Új utak és ösvények után kutatgatva, lelek a Muckenkogelre törő rendes kis gatyarohasztó kaptatóra, melyet korábban már ugyan kóstolgattunk, de csak részeiben. Most a teljes hosszában kívánjuk Cirmivel egyetemben becserkészni. Tudvalevő ugyanis, hogy a Muckenkogel elég gyakran szerepel a repertoárunkban, de leggyakrabban a Wasserfallweget, vagy a Jägersteiget használjuk. Az okok közé tartozik, hogy télen a Pichlerstieg, vagy járhatatlan vagy ha igen, ugyancsak nehezen.
 |
 |
|
|
|
A Pichlersteigről még jó tudni, hogy bár egy jelzett turistaútról van szó, a bergfexen valami érthetetlen okból kifolyólag nincs feltüntetve, így sokak figyelmét elkerülheti. Pedig különösen így napsütéses, meleg nyárban a tény, hogy szinte végig hűvös, árnyékos erdőben vezet, meggondolandó előny mindazoknak, akik a Hinteralmot illetve a Muckenkogelt célozzák meg.
Negyed tíz körül indulunk a Lifstrassen lévő jól ismert nagyparkolóból. Egy darabon az aszfaltúton menetelünk felfelé, majd egy helyen egy kis ösvény eltávolodik az országúttól és a Hölltalban csörgedező névtelen kis patak mentén, egy kissé benőtt, harmatos „salátásban” visz (fenti kép).
Egy jobbraátos hajtűkanyar után kiérünk a Kolm felé vezető széles országútra (10:00). Itt balra tartunk (fenti képen célunk a Mukckenkogel is feltünik). Ezután a kevésbé megerőltető kirándulásra berendezkedett túrázóknak szánt, ide fentre helyezett parkoló mentén haladunk sima terpen.
Egy táblával jelzett helyen, jobbra fel, egyenesen neki a hegyhátnak, kezdődik a Pichlersteig (fenti képen, 10:06). Na, innentől aztán be lehet gyújtani az extra erőkifejtésre szánt test-motrokat, mert az ösvény kompromisszumokat nem ismerve, akaratosan és szünet nélkül űzi a magaslatokat.
Még szerencse, hogy mint említettem, a menetelés kellemes árnyékban (fenti kép) folytatódhat. Ez persze nem véd meg attól, hogy ne legyünk totálisan loncsra izzadva, amikor végülis kilépünk a napsütötte platóra (lenti képek).
Na, de itt még nincs vége a dalnak. Egy szerényke kis szünet után még nekiesünk a Kolostor-lépcsőnek (Klostertreppen) nevezett, a csúcsra vezető kis meredületnek (11:07). Nem hosszú, de ho-hó, ugyancsak fűszeres. Odafenn aztán szusszanunk egy nagyot, élvezzük a táj nyújtotta panorámát (11:17).
A továbbiakban vár még ráng egy hasonszőrű, de valamelyest enyhébb kis felszökés a Hinteralm gerincén futó ösvényen, mely egyenesen a kunyhó feletti kis kereszthez vezet. Télen itt rendszerint citeráznak és dúdolnak a fagyos szelek, de úgy ám, hogy párszor már majd lefagytak az ujjaink. Most meg, csorog rólunk a verejték.
Van tehát jó alapunk a Hinteralm pazar környezetbe ágyazott teraszán pótolni a test nedűinek a vészes elvesztését. Jöhetnek az elektrolitok és a jól megszolgált ebéd.
Hja, ezek azok a percek a magamfajta hegyi vándor életében, melyek mindent megérnek. A pillanatok, amik bearanyozzák az elmúlás monotóniáját. Hullára izzadva, fáradtan lenyomni egy korsó sört, a tájat csodálni és nekilátni a finom falatoknak. Szóval én ennél többre nem vágyom. Aki akar, miattam repülgethet hencidától boncidáig, idegen kultúrákkal ismerkedhet, nekem viszont elég egy hegy, egy kaptató meg a kunyhó a hegy tetején, vagy a tövében, és slussz – passz.
Eltöltünk majd egy órácskát így a teraszon ücsörögve, miközben egy makacs felhő épp napernyőt játszik felettünk, ezzel is hozzájárulva a kellemes hangulathoz. Alig indulunk el vissza a völgybe, máris pirítósba fog minket a napocska, mintha csak tudná, hogy már nem kell ránk vigyáznia.
Elbaktatunk a Lilienfelder Hütte mellett, majd a télen, sítúrázók által használt lejtőn a vízesés felé vezető útra térünk. Mivel a lábaim még nincsenek rendben, a lehető legrövidebb variánsként jön szóba ez a bizonyos Wasserfallweg (fenti kép), ami egyébként is tán a legszebb alternatíva (legalábbis a többi lehetőség viszonylatában).
Sztefano-Space 