Fényképezésről, szigorúan egy laikus szemszögéből

Bevezetőnek igyekszem leszögezni, hogy nem tartom magam a téma szakértőjének. A megállapításaim szigorúan szubjektívek, és tehát nem tartok igényt a  megfellebbezhetetlen igazságra. Tévedhetek is.

Kezdjem tán ott, hogy mióta az eszem tudom, hódolok a fényképezésnek. Egy Flexarettel kezdtem évtizedekkel ezelőtt. Évekig kutyultam előhívót és rögzítőt, sötétkamráztam, éjszakákon át, szárítottam a fotóimat, mígnem a digitális fényképezés világában kötöttem ki.

Volt ugyan egy idő, amikor azt hittem, valamit konyítok a szakmához, de ezen már túl vagyok. A vélt vagy valós tudás hirtelen nem sokat ért. A felelősséget egyre inkább át lehetett ruházni a piacot meghódító, JPEG-ket gyártó automatákra. A “point-and-shot” kultúra engem is magával ragadott. Az eredménnyel túlnyomólag (lásd lejjebb a Lumix korszakom) meg voltam elégedve.

Hogy egyes gépek nyers (ún. RAW) formátumban is kínálták a képeket, sokáig nem nagyon izgatott, hiszen a fényképezőgép árához viszonyítva még a kezdtek kezdetén RAW-ot elég bonyolult mulatságnak számítot feldolgozni. Kellett hozzá egy teljesítményerős asztali számítógép (most is), megfelelő felhasználói szoftverrel, amit akkor sem adtak, most sem nem nagyon adnak ingyen (már a jobbakat).

Olympus e620, a digitális fotó-hajnal

A célom a fényképezéssel kimerült a kirándulásaim dokumentálásával. 2010-ben a jutányosan megvásárolt Olympus e620-asból két dolog miatt elég gyorsan kibántam magam. Apropó, jutányosan! Mint kiderült az Olympus ezen modelljével pontot tett a tükörreflexes (DSLR) digitális fényképezőgépek fejlesztésére. Tehát az üzletek igyekeztek nagy árengedményekkel megszabadulni az efféle hamarosan eladhatatlanná váló jószágoktól. Én meg rákaptam a csalira.

Visszatérve az eredeti gondolatmenetemhez, akárhogyan is forgattam az Olympusom, elég nagy számban akadtak életlen felvételek. Akkor még nem tudtam, mostanra kiderült, hogy ezt a mai napig tökéletlen fáziskülönbség érzékelésén alapuló távolságmérés okozta, ami az akkori és a mostani DSLR gépeken is standard. Nem megbízható, de a gyorsasága miatt szükség van rá az úgynevezett AF-C (Autofocus continuous) miatt. A másik dolog a gép súlya és mérete. Egyszerűen nem volt helye a Klettersteigek és egyéb más sziklamászással tarkított túrákon.

PA314045
A Grete Klinger-Steigen még velem volt az Olympus

Lumix DMC TZ-18

Kerestem és a Lumix DMC TZ-18 -ban találtam is egy kisebb és könnyebb alternatívát, mely majdnem öt éven keresztül kísért el minden egyes kiruccanásomra. Szerepe végét utóbb is a szenzor többszöri foltosodása pecsételte meg. Hiába szedtem szét és tisztítottam meg két alkalommal is, immár többé nem lehetett megbízni benne. Valószínű, hogy a lencserendszer belső por-szigetelése mehetett tönkre. Mivel a Lumix nem kínált RAW-ot, nem is nagyon érdekelt a téma.

Sony RX100ii

Hetekig tartó vizsgálódás és kutatgatás után megtaláltam a Lumixom utódját az akkor már nem a legújabb modellnek számító Sony RX100ii képében.

Ürömök és örömök vegyítették az ismerkedést a Sony-val. A JPEG-ek színárnyalatával egyáltalán nem voltam kibékülve. A régi Lumix meleg színei után úgy éreztem, hogy át vagyok verve a rideg-hideg színekkel! Ráadásul árnyékos helyeken a Sony hajlamos volt lilába hajló zörejeket produkálni, ami a nem tökéletesen működő fehéregyensúly következményének tudható be. Ilyesmit a Lumixon soha nem tapasztaltam. Miután kiderült az új tényállást és a továbbiakban már számítottam az efféle gondokra, a színhőmérséklet előzetes manuális beállításával tudtam valamelyest kompenzálni a hibát. A képek élessége és felbontása viszont felülmúlta a Lumixot, így kibékültem az újdonsült társammal.

DSC04291
Egy “belilult” Sony alkotás

RAW feldolgozás

Közben sok mindent kipróbáltam a Sonyn. Megismerkedtem a HDR és a DRO funkciókkal, majd végül a RAW-féle állományoknál landoltam. Merthogy ezeket is meg kívántam ízlelni. Legelőször a SONY ingyenes RAW => JPEG konverterét töltöttem le, de majdnem ennyibe maradt a dolog. Az eredmény ugyanis (természetesen) hasonlatos (tulajdonképpen azonos) volt a már jól ismert, kamera-szülte JPEG-ekhez. Az ingyenes szoftver nem kínált drámait.

További kíváncsiskodásom eredményeként ráadtam a fejem a jelenleg legjobban elterjedt RAW => JPEG konverterre, az Adobe Lightroom 6-ra. Olvastam cikkeket, tájékozódtam és megvettem egy könyvet a Lightroomról, aminek meg is lett az eredménye. Végre visszakaptam a régi Lumixom színeit a Sony élesebb felbontásával kiegészítve. Sikerült kijavítanom a csúfondárosan túl- illetve alulexponált képeket. A felvételeim kezdtek átalakulni rút kiskacsából élettel teli, vidám, színpompás, éles, élvezetes fotókká. Íme: 

DSC07891
Egy RAW-ból fejlesztett Sony-Jpeg tájkép 

Sokan úgy vélhetik, a Lightroom használata csalás, miközben összekeverik az ugyancsak Adobe-tól származó Photoshoppal. A különbség pedig nem is lehetne nagyobb. A Lightroom kizárólag azokat a dolgokat hozza ki a fotókból, amik eredetileg is benne vannak a nyers képben. Egyszerűen csak a hangsúlyok vannak valamelyest eltolva. A szerepe megegyezik az analóg fényképezés piros lámpás sötétkamrájával, ahol a negatívból elkészült a kartonra másolt alkotás. A RAW pedig nem egyéb, mint a tulajdonképpeni negatív.

Szemüvegesek hátrányban

A további bonyodalmak és problémák ott kezdődnek, hogy romlik a látásom. Az utóbbi években másfél dioptriát, ami már elég ahhoz, hogy a Sonym LCD kijelzőjén szemüveg nélkül helyenként szinte semmit se lássak. A pápaszemem e célból többször is előszedegetni, tokból ki, tokba be, hátizsákba vissza stb. szóba sem jöhet. A gyakorlatban nem kivitelezhető. Néha csak sejtem, de nem látom, mit fotózok. Jó lenne tehát egy ún. Live-View kukkantóval ellátott fényképezőgép! Szemüveg nélkül is élesen láthatnék mindent.

És ezen a ponton jön, még nagy adaléknak, a túlfűtött elképzelések fantazmagóriás világa. Ha egy viszonylag olcsó, 1 collos szenzorral rendelkező kamera (Sony), Lightroom támogatással olyasmire képes, amit megtapasztaltam, akkor vajon miféle fantasztikumokat kreálhatnak a magasabb árkategóriába tartozó, nagy szenzorral rendelkező fényképezőgép-csodák?

Fujifilm X-T20

Megindult tehát a hónapokig tartó kutatgatás (legyen a lehető legkisebb, legkönnyebb), aminek a végkifejlete elvezet a Fujfilm X-T20 márkanév alatt forgalomba hozott APS-C szenzorral rendelkező gépcsodához. Szinte remegek a felindulástól, amikor először a kezembe veszem. Már-már hasonlatos szexuális élményhez. Az első tesztjeim a teraszon igazolni látszanak az elvárásaimat. Borotvaéles felvételek még a koraesti szürkületben is. Jöjjön tehát a puding próbája, a valóságshow.

A Türnitzer Högerre tehát már az újdonsült társamat viszem és kattogtatok, fűre, fára, a szó szoros és még szorosabb értelmében is. Aztán otthon, amikor betöltöm a képeket a számítógépbe, jött a hidegzuhany. A fotók jó ötöde életlen! Ujj! Pedig határozottan emlékszem, minden egyes alkalommal megvártam a gép visszajelzését, hogy a befogott motívum éles. Na, akkor most mi a szösz van ilyenkor? Rossz a gép? Tutymó a fotográfus? Remeg a keze? Nem volt bekapcsolva a képstabilizáló egység? De be volt!

Keresgélek az interneten és csak úgy ömlenek a panaszok a “blurry images” és „out-of-focus” címszavak alatt. Mint kiderül az Olympus e620-as korából ismert fáziseltolódásra építő élesítés (bizonyos helyzetekben) továbbra sem alkot nagyokat. Statisztikailag valóban az esetek 10-20%-ban felmondja a szolgálatot (lásd pl. itt is). Igaz, hogy gyorsaságban lepipálja a kontraszt érzékelésén alapuló távolságmérést, viszont megbízhatóságban ez utóbbi verhetetlen. Mert tudniillik az olcsó kompakt kamerák maradtak a kaptafánál (szerencséjükre) és kizárólag ezt a módszert vitték tökélyre. Ezért nem kellett mindezidáig sem a Lumix sem pedig a Sony esetében életlenség miatt képeket törölnöm (ritka fehérhollók kivételével).

Na, de itt vagyok egy új fényképezőgéppel és életlen képek garmadával. Mit tegyek? A legszívesebben vinném vissza az üzletbe, vagy vágnám a gépet a Fujifilm-menedzserek, meg a sok megvesztegetett “szakértő” fejéhez, akik nem átallnak dicshimnuszokat zengedezni az ilyen és hasonló szerkezetekről.

Aztán lehiggadok, és megpróbálom értelmezni a helyzetet. Írok, panaszkodom a dpreview.com rovatban és kapok jó tanácsokat (lásd pl. Doug Pardee válaszát). Összegezve a tanulságokat kiderül, hogy egy ilyen gépet használni is tudni kell. Nem elég csak úgy lövöldözni vele, mint valami durva kompakttal. Hogy is gondolhattam ilyet? Úgy kell vele bánni, mint a hímes tojással!

DSCF0182

Először is tisztában kell lenni az élesre állítás működési elvével. Például azzal, hogy a gép mikor használ fázis-eltolódásos és mikor kontraszt érzékelésére építő élesítést (lásd pl. contrast-detect vs phase-detect autofocus). Meg azt sem árt tudni, hogy mi fán terem a DOF (Deept of Field) és hogy odakünn a természetben, szélben lengedező, zöld falevélkék sokaságában a fázis-eltolódásos mérésnek elvi esélye sincs. Neki ugyanis függőleges kontrasztban gazdag mintázatra van szüksége a helyes beméréshez. Például az erdő fái között (mert a fák törzse függőleges – lásd a fenti képet, kattint teljes felbontás) valóban minden képem éles. Már-már megvágom az ujjaim, annyira élesek. A napsütötte mezőn viszont, ahol a vízszintes horizont és a dombok szelíd árnyai dominálnak, a fázis-eltolódásos mérés komplett felmondja a szolgálatot.

Aktiválom tehát az alapállásban eldugott távolságkijelzőt, hogy ellenőrizni tudjam, mit is csinál a gép. Aztán elkapom az ebadtát, amint éppen melléfog! Gyakorlatilag egy a végtelenben lévő domboldalra irányítom a fókuszpontot, és nini, a fázis-eltolódásos mérés mindössze másfél métert jelez. Ez egy frász! Teljesen hibás! Megvan tehát az életlen képek oka.

A megoldás (még majd tesztelem) a kontraszt érzékelésére építő mérést preferálni, illetve tudatosan is függőleges mintákra vadászni. Településen, házak, vagy emberek között ez nem gond. Odakünn a mezőn viszont mégis csak az. Ha így sem megy, marad  a kézi vezérlés, ami viszont mindig működik. Remélem.

Kategória: Photo | Megjegyzés hozzáfűzése

A két Mandling

A tegnapi kirándulás után sajog minden porcikám, komoly izomláz jelei mutatkoznak, így a mára betervezett idei első Klettersteigemet jegelem és valami lazább alternatíva után nézek. Így jön a képbe a Hohe Mandling, ahol már ugyan többször is jártam, de kisebb testvérén a Vordere Mandlingon még nem.

 HoheMandling_2DKomp  HoheMandling_3D

 HoheMandlingProfile

blue A táv (Miesanbach, Hohe Mandling, Vordere Mandling, Stampftal, Oed, Miesanbach) 16.6 km, 880 m szintemelkedés bruttó 5:15 óra alatt

Az időjárás most maradéktalanul beváltja a hozzá fűzött reményeket. 9:00 órakor indulok Reichentalból, Miesanbach vasútállomás parkolójából. 10:30-ra elérem első célom a mindössze 967 m magas Hohe Mandlingot.  Hosszabb barangolás következik egy szép bükkfaerdőben. 12:10-kor vagyok a Vordere Mandling, jól eldugott csúcskeresztjénél (925 m). Először csak a kőhalom-emberkéket (Steinmänner) látom, és csak később veszem észre, hogy van egy kicsiny fakereszt is.

A Stampftlanon át ereszkedem vissza Oed községbe (13:50) majd a kerékpárúton alig fél óra alatt visszabandukolok a délelőtti kiindulópontomba.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies | Megjegyzés hozzáfűzése

Türnitzer Höger via Dachsgraben

Hetek óta nem jártam a hegyekben. Ezt észre is veszem. Felfelé menetben, itt-ott, mintha kifulladnék. Teringettét! Pedig hetente legalább kétszeri alkalommal kondíciós futótréning be van iktatva. Szóval nem várhattam tovább a jó időre, muszáj volt nekilendülnöm. A Türnitzer Höger egy számomra még ismeretlen útvonallal, épp megfelelőnek látszik.

 TürnitzerHöger_2DKomp  TürnitzerHöger_3D

 TürnitzerHögerProfile

red A táv (Hohenberg, Sturmkogel-Steig, Furthof, Dachsgraben, Türnitzer Hütte, Högersattel, Linsberg, Geschwendthütte, Steinparztal, Hohenberg) cirka 20 km, 1310 m szintemelkedés bruttó 6:45 óra latt

Konstans napsütés volt beígérve, amiről az időjárás nem tudhatott, mert a koradélutáni órákig makacsul ragaszkodott szürke hasú felhőihez. Ez tekintettel a kaptatókon felhevült testre, nem kifejezetten hátrányos. A Höger tetején trónoló kunyhó teraszán ücsörögve és elemózsiázgatva viszont, aznap, kifejezetten didergető élmény. Ezt tutira másképpen képzeltem el! Tudniillik langymelegen nyalogató napsütésben sütkérezve.

Túrám némi bonyodalommal kezdődik. Hohenberg templomterén parkolok és Furthofig (tudniillik a Dachsgraben szájához vezető útig) cirka 4 km-t kellene aszfalton legyalogolnom (lásd a térképet). Szebb alternatíva a Sturmkogel alatt vezető erdei ösvény, amit rendre meg is lelek.

A végén valahogy elvéthetem és Furthof kerítéssel körbevett stadionjában landolok. A nemjóját! Nincs kedvem visszafordulni és a stadiont északról határoló fakerítésen mászok át. A gond, hogy egy ugyancsak bekerített családi ház kertjében találom magam. Na, most mit tegyek? A birtok északi felén egy halastóféleség határolja a területet. A partján találok egy szűk csapást, ami végül is közterületre visz. Szóval majd meg kell, érdeklődöm, hogyan lehet birtokháborítás nélkül is visszajutni a Furthofba.

Az út további része már fele ennyire sem kalandos. Ha a beígért napsütés hiányától eltekintek, akkor minden papírforma szerint alakul. 8:25-kor indulok, 9:45-re elérem a Dachsgrabenbe felé vezető utat és 10:00-kor már az árokban vonulok. 10:45-kor kiérek a hegyoldalra és megkezdem az ugyancsak meredekre sikeredett végső kaptatók legyűrését. Megértem rögvest, miért nem ajánlatos télidőben erre jönni (lavinaveszély fenyeget). Alig egy órával később érkezem a Türnitzer Hütte alá.

11:50-kor teszem tiszteletem a csúcskeresztnél, majd zimankósra sikeredett pihenőm után, 12:10-kor máris indulok következő célom a Linsberg felé. Odáig le kell még gyűrnöm egy további kaptatót (Stadelberg) majd a Geschwendthütte felett elhaladva felérek a Linsbergre (13:35). Innen remek kilátás nyílik visszapillantásban a Högerre. A továbbiakban aztán már végig ragyog a nap. Mintha próbálná behozni az elmulasztottakat.

13:50-kor elérem a Gschwendthüttet (hétköznap nincs nyitva) majd a Steiparztalon át, egy jól ismert úton, 1:40 alatt érkezem vissza Hohenbergbe.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies | Megjegyzés hozzáfűzése

Hét nap a Stora Sjöfalletben

Végre megkaptam az anyagot és Cirmi elmondása alapján egy rövid beszámolót készítettem erről a mindenképpen rendhagyó és figyelemreméltó kalandról.

StoraSjöfallet_2D_
A piros pontok a sátortáborok helye. A megtett táv 81.3 km, 2084 m szintemelkedés

A tett színhelye (2017 április 9 – 15) a svéd lappföldbeli Stora Sjöfallet Nemzeti Park. Sokáig csak úgy beszéltünk róla, hogy a Sarek, de mint kiderült, a szomszédos és közismertebb Sarek Nemzeti Parkot útjuk során éppen csak érintették, anélkül, hogy mélyebben is behatoltak volna a térségbe. A két park közti különbség a térkép megtekintésével válik nyilvánvalóvá. A Stora Sjöfallet ugyanis az Akkajaure víztározót öleli körbe.

Laponia-Karte 
A térkép jogvédett. Copyright: Ökologix – Kartengrundlage maps-for-free.com https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6752845 

A háromtagú társaság a víztározó délkeleti csücskén lévő völgyzárógáton, Suorva térségében kelt át a tulajdonképpeni park területére, hogy északnyugati irányba tartva, megcélozzák az Akka hegységet, és tövében haladva elérkezzenek Ritsembe. Itt veszi fel majd őket a busz egy héttel később. Benne volt természetesen a pakliban, hogy esetleges gondok miatt nem sikerül odáig eljutniuk. Ez esetben ugyanazon az úton kellet volna visszaküzdeni magukat Suorvába.

DSC08337
Balról jobbra Jakub a cseh fiú, Holly a norvég lány a csapat vezetöje és Cirmi

A Nemzeti Parkon áthaladók teljesen el vannak vágva a civilizációtól. Kommunikációra nincs semmilyen lehetőség, legfeljebb egy műholdas telefon segíthetne, de nekik olyan nem volt. Kunyhók sincsenek, sem pedig jelzett utak. Itt mindenki csak önmagában és társaiban bízhat. Mi eközben itthon egy héten át tördeltük kezeinket, míg április 15.-én Ritsemből meg nem érkezett a megváltó SMS, hogy t.i. “élünk, jól vagyunk”.

Suorva, a kiindulópont, cirka 500 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Az első akadály az Akkajaure túlsó partjára történő átjutás után a szemközt magasodó hegyek megkerülése. Ennek okán az első két napon tervezett céljukkal ellentétes irányban, délkelet felé kaptattak felfelé. A hátizsákok mintegy 20-25 kilót nyomtak (benne egy hétre való élelem). A harmadik nap elérték a Stora Sjöffalet cirka 900-1000 méteres szinten fekvő platóját. Innétől kezdve lassan javult az időjárás, egyre hosszabb távokat tudtak megtenni és így a kedélyek is magasabban szárnyalltak.

A hőmérséklet mindvégig –4 és –16 fok között alakult. Az első három-négy napon gyakran havazott. Az égen vastag felhők csüngtek és ezért a hőmérséklet is ennek megfelelően valamivel enyhébb volt. A hét második felében a napos idő beköszöntével az éjjeli fagy is maróbb lett. A tájékozódás főleg térkép és iránytű segítségével történt, ami ködös, felhős időben komoly gond. Tartalékba vittek magukkal GPS helymeghatározót is, amivel az itt látható nyomvonal is fel lett jegyezve.

DSC08218

Az útvonaluk, kifejezetten téli, nyáron megismételhetetlen, hiszen számtalan helyen úgy keltek át tavakon, patakokon, hogy esetenként nem is tudták, hogy befagyott vízfelületen haladnak. Lásd a fenti képet (a 4. napon), amikor egyszer csak felbukkant előttük egy híd, miközben ők a vélhető folyó medrében vonultak.

Az egyik legnagyobb gondot az állandó nedvesség jelentette. Ami egyszer átnedvesedett, esélye sem volt, hogy az éjszakai fagyban kiszáradjon. Dermesztő hideg, csizmába belefagyott zoknik jellemezték a reggeli ébredéseket. Az egyetlen hely, ahol fel lehetett melegedni, a jól izolált pehely hálózsák. Életbevágóan fontos egy olyan zsák, melynek az úgynevezett komfort zónája a mindenkori külső hőmérséklettel harmonizál (ez esetben –16C fok körüli).

Ha enni, inni akartak, havat olvasztottak spirituszfőzőn. A közönséges gázkeverék ilyen hidegben használhatatlan. Speciális keverék, úgynevezett Winter Gas (azaz téli gáz) szükséges, mely –22 C fokig használható. Legjobb viszont a folyékony tüzelőanyag használata. Gyors és effektív. Voltak ugyan szabad vízfelületek, ahol elméletileg meg lehetett volna meríteni egy-egy fazekat, de ezek megközelítése veszélyes. Az átmenetet képző jég vastagsága kiszámíthatatlan. A többiről meséljenek a képek.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies, Skiing, Sport, Story | Megjegyzés hozzáfűzése

Az északi sarkkörön túlról

DSC08124-3

Svédország, Norrbotten, Stora Sjöfallet Nemzeti Park: Cirmi és két társa 6 nap alatt (április 9 – 15) vágtak át sítalpakon a fagyos és hóviharokkal terhelt természeti paradicsomon. Remélem hamarosan a részletekről is beszámol. Addig is egy szenzációs fotó teljes felbontásban.

Kategória: Photo, Skiing, Sport | Megjegyzés hozzáfűzése

Lappföld kapujában

DSC08053_

Négy éjszaka és öt nap Ouluban még senkit nem jogosít fel ítéletet mondani Finnországról. Ez nem szándékom. Spontán benyomásokról, érzelmi fellángolásokról, igaz vagy hamis ábrándokról viszont lehet beszélni. Különösen úgy, hogy minden kimondott szóért a felelősséget vállalom.

Először is a finn zászlót értelmezném szubjektíven (és alázatos bocsánattal). A kereszt kék színét ugyanis szerintem az országban mindenhol jelenlévő áfonyaszörp ihlette. Afféle nemzeti ital. Már a repülőben megkezdődik az ismerkedés észak gyümölcsével. A más európai járatokon egyeduralkodó alma- és narancslét a Finn légitársaság gépein kiszorítja az áfonya-lé. Innentől kezdve keresem és imádom.

DSC08075_

Ha valami jó közelítéssel elárulja egy nép (gyakran beteges) mentalitását, az a közúti forgalomban résztvevők viselkedése. Autót bérelünk, és előre rettegek az esetleges stresszes helyzetek összefüggő láncolatától. És mit ad a jóisten? Laza nyugalmat! El sem hiszem!

Mind az autópályán mind pedig a közutakon szinte kivétel nélkül betartják a sebességkorlátozást. Pedig sehol egyetlen radar. Amint valaki leelőz, szépen visszahúzódik jobbra. Ha lelassítok (mert tájékozódom), nem kezd el mögöttem senki eszeveszettül villogni, nem vágnak ki megelőzni, nem másznak rám, nem próbálnak tolni és noszogatni, nincs gesztikulálás, hanem tartják a sebességhez illő féktávolságot. Egyszerűen, illedelmesen, türelmesen követnek.

Piros fénysorompó előtt nem nyomják padlóig a gázt, hogy az utolsó pillanatban csikorogva fékezzenek le, hanem már messziről, értelmezik a helyzetet és gurulnak, mert úgyis piros jön. Szóval, ha érted mire gondolok, anélkül, hogy további példákat sorolnék, itt öröm vezetni.

Gyalogosan először még gyanakodva kelek át a zebrán, hátha hirtelen érkezik valami idegbeteg köcsög. De felesleges az aggodalmam. Még messze vagyok a járdaszegélytől, máris lassít minden autós.

tumblr_inline_oulu

Ouluban nincs igazán élénk idegenforgalom. Ez egy diákváros. A külföldiek zöme az itteni egyetemen tanuló fiatal. A vendéglátó ipari egységek nincsenek felkészülve nagy tömegek gyors kiszolgálására, melyek időnként mégis megjelennek. Például május 1.-re készülve a várost elözönli a tanulóifjúság. Büszkén viselik buggyos tarka overaljaikat (fenti kép – kattints rá). Minden irányzatnak megvan a maga hozzárendelt színe. Zöld, sárga, piros, fehér, lila, és még ami a szivárvány spektrumában megtalálható, mind fellelhető. És éhesek. Ilyenkor akár egy órát is várakozni kell a rendelésre. De ez senkit sem zavar. Valóban senkit! Körülöttem mindenki lazán nyugtázza a tényeket.

Nem tudom, milyen egyenruhája van egy finn rendőrnek, merthogy egyet sem láttam. Pedig május 1.-e benépesítette a tereket, utcákat. Azt sem tudom, milyen színe van a finn rendőrautónak, mert olyannal sem találkoztunk. Ez nyilván egy olyan társadalom, mely az ösztönös, veleszületett, természetes önmérsékletre és kötelességtudatra épül. Félek, hogy éppen ezért sérülékeny lehet (ha érted mire gondolok).

image

Komppal átkeltünk Hailuoto szigetére. Három sáv van kijelölve a várakozó autósoknak (lásd a fenti képet). A jobboldali sor hosszan kígyózik. Mi is odaállunk. Mint kiderül, az ebben a sávban várakozók hajthatnak fel utolsóként a kompra. A másik két sáv üres, később érkezik három jármű a középsőbe. A sávok feletti feliratokat nem értjük, de csodáljuk a békés polgárok fegyelmét. Senki sem próbál trükközni, előzni, megrövidíteni a várakozást azzal, hogy az üres sávok valamelyikébe tahóskodik. Itthon szótárazok és kiderítem:

  • baloldali sáv a hatósági járműveknek van fenntartva (hälytysajoneuvot)
  • középső sáv az arra jogosultaké (etuajo oikeutetut)
  • jobboldali sáv a többi autósé (muut ajoneuvot)

Elképzelem, Ausztriában ez miként festene, de nem akarok senkit zavarba hozni. Mégis elmondom, szerintem legalább annyi önjelölt “jogosult” lenne, mint “közönséges” halandó. Merthogy hiába figyelem árgus tekintettel, a kompon szolgálatot teljesítők nem kérnek semmiféle bizonylatot az arra jogosult középsávosoktól. Tehát elvileg bárki odaállhatna.

Lappland-Karte-

Lappföld köztudottan nem szorítkozik Finnországra. Svédország és Norvégia is osztozik a tortán. Mindezek ellenére Oulu az északi természeti paradicsom legutolsó civilizációs értelemben vett kapuja. Innen lehet a legjobban megközelíteni majdani céljainkat és megvenni a még szükséges, hiányzó felszerelést. Még a svéd nemzeti parkok (pl. Sarek, Sjöfallet, Padjelanta) is jobban elérhetők Ouluból mint Stockholm/Göteborg szintjéről érkezve. Egyszóval itt érdemes felverni az északi kalandok bázistáborát, bár a célig tartó továbbjutás még plusz 3 vagy akár 9 órás autóúttal váltható csak ki (attól függ hová igyekszünk).

Még befejezésül álmodozom egy sort. Ha fiatalabb lennék, tán ideköltöznék. A vidék letelepedésre csábít. Van valami titokzatos varázsa. Megtanulnám a nyelvet, mely bár elméletileg lehet rokon, de a szlávval, törökkel több közös szavunk van, mint a finnel. Állítólag a nyelv hangzása hasonlatos a magyarhoz. Nos, ezt én nem vettem észre. KIs gond, hogy errefelé nincsenek hegyek, mert olyan sík, akár a Nagyalföld, de ki állítja, hogy téli-nyári hátizsákos, gyalogos, biciklis vagy sífutós turizmushoz kevés lenne az itteni végeláthatatlan nyírfa és fenyőfa erdők pompázatos dzsungele.

És még egy gyakorlati tanács. Az országban a finn mellett még svédül és angolul lehet jól elboldogulni. Aki a felsorolt nyelv egyikét sem bírja, és ide igyekszik, komoly nehézségek elé néz. Szóval, én figyelmeztettelek!

Kategória: Story, Travel | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Hol jártunk, amikor itt voltunk…?

Meglátogattuk Cirmit. Tán feltűnt, hogy az elmúlt hónapokban ő nem volt velem a túráimon. Nos, a találós kérdés, hogy merre van? Néhány fotó Angikával és Cirmivel a helyszínről…

DSC08002

DSC07983

DSC08015

DSC08102

Kategória: Photo, Travel | 2 hozzászólás

A lavinaveszély legfelsőbb foka…

lett ma kihirdetve. Amikor tudniillik a lavinák spontán, emberi beavatkozás nélkül, egyszerűen csak úgy maguktól száguldanak alá:

image

image

Kategória: Weather | Megjegyzés hozzáfűzése

Ez meg az

Csak a rend kedvéért jegyzem meg, na, meg azért, hogy visszakereshető legyen, hogy a jövő héten sajnos ismét jön vissza tél. Az előrejelzések szerint (lásd lejjebb) akár félméteres hóval is kell a hegyekben számolni.

Más. MTB: szombaton ismét bringára pattantam és láss csudát, a műfaj mívelése óta, most először sikerült a Kahlenbergre a két legnagyobb hátsó fogaskerék tudatos mellőzésével feltekernem. Igaz prüszköltem is nagyokat, de fellelkesített a kitűzött cél. Lehet a 8 kilós hátizsákkal rendszeresen végzett térdhajlítások (3×100) kezdenek gyümölcsözni? Majd elválik.

image

És (update 2017.04.18) nesze neked tavasz:

image

Update 2017. április 19, ennyi hó télen sem hullott (helyenként már több mint 60 cm)

image

Ritkán látott, nagy lavinaveszély (Stájerország és Alsó-Ausztria)

image image
Kategória: Biking, Weather | Megjegyzés hozzáfűzése

Néhány igazán remek kép a közelmúltból

A galéria tartalmaz 14 fotót.

Galéria | Megjegyzés hozzáfűzése