Jason Thomas O’Suliwan “The prentice’s last rate” című elbeszélésének magyar fordítása:

Massoud a déli hőség elől a hűvösebb hátsó szobába szokott behúzódni. Ilyenkor lehuppant kedvenc viseletes foteljébe és, elbóbiskolt. Álmaiban akarva-akaratlanul, újra és újra átélte élete egy-egy emlékezetesebb szakaszát. Szórakoztatónak tartotta az elképzelést, hogy esetleg a halálán van, merthogy úgy mondják, az elmúlás pillanatában az ember lelkiszemei előtt hirtelen gyorsasággal lepereg az egész élete. Tudniillik az ilyen délutáni szieszták alkalmával pont ilyesmi játszódott le a fejében, bár itt egyelőre csak a nagy folyamból kiragadott felvillanásokról volt szó. A szereplők javarészét már eltemették, a megboldogult szellemvilág részeivé váltak.

Massoudot a hadseregben remek céllövőként tartották számon és ezen felbuzdulva a mesterlövészi karrier mellett döntött. A dolog azon bukott meg, hogy a felvételin a szükséges 92 helyett csak 86 pontot lőtt (a 100 lehetségesből). Így aztán 3 év szolgálat után leszerelt és ott állt a kaszárnya előtt a zsoldból megtakarított zsebpénzével, ami legfeljebb két-három heti megélhetésre volt elegendő. Lélekben tehát, már beletörődött a várható végkifejletbe, hogy a család zöldség-gyümölcs vállalkozásában fog kisegíteni és megöregedni.

Útközben, hazafelé, élete következő, új, civil szakaszába csöppenve, apja, aki várta őt a kaszárnya előtt, egy cetlit nyomott a kezébe. Ibrahim bátyád holnap látni akar, tette hozzá magyarázatként. A papíron egy szomszéd városi lakcím volt feltüntetve. Délelőtt 11 órára vár, tud neked munkát ajánlani, mondta. Ibrahim nem a bátyám volt, bár koránál fogva az is lehetett volna. Nálunk csak így hívtuk apám legfiatalabb öccsét, aki egy elég titokzatos alak volt. Senki sem tudta, hogy mivel foglalkozik, csak annyit rebesgettek róla, hogy a kormánynak dolgozik, jogi végzettsége révén valamiféle tanácsadói poszton van. Évente néhányszor eljött meglátogatni minket. Sosem maradt sokáig. Megivott egy teát és már ment is tovább. Megfigyeltem, hogy az ilyen alkalmak során mindig elkísérte őt egy furcsa, tagbaszakadt szerzemény, aki végig ott maradt az utca túlsó oldalán és figyelte a házunkat. Öltözékében megpróbált beleilleni és nem kitűnni az itt lakók és az utca poros, kopott környezetéből. Szerintem fegyver is lehetett nála. Amikor Ibrahim bátyám távozott, a gorillája, mert így hívtam, tisztes távolságban hangtalanul követte. És ez mindig eszerint játszódott le.

Másnap tehát korán keltem és autóbusszal elutaztam a szomszéd városba, majd kisebb gondok árán, megpróbáltam megtalálni a megadott címet. Legnagyobb meglepetésemre, célom a város előkelő részébe vitt, egy magaslatra, ahonnan az egész vidéket gyönyörűen be lehetett látni. Minél közelebb értem a címhez, annál szebbek, gondozottabbak lettek a házak, a kertek, az utcák. Egy ponton valamiféle őrző – védő szolgálat marcona embere megállított és igazoltatott. Csak azután engedett tovább, amikor telefonon leigazolta, hogy egy Massoud nevezetű egyén valóban meghívott vendég Ibrahim Abu-ibn Alrawinál (nagybátyám neve).

A ház, a megadott címen, számomra, afféle kisebb palotának tűnt. Gondozott zöld pázsit, rózsák, rododendron a kertben. A kétszintes ház legalább tucatnyi szobát rejthetett magában. Leültettek egy árnyékos, márványlapokból kirakott teraszra és hideg narancslevet tettek elém. Ez kifejezett jól esett a nagy hőségben, a poros út után. Pár perc elteltével szélesen mosolyogva megérkezett Ibrahim bátyám is, aki aztán beinvitált a dolgozószobájába, hogy megismertesse velem az ajánlatát. A valóságban arra számítottam, hogy a szíve megesett szegény apámon és látta szerencsétlen kilátástalan helyzetemet, netán valami csicskást akar csinálni belőlem. Narancslé öntögetőt, vagy kertészt, sofőrt, vagy valami ilyesmit.

Mindezen vad elképzeléseim után teljesen mellbe vágott az, amit Ibrahim bátyám elém tárt. Tudod öcskös, mindaz, amit itt látsz, apádnak köszönhetem, mondta nem színleltetett egyszerűséggel. Reggeltől estig, megállás nélkül dolgozott, izzadt és küzdött, hogy elvégezhessem a jogi egyetemet. Ez megalapozta további sorsomat. Mindig is azon igyekeztem, hogy valamiként törlesszem az adósságomat, de apád sohasem fogadott el semmit. Évekkel ezelőtt vettem nektek egy szép kis telket, rajta rendezett házzal egy szép környéken, de hallani sem akart róla. Tartogattam néhány hónapig, aztán túl kellett adnom rajta. Most végre kért tőlem valamit, amit teljesíteni fogok, de a magam módján. Itt hatásszünetet tartott és sejtelmesen mosolygott.

Munkát számodra nem tudok adni, de itt van ez a pénz, és egy tömött sárga borítékot tett ki az asztalra. Massoud, mondta, az összeggel azt teszel amit akarsz. Jól élhetsz belőle akár néhány éven át, vagy vállalkozást indíthatsz, estleg tanulhatsz, mert úgy hallottam ez a vágyad. Tiéd a választás, egyetlen kemény feltétellel. Nem adom ingyen, csak kamatmentesen. A mai naptól számítva, pontosan tizenkét év elteltével vissza kell fizetned az egész összeget. A borítékban van egy számla, arra kérem az átutalásokat. És ne próbálj trükközni. Bárhová menekülnél is a világon, megtalállak és kipréselem belőled az adósságot. Mindenhol vannak szemeim és füleim. Nem tudsz elbújni előlem, ezt jól vésd az agyadba. Remélem értjük egymást? Nos, igen, megértettük egymást. Ez nem hangzott úgy, mintha apámnak akarna szívességből valamiként egyenlíteni. Kifejezetten megrémített.

A pénzt viszont köszönettel elfogadtam, mert azt is megértettem, hogy nincs más választásom, elutasítani az ajánlatot nem lehet. A boríték meglepően nehéz volt. Odahaza apám csak a fejét csóválta, de nem nyilvánított véleményt Ibrahim bátyám kölcsönével kapcsolatban. A lényeg, hogy sikerült felvételit nyernem építészetire és öt év elteltével a fővárosban elvégeztem a szakot, lediplomáztam. A pénz szinte percnyi pontossággal, utolsó fillérig, el is fogyott. Mivel szerencsémre egy nagy kikötő építésébe kezdett a kormány a tengerparton, jól fizető állást kaptam, amiből családot alapíthattam és megkezdhettem az évi rendszeres törlesztéseket. Közben szegény apám megboldogult. Ibrahim bátyámat utoljára a temetésén láttam. Nagy fekete limuzinnal érkezett, kisebb feltünést keltve az egyszerű gyászoló nép körében. Nem sokat beszéltünk, csak részvétét nyilvánította, megveregette jóságosan a vállamat és már el is tűnt a gorilláival egyetemben.

11 év elteltével a kölcsönbe kapott pénzt majdnem teljesen visszafizettem, de az utolsó részletet szerettem volna köszönetet nyilvánítva, személyesen, ugyanabban a borítékban visszaadni, mint amelyben azt annak idején megkaptam. Megpróbáltam felkeresni őt a korábbi címén, de már más lakott a villában. Ibrahim Abu-ibn Alrawit senki sem ismerte, senki sem hallott róla a környéken. Mindig is furcsálltam, hogy Ibrahim bátyám az anyai ági nevét használja, apám szerint, hogy védje a családunkat, hogy ne lehessen minket, a név alapján vele kapcsolatba hozni. Az őrző – védő szolgálat, ahol annak idején kikérdeztek, sem ismerte a nevet, bár az a benyomásom támadt, hogy az izompacsirta fegyveres nem mond igazat. Megpróbáltam hát a postai-tudakozóban érdeklődni, nem sok eredménnyel. A név nem hozott találatot, míg végül egy privát alternatív szolgálat egy telefonszámmal rukkolt elő. Tárcsáztam, de senki nem vette fel. Többszöri próbálkozásom sem vezetett eredményhez. A hívás a semmiben elhalt. Gondoltam, többet nem próbálkozom, majd egyszerűen átutalom az utolsó részletet úgy, ahogyan azt eddig is tettem.

Másnap viszont beleszaladtam a bonyodalmak kellős közepébe. Alig léptem ki a kapun, hogy munkába indulva autóba szálljak, két oldalról két furcsa alak tűnt fel szinte a semmiből. Az egyik a nevemet ordította, Massoud Ishaq Abdal? Amikor igenlően feleltem, nedves, szúrós szagú rongyot nyomott az arcomba és miközben elvesztettem az eszméletemet, még felfogtam, hogy egy furgonba tuszkolnak be. Később, feltehetően, a napon leparkolt járműben ébredtem, hátrakötött kézzel, egy zsákkal a fejemen, a szám is bekötve. Alig kaptam levegőt a nagy forróságban. Halálfélelemben rettegtem. Ólomlábakon járó percek után egy hasonlóan forró helyiségbe vittek, ahol levették a fejemről a zsákot, és egyéb „kötelékeimtől” is megszabadítottak.

Egy hokedlire ültettek. Levegőtlen, fülledt, poros, büdös pincehelyiségben találtam magam. Előttem egy piszkos asztal, ami mögé egy izzadt kövér, hentes formájú alak ült le ugyanolyan elkoszolódott trikóban, mint az asztal. Mögöttem egy verő ember lehetett, mert alig nyitottam volna ki a szám a kérdéssel, hogy hol vagyok, máris két hatalmas pofont kaptam hátulról, de akkorát, hogy az orrom vére is elindult. A hentes rám ripakodott, hogy tanuljam meg nagyon gyorsan, kérdéseket itt csak ő tehet fel. Hát legyen! Közben a pofonok súlya alatt időm is alig maradt elbúcsúzni az életemtől, de a kínvallatástól rettegtem. Nem a haláltól, mert ebben a helyzetben, az, számomra teljesen elkerülhetetlennek és természetesnek látszott. Valószínűleg belőlem könnyen kivernék az igazságot, mert képtelen lennék ilyesmi szenvedések elébe nézni.

A hentes alaposan kikérdezett. Mi a nevem, hol lakom, mivel foglalkozom, miből élek és kinek dolgozok? Amikor ez utóbbira válaszként elismételtem a korábban már megjelölt munkaadómat, újabb verést kaptam. Kinek szerzi az információkat? Pontosított a hentes, amiből az a gyanúm támadt, hogy szerintük én kémkedek. Közben persze eszembe jutott, hogy az egésznek akár köze lehet Ibrahim bátyámhoz, és az előző napi telefonhívásokhoz. Így félsüketre verve, vérző szájjal annyit kiáltottam még, akadozó hangon, hogy mindent elmondok. Ez tetszett a mészárosnak és visszaintette a hóhért, aki maradt közvetlen mögöttem állva, készen a következő “bevetésre”. Elkiáltottam Ibrahim bátyám nevét „Ibrahim Abu-ibn Alrawi”. Na, ugye! Harsogta a mészáros. Tudjuk, mégis tehát, hogy ki és mi a tét! Tovább! Üvöltötte a mészáros. Mit akar tőle? Az én nagybácsim, kiabáltam sírva, prüszkölve, zokogva. Adósságom van nála, azt akartam kiegyenlíteni. Az elhangzottak mágikus hatást váltottak ki a mészárosban. Hirtelen felkapta a vezeték nélküli házi-telefonját, ami addig ott feküdt a mocskos asztalon és kirohant vele.

Amikor visszajött, megenyhült az arca. Ráripakodott a hóhérra, hogy az hülye barom lenne, az unokoaöccsét ütötted le. Ezután felvittek az emeletre. Megmosdattak, bocsánatot kértek. Egy orvosféle kimosta, összevarrta az arcomon ejtett sebeket. Hoztak enni, inni és friss, tiszta ruhát adtak rám. Tán egy óra telhetett el, amikor megérkezett Ibrahim bátyám. Első látásra is megöregedett. Termete kissé meggörnyedt, haja hófehér volt, csak a sötét szemében lobogott még ugyanaz a láng, mint korábban. Elmondtam neki mi járatban keresem és, hogy már tudom, elég lett volna az utolsó részletet kekeckedés helyett a szokásos úton a számlájára átvezetni.

Ibrahim bátyám szótlanul hallgatott, majd mint annak előtte, 12 éve, ismét benyúlt a zakójába és egy hasonló borítékot tett az asztalra. Tudod öcskös, szólalt meg, a valóságban ellenszolgáltatás nélkül akartam neked odaajándékozni az összeget, de apád arra kért, hogy valami ösztönzőt találjak ki, ami meggátolja, hogy a pénzt egyszerűen csak úgy elverd. Visszafizetted, ez derék! Nos, akkor itt van újra az összeg, neked adom, immár nem kell visszafizetned. Köszönd apádnak. Engem pedig többé ne keress! Jobb, ha nem tudod, hol vagyok, merre járok. Ez az utolsó feltételem. Felejts el! Egyszerűen ennyi. A saját érdekedben is. Ez a mai, gondolom jó lecke volt neked ahhoz, hogy ezt megértsd.

Az incidens után még Ibrahim bátyám egy lesötétített üvegű fekete limuzinban hazaszállíttatott. A lakcímem szerinti kerület szélén tett ki. Többé nem láttam őt, hírét sem hallottam, azt sem tudom, él-e még.

Amikor nyílt a szoba ajtaja, és beszáguldottak hozzá unokái, Massoud felébredt déli szendergéséből.