Sztefano-Space

A téli Krummbachstein valahányszor túlteljesíti önmagát. Hasonló “hótalpas hegyek” viszonylatában a nehezebbek közé kell sorolnom. Lekörözi a szintemelkedésben pedig vele majdnem egyenértékűnek számító Heukuppet (2007m) vagy akár a Göllert (1766m). A Klosterwappen (2076m) elérését sem élem meg olyan keménynek mint ezt az ebadta Krummbachsteint. Vajon mi lehet az oka?

A táv (Rohrbach im Graben, Gahns Plateu, Alpleck, Krummbachstein és ugyanígy vissza) 15.5 km, 1070 m szintemelkedés bruttó 7:10 óra alatt

Ezen morfondírozok vasárnap is, amikor levegő után kapkodom a kaptatókon és minden pillanatban azt várom, hogy a görcs, a szokásos alattomos módon megcsavarja combom belső izmait, ami most szerencsére mégsem következik be. 

Vasárnap hármasban vágunk neki a Krummbachstein ostromának (9:10). Cirmi és Jakub is elkísérnek. Alig térünk le a letisztított aszfaltútról, máris hóban kaptatunk. Kisvártatva szűz hórétegre lelünk és jobbnak látjuk azonnal hótalpainkra váltani (fenti kép).

Kissé aggaszt, hogy erdei vadak nyomain kívül emberi jelenlétre utaló jelet nem látunk. Ez kemény nyomtaposást ígér, de elvégre hárman vagyunk. Majd váltakozunk az élen. A fák törzseire festett kék jelek mentén haladunk, de a legjobb útmutató mégis a szarvasok csapását követni, mert irányuk jól fedi a feltételezett turistautat.

A legkacifántosabb szakaszok ott vannak, ahol haladásunk iránya, több alkalommal is, széles erdészeti utak szalagját keresztezi (fenti kép). Az erdészeti út szintje, az ilyen helyeken, hó dűnek vértje mögött, több méter magasan tornyosul fölénk. Pattanásig feszülnek a lábizmok a feljutásért folytatott sziszifuszi küzdelemben. Érdemes, többnyire jobbra, könnyebb rések után katatni.

Egyre feljebb egyre meredekebbek a szakaszok és egyre mélyebb a hó. Már követhető nyomok sincsenek. A kék jelzések gyérülnek, a fenyves meg sűrűsödik. A GPS útmutatása szerint lavírozunk a fák ágai között. Az irány helyes. Végre, úgy 1150 méteren, megpillantjuk a Gahns platójára felvezető végső szakaszt. 11:00-kor érjük el a platót, az út felénél lehetünk (lenti képek).

Alpleckig hosszabb séta következik sima terepen. A széles erdészeti út hol lejt, hol meg enyhén emelkedik. A Gahns közkedvelt hótalpas terep, így nem is csoda, hogy itt erre utaló nyomokra akadunk. Ez, nagyban könnyíti haladásunkat.

Alplecktől aztán egyetlen szembejövő hótalppárra szűkül a követhető nyom-repertoár. Mint általában, most is ez visel meg a legjobban.  De készültem és vártam rá, tehát meglepetés nincs. Az út szerpentinekben kanyarog felfelé. Többször is szusszanunk egyet-egyet, hogy a testkazánban csituljon a túlnyomás.

Végre elérjük a lankásabb erdőhatárt és a Krummbachstein legelőt (Alm) a téli álmát alvó kunyhóval (12:30 – fenti képek). Még innen fel a hegy szelíd gerincére ahol kitárulkozik előttünk a Schneeberg panorámája. Szerencsénk lesz az idővel. Lassan-lassan oszladoznak a komor felhők és egyre gyakrabban kacsint ránk a nap. Az ég hirtelen előbukkanó kékje olyan, mintha az elemek urai, jókedvükben, békepipát kínálnának. Nosza, szívjuk el velük!

Új erőre kapunk amint feltűnik a Krummbachstein csúcskeresztje. Gyorsítunk és láss csodát, odafenn a legcsodálatosabb téli napsütés fogad. Pazar idő! Ezúttal tökéletesen beválik az előző napi meteorológiai jelentés, mely a délutáni órákra ígért felhőtlen időt.

13:05, azaz majdnem 4:00 egész óránkba került elérni a csúcsot. Minden bizonnyal ez lehet a túra igényességének legfőbb fokmérője. Vesd össze, a Heukuppe össz-időtartama nem sokkal több (fél órával). Bármennyire is marasztal a környezö hófehér hegyek látványa (lenti képek), alászállunk, hogy a napos Alpenfreundehütte tövében elköltsük a magunkkal hozott uzsonnát.

Langymelegen ragyog a nap. Tankoljuk a sugarait. Lassan iszogatjuk a forró teát és falatozunk. Van már 13:45 mire véget vetünk a pihenőnek és kelletlenül visszaindulunk a völgybe.

Eredetileg az északi fekvésű Krummbachsattelon át terveztem a visszatérést, de arrafelé nem látunk nyomokat. Nincs tehát kedvem az utat keresgélni. Másfelől pedig arrafelé a hegy árnyéka vetül. Kényelmesebb és kellemesebb napsütésben a már meglévő nyomainkat követni. A finom porhóval takart lejtökön itt-ott belegázolunk a szűzies, mély fehérségbe. Ez az igazi hótalpazás!

Lefelé tehát majdnem kétszer olyan gyorsan haladunk, akarom mondani, úszunk, mint felfelé. Alig múlik el 16:00 óra és már elérjük azt a pontot, ahol reggel felvettük a hótalpakat. Ismét egy remek túranap ér szerencsés véget. A tanulság pedig, hogy a Krummbachstein az egyik legkevésbé alábecsülendő téli hegy. Csak mindenre elszánt, tapasztalt téli túrázóknak javallott. De ez így szép és így van jól.

Visszaérkezés a völgybe. A lemenő nap aranyló meleg fényében a táj. Pillantás a Krummbachsattel felé

További képek az albumban:

		Krummbachstein 2018 Winter VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Preiner Gscheid hágót, a Raxra induló túrák legnépszerűbb bázisát, nem kell külön bemutatni. Aki itt rajtol, az nyáron a Schlangenwegen juthat fel legkönnyebben a Karl Ludwig-Haus szintjére. Télen a vidék átalakul, a tulajdonképpeni Schlangenweget (Kígyó-zó út) felfalja a hó. Helyét átveszi a Karlgraben, ami ugyan ott van a nyárban is, csak éppen senki nem jár rajta le-föl.

A táv (Preiner Gscheid, Siebenbrunnen Kessel, Karlgraben, Karl Ludwig-Haus Heukuppe, Karl-Ludwig Haus, Karlgraben, Waxriegelhaus, Preiner Gscheid) cirka 10 km, 1000 m szintemelkedés bruttó 4:35 óra alatt.

Az ember minden ízében ujjong az ilyen téli panoráma láttán! Juhé! 

A mostani és az ehhez hasonló havas viszonyok közepette a Karlgraben a lokális “autópálya”. Nos, ez a hótalpas túra még hiányzik a gyűjteményemből. Egyébként is, a Schneeberg viszonylatában a Raxot, télen, mintha hanyagolnám. Ez mindenképpen kiigazításra szorul.

Szombaton ragyogó napsütésre számítok, a –5/-10 C fok közti hőmérséklettel, gyenge széllel és nem csalódom. Már-már idilli! Tetszik, hogy induláskor (8:35) azonnal felvehetem a hótalpakat és teketória nélkül neki lehet veselkedni az emelkedőknek.

A ködtenger szintje éppen a hágóig ér és tehát a legpazarabb, kristálytiszta téli napsütésben kaptathatok egyenesen bele a nagy Siebenbrunnen Kesselbe (katlan – fenti kép), melynek bal oldalán található a Karlgraben (lenti kép).

A napnak már van jól érezhető ereje. Ennek következtében hamarosan megválok a kabátomtól, majd később a pulcsimtól is és csak ingujjban verejtékezem felfelé. A katlanban egyelőre teljes a szélcsend (lenti kép).

Eredetileg egy diretissima stílusú felszökés lett volna a célom, de ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a hó jól megbír. A német a “harsch” szót használja az ilyen kompakt, nagy jégkristályokból összeállt kemény hórétegre. Erről most szó sincs. Finom, cirka 20-25 centis porhó fed egy más régebbi, de szintén elég puha hótakarót.

Pillantás a Karlgrabenból a ködtengerből kiemelkedő Stuhleck felé

A sítúrázók cikk-cakkban ostromolják a Karlgrabent. Két hajtűkanyar közti részen megpróbálok rövidíteni, részleges sikerrel. Tudniillik a haladás tempója a 3:2 arány szerint alakul, azaz cirka három lépés felfelé után, két lépes lecsúszás következik. Helyenként meg helyben taposás. Ilyen tempóban képtelenség lesz feljutni. Maradok tehát a hótalpak és sítalpak gyúrta nyomvonalon.

A terepet jól ismerő sítúrázók húzta vonal alsó része lényegében a Schlangenweget követi (mint később a GPS tanulmányozásakor kiderül). Az út felső része viszont nem a Predigstuhlsattelba vezet, hanem a meredekebb, láncokkal is biztosított alternatíva mentén visz fel egyenesen a Karl Ludwig-Haus alá (10:22 – fenti és lenti képek).

Nos, idáig felérve belém mar az északi szél, mely felfelé haladtomban egyre virgoncabb módon fuvoláz. Először a pulcsim veszem fel, majd a kabátom, később a kapucnim húzom a fejembe, majd jön a vastag kesztyűm, arcom elé a kendőm. 11:05-kor érem el a 2007 méter magas csúcsot (lenti kép).

A távolban biztos felismered a jellegzetes Schneeberg/Klosterwappen kupoláját

Szép mívű jégréteg fedi a jól ismert emlékműt a Heukuppen. Szerencsére a tömb méreténél fogva a tövében mindig akad egy széltől védett szeglet. Ott lehet rendezni tépett soraimat, inni a termoszból és harapni hozzá egy kis nápolyit. Elbóklászom itt a szélárnyékban vagy 10 percet, mielőtt még elindulnék vissza a völgybe.

Bevallom, némi irigységgel bámulom a porhóban mellettem kurjongatva elsuhanó síelőket. A sí tudásom egyelőre nem alkalmas a natúrterepen történő lesiklásra, bár vélek önmagamban olyan hangokat is felfedezni, melyek azt bizonygatják, hogy képes lennék megbirkózni ezzel a feladattal.

Közben sajnos a ködtenger szintje megemelkedik és ellepi a korábban még tiszta Karlgrabent. A láthatóság csökken, ami bizony sí lesiklás esetén komoly gondok forrása lehet (fenti kép). Hótalpakon még lassan csak-csak elbotorkál az ember.

Lefelé menetben még elnézek a Waxriegelhaus felé (fenti kép – közben újra ragyos a nap). Eredetileg itt szándékoztam megebédelni (12:30) de a táblán kitett menü elég ahhoz, hogy azonnal elálljak a szándékomtól. Sertéshús sertéshússal, és akinek ez nem elég, az még választhat sertéshúst is. Valahogy így lehetne összefoglalni röviden a kínálatot. Nem mintha bigott vegetáriánus lennék, de ez azért laza túlzás. Bár örüljünk, hogy így kemény télben van nyitott vendégház. Most mégsem örülök.

Lefelé, már jóval a Waxriegelhaus alatt

13:15-re érek vissza a hágóra. Remek kiruccanás, nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam. Ha még egyszer erre járok, akkor a Waxriegesteigen vezető variánst fogom kipróbálni. Vélhetően az idén már nem, majd egy más szezonban. Ja, és persze majd inkább kihagyom a számításból a Waxriegelhaust.

Visszapillantásban a Rax