskeresztjével vágyom fotózni. Mindenáron! Abban reménykedünk, hogy a felmelegedés ellenére a jégkristályok még kitartanak addig, míg felérkezünk.

A táv (Losenheim, Almröserlhüte, Fadensattel, Fadensteig, Fischerhütte, Klosterwappen, Schauerstein, Fadenweg, Edelweißhütte, Losenheim) 15.7 km, 1300 m szintemelkedés bruttó 7:50 óra (nettó 5:50)

Ahogy az ilyenkor szokás, Losenheimből, a Szalamandra libegő völgyi állomásából indulunk, de gyalog (mivelhogy mások csapatostul veszik igénybe a könnyed feljutás lehetőséget – amit valljuk, be, most, tekintettel a kondimra, azért elviseltem volna. De Cirmivel ez lehetelen elképzelés.).

A hóviszonyok miatt most inkább az Almröserlhütte felé vezető hosszabb, de szelídebb erdészeti úton kaptatunk felfelé (lenti kép). Cirka egy óra elteltével 9:30-kor érkezünk az 1220 méteren fekvő Fadensattelba.

Az Edelweißhütte felett mindjárt elő vesszük a hágóvasakat, mert eddigi tapasztalataink szerint a Fadensteig beszállójához vezető erdei úton még mindig szükséges volt a használatuk. Most sincs másképp. A meredek szerpentines ösvényt alig lehet felismerni a rengeteg hótól és különösen pedig a hódűnéktől. Meredek párkányokra mászunk, a hágóvasak remek szolgálatot tesznek.

A Fadensteig alsó része (10:20) viszont mint rendesen (fenti képek), most is hómentes. Az egyik valószínű ok, hogy az uralkodó széljárás elhordja a havat és lejjebb rakja le, tudniillik az ide felvezető úton. A hágóvasakat nem vesszük le, mert tudjuk, hogy a Fadensteig felső részén elengedhetetlen szükség lesz még rájuk. Ez, valóban beigazolódik (lenti képek).

A felső Fadensteig (10:50) nagy katlanjából kivezető ösvényen a drótkötél teljesen a hó fogságában van, így nincs mibe fogódzkodni. Számomra ez teljesen új. Nagy odafigyelés szükséges az egyensúlyozó átjutáshoz. A továbbiakban kevesebb a hó, de több, vastagabb és alattomosabb a sziklák jégbevonata. Ezen a ponton bekövetkezik az, amitől tartottam. Az edzettség hiánya miatt a combon minden izomkötege panaszkodik, ég és görcsöl. Mivel az állapot számomra már ismerős, nincs semmi pánik, itt-ott meg-meg állok és a fájdalmak ellenére eltorzult arccal rendületlenül mászom tovább. 11:30-ra sikerül kilyukadnunk a napos platón.

Még hosszú út áll előttünk. A hágóvasaktól megválunk és a kényelmesebb haladást biztosító hótalpainkat vesszük elő. Bő egy órás kaptatás után (fenti képek) 12:35-re érkezünk a szép jégbordával bevont Fischerhüttehez. Ma sokan vannak. Rengeteg sítúrázót csalogatott fel a hegyre a pazar időjárás. A nap olyan melegen ragyog, hogy egy szál trikóban is kellemes. Megjegyzem nyáron 2:40 óra alatt tettük meg ugyanezt az utat. A tavalyi télen 3:00 óra alatt sikerült az, ami most, a fent említettek miatt egy egész órával tovább tartott. Hamu fejemre!

12:50-kor, azaz indulástól számítva 4:20 óra elteltével vagyunk Alsó-Ausztria legmagasabb bércén és én legnagyobb örömömre megkapom azt amire vágytam. Ujjongás! Egy képet a jégvirágokkal bevont csúcskereszttel. Ezt egyetlen télen sem szabad elmulasztani.

Lefelé a Schauersteint választjuk, tudniillik a más éveken preferált Wurzengraben most egy forgalmas sípálya. A sítalpas túrázok túlnyomó többsége ott érkezik és ereszkedik is alá. Ezzel szemben a Schauersteinen csak felfelé tartó forgalom van. A Fadenwegre érve kifújjuk magunkat és hibásan feltételezzük, hogy kellemes kis séta lesz az út maradék része. De tévedünk.

A széles Fadenweg többméteres hózátonyok, hó átfúvások tarkítják. A legkellemetlenebb, hogy 30-40 fokos dőlés szögű lejtökön kell harántolnunk, ami ugyancsak megviseli a bokát. És ez így megy megállás nélkül egészen az Edelweißhütteig. Sajnos, szó sincs élvezetes hótalpazásról! Kemény küzdelem az út, végig. Vékony nyomon is haladni képes síelőké az előny. Nekik a haránthaladás nem jelent gondot.

Utunk végső szakasza az Edelweißhütte alatti jeges sípályán visz. Tudniillik az alternatív lejutás a jelölt turistaúton egy hómentes szakaszon vinne át. Mivel nincs semmi kedvünk levetni a hótalpakat, marad tehát az önmagát kínáltató sípálya. Érdekes, hogy a tavalyi bruttó 7:30 óra helyett 7:50 a körünk időtartama. Hmm. Lefelé menetben tehát még így is behozzuk a felfelé elvesztegetett egy órát (?).

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies | Megjegyzés hozzáfűzése

Hegymászó zsenikről és egyéb más tehetségekről

Posted on 2019-02-13 Szerző: Sztefanó

Mindig is sejtettem, hogy a kemény, szorgalmas, küzdelmes munka egymagában nem záloga a különleges sikereknek, az átlagon felüli teljesítményeknek (mint azt az uralkodó kultúra megpróbálja belénk sulykolni). Az ultimatív szerencsetényező mellett szükségeltetnek még egyéb más faktorok is, az olyanok mint a veleszületett (öröklött), vagy pedig a különös (nem hagyományos) úton szerzett készségek is.

Kezdjem ott, hogy évekkel ezelőtt volt nekem olyan munkatársam, aki mosolyogva, már-már fennhéjázva mesélte, hogy a minap felült a repülőre és az út 3 órája alatt megtanulta az anyagot, amit kiszállás után úgy egy órával, népes hallgatóság elött sikerrel adott elő. Nekem hasonló esetben akár egy hétig is kellett készülnöm. Vért izzadtam, mire átrágtam magam az összetett témák zegzugain.

Nos, nevezzük Péternek, vagy hazudott, hogy így fricskázza a többieket, vagy valóban van valami a dologban? Tudakoltam miről is tartott előadást, mire az asztalomon heverő szakkönyvre bökött. Elég egyszer átlapoznia, jegyezte meg mosolyogva. Nos, azonnal kaptam az alkalmon, hogy levizsgáztassam. Találomra felütöttem a könyvet és megkértem, mondaná el, mi van a 142-ik oldalon (már persze pontosan nem emlékszem a lap számára)? Péter, szinte szóról szóra idézte a bekezdéseket, sőt az ott található ábra alatti legendát is hibátlanul felmondta. Tettem még egy próbát, egy más oldallal, de az ott fellelhető tartalmat ugyanolyan könnyedséggel recitálta.

Péter különleges képességgel rendelkezik. Az agya egyszerűen lefényképezi, amit megnéz és akár napokig képes tárolni. Később ugyan a felvételek élessége foszladozni kezd, de ha a könyvet még egyszer-kétszer átnyálazza, akkor ez akár huzamosabb ideig is a fejében marad. Nahát!

A minap egy cikket olvastam egy bizonyos amerikai Derek Amatoról, aki egy komoly fejsérülés után, 40 éves korára lett úgy zongoravirtuóz, hogy korábban semmi hajlamot nem mutatott a muzsikálás iránt. Csak úgy a semmiből! A balesete után ellenállhatatlan vonzalmat érzett leülni egy zongora elé, és kottaismeret nélkül, egyszerűen csak elkezdte játszani a fejében addigra ott tolongó dallamokat.

Az ilyen és ehhez hasonló esetek nem ismeretlenek. Bár a savant-szidrómát olykor az autizmussal szokták egynapon említeni, egyáltalán nem kell autistának lenni ahhoz, hogy esetenként megdöbbentő képességek buggyanjanak elő az emberből. Ezek nyilván nem csupán csak a zene világára szorítkoznak. A lényeg, hogy az agyunk hardverjén, az egyes idegsejtek közti különleges összeköttetéseken, a drótozáson múlik. Ez azért valamelyest fejleszthető, de kimagasló teljesítmény csak akkor jön ki, ha már az a bizonyos “alaplap” is gazdagon terített.

Nos, mit is akarok ezzel mondani. Hát csak azt, hogy itt vagyunk mi, a nagy átlag (úgymond a töltelék), a mi szerény kis testi-szellemi képességeinkkel, aztán meg ott vannak ők (a sztárok), akik csak egyet csettintenek, és megerőltetés nélkül ontják a leghihetetlenebb zenei teljesítményeket, a legösszetetteb matematikai-fizikai megoldásokat, avagy emberfelettinek tűnő fizikai teljesítményeket.

Itt van például a Mt. Everest Messner/Habeler-féle oxigénpalack nélküli megmászása (tavaly volt a 40 éves évfordulója). Mert szerintem egy csupán csak „nagyon jó” hegymászó még annyi odaadó tréning árán sem lesz képes erre a tettre. Ehhez valamivel több kell. A több mint 6000 sikeres oxigénpalackos Mt. Everest csúcsostrommal szemben a mai napig csak 150 az oxigénpalack nélküli megmászások száma. Nem azt akarom mondani, hogy Messner csak úgy tréning nelkül nekiment és megcsinálta, mert bizony komoly edzés elözte meg a sikeres próbálkozást, de még annyit is edzhetett volna, ha nincs benne az isteni szikra.

A tiroli David Lama, az egyik legkimagaslóbb jelenkori hegymászó tehetség. 2018-ban meghódította az eddig még érintetlen Lunag Rit. Egymagában. Merthogy korábban már az amerikai Conrad Anker társaságában is próbálkozott, de Anker infarktust kapott, feltehetően egy magashegyi betegség következtében. Így-e avagy úgy, Anker egy szuper felkészült fickó, de egy David Lama árnyékába sem ér (minden vele kapcsolatos elismerés ellenére sem). Nos tehát, mi ebből a tanulság? Csüggedj csak, de emelt fővel, mert ha kőkeményen neki is állsz és vért izzadva dolgozol, lehet belőled, akár Mozart kottatartója is, de nem több. He!

Kategória: Health, Humanity, soul, mind | Megjegyzés hozzáfűzése

Lobau

Posted on 2019-02-10 Szerző: Sztefanó

Lábadozásom lassabb a kívántnál, így aztán egy olyan alternatív kiruccanást tervezek a hétvégére, ami nem irritálja a légzésem. Csak semmi tüdő köptető kaptatás! Maradok hát sima felületen, a Duna árterében, a gyengéd Lobauban. Sikerül összekaparnom cirka 17 kilométert.


A táv (Ettrichstrasse, Freudenau, Donauinsel, Jamaika Beach, Lobau, Napolenstein, Josefsteg, Dechantlacke, Nationalparkhaus, Steinspornbrücke, Freudenau, Ettrichstrasse) 17 km, bruttó 3:45 óra (nettó 3:20)

Szombat, szép napos idő, a Freudenau melletti kicsiny parkoló feltehetően színültig telített, ezért már jóval előtte, az Ettrichstrassen állítom le az autóm. Átcammogok a vízierőmű gátján (lenti kép) a Duna szigetre, majd délkeltnek fordulok, ugyanis lejjebb van egy neve nincs híd, amin majd átkelhetek a Duna északi oldalára.

A pontonokból álló Walolisobrücke, amit csak nyáron helyeznek üzembe

Freudenautól számítva háromnegyed óra elteltével érkezem a hídon át a Jamaika Beachre. Így télvíz idején elég elhagyatott. Északnyugatnak tartok továbbra is szigorúan a Duna mentén. Félórás séta után elérem a Lobau kapuját. Átkelek az országúton és megkezdem a tulajdonképpeni sétát az ártéri erdőben.

A neve nincs hídon átkelvén, a túlsó partról fotózva

A Jamaika Beach

A hódok minden fán fenik a fogaikat

Jobbkéz felől az olaj kikötő ormótlan óriástartájai rondítják a táj optikáját. Valahányszor erre járok, eszembe jut, mekkora szellemi degeneráció kell ahhoz, hogy valaki ide, a zöldövezet szívébe találjon építeni egy ilyen potenciális környezetkárosító bombát. A szél hozta fenolok bűze még elkísér egy jó darabig.

A nádas-lápon átvezetö Josefsteg

A látogatóközpont elöterében

A Napóleon emlékkőnél már tiszta a levegő. Itt balra fordul az út, majd egy láp fölött vezető hídon a Lobau látogatóközpont érintésével (Nationalparkhaus) a Steinspornbrücke hídon (lenti kép) sétálok vissza a Duna szigetre. A továbbiakban újra Freudenauhoz érkezem, amivel lényegében a túra végére érek, csak még pár per az út szélén leállított autómig. Nos, remélem nem ártott meg a friss levegő. Ha mégis, majd rá lehet fogni a fenol bűzre.

A Toter Grund