Kilenc, azazhogy tizenegy csekélyke méter híján a Nussingkogel majdnem egy háromezres, de hivatalosan mégsem az. A térképeken 2989 m magas, viszont odafenn, a csúcskereszten, tanúsíthatom, 2991 m van feltüntetve.
A balodali hegy a Nussing, jobbra a Bretterwandspitze, szemben kettejük között a Wellachköpfe, alatta az Edelweißwiese látható (tavalyi kép a Zunigalmról)
A lényeg, hogy miután az időjárás-jelentés végre egy teljes napon át stabil és száraz időt igért, nekivághattam eme soron következő tervem megvalósításának. A dolog éle pedig két dologban rejlik.
- Először is, erre a tekintélyes bércre hivatalosan jelzett turistaút nem vezet. A túra majdnem teljes terjedelmében jelöletlen, sőt úttalan, azt is mondhatnám vadonban vezet, még ha ez a vadon végeláthatatlan meredek alpesi mezőkből is áll. Vannak persze beszámolók, melyek adnak némi támpontot, de itt mindenkinek önállóan kell megtalálnia a helyes utat (amiből persze több variáns is akad, attól függ ki milyen megközelítést választ magának).
- A második él pedig a csúcs sziklás felépítményében leledzik. Mivelhogy az utolsó 100-150 m szint egy szikla labirintusban vezet, és a megszokott piros jelek hiányában nem mindig lehet tudni, hogy jó csapáson vagyok-e. Közvetlenül a csúcs alatt sikerül is mellé mennem és egy laza sziklagörgeteg szélén találom magam. A görgeteg optikája elég jól néz ki (egy ilyen magashegyi alakulathoz nem szokott zöldfülű számára), de mind állagban mind pedig színében elüt a Schneeberg/Rax/Hochschwabon megszokottaktól. Sötétebb és nagyobb szikladarabokból áll. A csúcs már karnyújtásnyira, csak a görgeteg választ még el. Alig lépek bele, megindul alattam az egész. Ujj! Szerencsére a szélén vagyok és találok fogódzót, amivel némi küszködés után sikerül kijönnöm a sziklafolyóból. Később, lefelé jövet látom, hol vétettem el. Egy ponton egy balról hívogató szokatlanul sík terep vonta el a figyelmem akkor, amikor jobbra fel, egy sziklafolyosón kellet volna feljebb másznom. Tanácsom tehát, a csúcskeresztet inkább jobb oldalról és nem direkt/balról kell megközelíteni!
A Glanz (csillogás) nevezetű, 1520 m szinten fekvő parkolóból indulnék, ha reggeli érkezésemkor már nem lenne színültig tele (fenti kép). Egy gombostűt leejteni nem lehetne. A dolog kulcsa, hogy vasárnap van, kiválóan jó túra idővel. Mindenki a hegyekbe igyekszik, és sokan ott is éjszakáznak valamely turistaházban. Tanakodok egy darabig, vajon most, mitévő legyek? Ereszkedem lassan visszafelé és lesem az utat alkalmas beszögellések felfedezése céljából, és igen, találok is egy ilyen, pont egyetlen autónak megfelelő Platzerlt.
Miután az első számú feladatot sikerrel megoldottam, jöhet a többi. Meredek erdei kaptatón érkezem a Bretterwandspitzere 2887m (egy majdani cél, fenti képen) vezető leágazáshoz. Hivatalosan oda sem vezet jelölt út, de mint látom tábla és jól kitaposott ösvény mégis van. Folytatom utam még abban a szerény hitben, hogy esetleg a Nussingkogelre is találok majd valamiféle hasonló utalásokat, de ez nem igazolódik be.
Érkezem az Edelweißwiesere, ami a nevét, az itt (állítólag) tömegesen fellelhető havasi gyopárról kapta (lenti kép). Amit persze letépni szigorúan tilos, de motoros kaszával levágni és a jószággal megetetni (mint azt Pauli is megjegyzi) valószínűleg mégiscsak megengedett lehet, mert a mező állagából ítélve, nemrég kaszálhatták. Havasi gyopárt nagyítóval sem találni, meglehet, tán, kaszálás előtt.
Közben felfigyelek három, élénk színű ruhában, előttem siető alakra. Egy fickó, egy hölgy, egy gyerekforma (fenti kép), na meg egy kutyus is velük van. Nos, vajon hová tarhatnak így a nagy korai reggelben? Ha szerencsém van, akkor szintén a Nussingra. Miért is ne lenne!
A szemben látható hegy lába a Nussingé, balra már pontszerüen kivehető a Thiemenhüttl
Nem sokkal később a Steiner Alm alatt lyukadok ki (fenti kép), és folytatom jócskán kisimult utam a Hoanzeralm felé. A kulcspont, amit keresek a egy aprócska kunyhó, a Thiemehütte. Valahol itt, kell jobbra fel letérni az útról (lenti kép), és nekimenni a zöldellő vadonnak. A beszámolók szerint toronyiránt, árkon-bokron át fel a Nussingkogel gerincére, ahol a fáma szerint kellene lennie valamiféle kitaposott nyomnak.
Az úttól balra lenn a Thiemehütte
Mindenféle füvön, alacsony bokron, zöldellő cserjén át, irdatlanul meredeken nekimegyek tehát a hegynek (fenti kép). Eredeti elképzelésem, hogy mihamarább elérjem a hegy gerincét feladom, és próbálom követni a triót, akarom mondani a kutyusos kvartettet. Ők pedig, miután elértek egy bizonyos magasságot, kezdenek balra húzódni. Úgy tűnik, mintha átlósan közelítenék a hegy csúcsát. Amikor megállnak pihenni, utolérem őket és kérdem, vajon ismerik-e az utat? Csalódom, mert ők sem ismerik, improvizálnak, mint jómagam is tenném. A férfi, aki a csapatot vezeti, afféle tradicionális helyi szokás szerinti vadászöltözékben van, kezében túrabot helyett egy hosszú megmívelt faág-bot támaszkodónak. Úgy vélem, megbízhatok az útkereső érzékeiben.
Visszapillantás a Thiemehüttere (a kép közepén)
Egy szögesdróttal körbevett terület tőszomszédságába érkezünk. A fickó a kerítés mentén vezet minket felelé, majd egy helyen, ahol jól látható ösvényre lelünk, annak folyását követve, átmászik a szögesdrót alatt. Az ösvény egy sziklafal alatt traverzol. Lehet, hogy pásztorok használják, ki tudja. Annyi bizonyos, hogy ez nem vezet fel minket a csúcsra, ugyanis a vadászruhás egy helyen kilép jobbra és rézsúton felfelé tart, de továbbra sem a gerinc irányában. Nekem ez nem tetszik, mert szerintem legkésőbb itt eljött az ideje a diretisszimának. Döntenem kell, követem-e tovább vakon az idegeneket, vagy megyek a magam útján. Az utóbit választom. Felhagyok a csapat üldözésével. Egy afféle meredek füves pilléren megindulok egyenesen felfelé.
Elérem a gerincet és találok egy csapást
Döntésem helyesnek bizonyul (vagy legalábbis nem volt rossz), ugyanis elérem a gerincet és juhé, egy jól látható csapás a jutalmam. Csakis és kizárólag a csúcs felé vezethet. Hamarosan sziklásodik a terep, és a csapás jól követhető vonala el-eltűnik, majd újra előbukkan, amire van is nagy szükség, mivel az út optimális vonala sok helyen nem teljesen egyértelmű. Később látom, hogy a kvartett szintén kibukkan a gerincen, de ahogy lekukkantok érkezésük pontján, szerintem, nem a legvígabb alternatívát választották. Az enyém egy picurit szelídebb variáns volt.
A fallusz-kőemberke jelzi a helyes utat
Már látszik a csúcs a kereszttel, de még hosszú az út odáig
Jobbra pillantva a gerincről a Großglocknert látom
Közelítve
Summa-summarum lemaradok, mert a csapat felülmúlja az én kondicionális szintemet. Mennek mint a turbótöltet. A csúcs, lassan-lassan kibontakozó sziklás, vad felépítménye semmiképpen sem nyugtat meg. Nosza lesz itt még nemulass.
Hamarosan jobb eltenni a túrabotokat, mert kézzel, 1-es szinten jobban lehet haladni. Itt-ott újra látni követhető nyomokat, majd amikor sziklák állják utam, a semmibe foszlanak (fenti képsorozat). Csak a tapasztalat és az érzékek vezetnek, mint azt az elején elmondom, nem teljesen megbízhatóan.
A csúcson az előttem haladókkal egyetemben. A harmadik hölgyet kérem meg fotót készíteni
Na, de a végén happy-end, ott vagyok fenn a majdnem háromezresemen. Sajnos nem tudom átadni magam a teljes boldogságnak, mert előttem még a visszafelé vezető út. Ha csak ránézek a sziklataréjos gerincre, menten elmegy minden kedvem a hegymászástól. Még képet is elfelejtek róla készíteni, pedig érdemes lett volna.
A Kendlspitze (3085) és töle jobbra egy “könnyebb” cél a Bretterwandspitze (2887)
Felülről lefelé annyi az előny, hogy az út fonala belátható. Ez segít kijutni a sziklalabirintusból. Nagy kő esik le a szívemről, amikor végre az ismert csapáson vagyok és füves, saras terepre érkezem (lent kép).
Közben a Großglocknerról is fellebent a fátyol
Szemben a Triegenköpfl (2620), alatta vezet az ösvény, de olyan durva, hogy nem mászom fel rá
A nagy kérdés, hogy miként válasszam meg a visszafelé vezető utam, hol hagyjam el a gerincet, mikor kezdjem meg az ereszkedést a hegyháton. Úgy döntök, követem a látható ösvényt, mindaddig, amíg csak lehet (lenti kép). Nem biztos, hogy jó döntés volt. A csapás ugyanis egy helyen a semmibe foszlik, csak zöldellő rét van előttem. Nincs több követhető nyom.
Indulok tehát toronyiránt a fentről is jól látható Thiemehütte felé. A gond, hogy tudom, ez a meredek füves hegyoldal helyenként sziklapárkányokkal tagolt. Rossz rágondolni, hogy akár egy ilyen szakadék szélére is juthatok. Emlékszem, reggel az ösvény amin jöttünk, pont egy ilyen fal alatt haladt el. A mező sajnos olyan meredek, hogy nem mindig lehet belátni a folytatását. Aztán megtörténik amitől tartok. Egy sziklapárkány szélére jutok. Nosza mitévő legyek? A szívem hevesen kalimpál. Elő a GPS-t és keresem a reggeli út fonalát. Jobbkéz irányba kerülöm tehát a párkányt és meglelem a reggeli út fonalát. Leereszkedem a szintjére és most már tudom, el nem véthetem.
Ezt a szögesdrót kerítést követem lefelé menetben is (a kép közepén az orientációspot a Thiemehütte)
Tanácsom tehát, ajánlatos GPS-t vinni és a felfelé vezető utat lefelé menetben követni. Akkor semmi baj nem lehet. Végre lazíthatok. Visszapillantásban jól látható, hogy milyen sok helyen tarkítja a fűtengert szikla. Nem árt tehát erre fentről jövet odafigyelni.
Még egy pillantás a Vendigergruppe felé
Szemben a legmagasabb hegy a tavaly megmászott Ochsenbug (Kristallkopf) 3007m
Az Ochsenbug közelítve
Ezután következik a túra kellemsebb, szorongásoktól mentes része. Beveszem az irányt a Steiner Almra, ahol megejtem mind a szükséges elektrolitok, mind pedig a kalóriák utántöltését. Pihengetek egy teljes órán át a napos teraszon és csak nézek ki a fejemből, gyönyörködöm tudatosan is a környezetben, a hegyekben, a távoli hegycsúcsokban. Látom a Bretterwandspitzet, a Sudentendeutschehüttet és mellette minden bizonnyal a Wellachköpfet, egy betervezett igazi háromezres (tán majd jövőre).
A Breitwandspitze a Steineralmról nézve, balra feljebb a Wellchköpfe
Zoom a Sudetendeutschehütte felé (kép közepén)
Visszapillantásban a Steiner Alm
Visszafelé jobbról az Ochsenbug köszönt
Miután fizettem, komótos tempóban bandukolok tovább. Egyszerűen csak hagyom, hogy a világ eme csodái hassanak az érzékeimre. Elégedett vagyok. Az Edelweißwiesen, ahol tudniillik most nincs havasi gyopár, még belevetem magam a fűbe és pihengélek a melengető napon (lenti kép). Néhány perc után azonban mégis tovább kell állnom. Még egy óra ereszkedés Glanz.
Újra egy olyan túra szerencsés végéhez értem, mely minden bizonnyal még sokáig emlékezetes marad. Így, a tett után, minden rózsaszín, de túra közben bizony elég komoly nyomást éreztem. Minden, csak nem kellemes séta. Ha viszont, úgy hozná a sors, hogy még egyszer jönnék erre a hegyre (miért is ne), már tudnám azokat az apró trükköket, amivel simábban meg lehet oldani a dololog talányait.
Szemben a Rotenkogel 2762 és a Gorner 2702, a következő céljaim
