Jason Thomas O’Suliwan “Refugees’ last hope gona” című elbeszélésének magyar fordítása, mely az előzőekben közölt részlethez kapcsolódik (folytatás).
Massoud nem volt hiú ember, de egy kicsit mégis büszke volt az egyszerű, de jól átgondolt házára, amit saját maga tervezett és a kivitelezésben is farkasrészt vállalt. Az építmény különlegessége abban rejlett, hogy a hátsó szobák a kamrával, még hosszantartó rekkenő hőség során is hűvösek maradtak. Ezt úgy tudta elérni, hogy a pincéjét nem a ház alá vájatta, hanem valamelyest inkább mögé, bele a közeli domb tövébe, miáltal az onnan áradó hűvösség egész évben garantált maradt.
Amikor a nap ismét delelőjére hágott, Massoud szokása szerint behúzódott a hátsó szobájába, és idős kora szabta életvitelének engedve, azon nyomban elbóbiskolt. Álmában felelevenedett benne egy más veszedelmes élménye, amihez volt némi köze Ibrahim nagybácsijának.
Abban az időben már mindenki forradalomról beszélt, és ezt nem tartottam jó hírnek. Idegen földről érkezett fegyveresek lepték el az országot és lázították a népet. Akinek egyébiránt sem volt sok vesztenivalója, hajlott az ilyesfajta uszításra. Az események következtében elvesztettem jól fizető állásomat, mert a kormány beszüntetni kényszerült a kikötő építését. Egy új ajánlat miatt hosszabb utazásra vállalkoztam, ami a megromlott közbiztonság miatt némi rizikóval járt. A tengerparton vezető utat választottam, mert a kikötő mellett vezetett és így még utoljára búcsút inthettem a komplexumnak, melynek a tervezésében és kivitelezésében is sok részt vállalhattam. Úgy tűnik, máris ebek harmincadjára jutott.
Az autómat tisztes távolban állítottam le az út szélen, egy kisebb kiemelkedésen, úgy, hogy jól beláthassam a terepet. Most, a korábban nyüzsgő, élettel teli kisváros, kísértetiesen elhagyatott volt. Egy lélek sem járt erre. A tenger moraja befedett mindent. A haszontalanná vált daruk és egyéb szerkezetek tehetetlenül meredeztek az ég felé. Így messziről is jól lehetett látni, hogy az elkészült épületek, terminálok kapuit, ablakait beverték és amit lehetett, máris elvittek a ”felkelők”. Lehangoló látvány!
Csak a távolból szemlélődtem és már éppen fordulni akartam volna vissza a gépkocsimhoz, amikor egy hangosan nyögő, rozoga állapotban levő teherautó fordult rá erre a rakparti útra. Ezután szinte beszippantottak és elnyeltek a felgyorsult az események.
A teherautó megállt és feketeafrikai menekültek ugráltak le róla. Azonnal a víz irányába kezdtek rohanni, ahol három, félig partra húzott csónak várt rájuk. A csónakok hátsó részét a hullámok nyaldosták. Annyira el voltam merülve az önsajnálat szülte gondolataimba, hogy a csónakokat, eddig észre sem vettem. A teherautó, amint megszabadult a “rakományától”, gyorsan továbbállt, hűlt helye lett, elnyelte a távoli, poros horizont.
Hirtelen egy gyorsjáratú motorcsónak vágtatott be nagy sebességgel a kikötő felől, majd az úton, ahonnan korábban a teherautó is érkezett, két nyitott rakterű furgon jelent meg. Még mielőtt a menekültek a vízre húzhatták volna a csónakjaikat, a furgon fegyveresei a levegőbe lőttek néhány sorozatot, hogy felhívják magukra figyelmet.
A motorcsónak leblokkolta a menekültek útját, míg a furgonon érkezett féltucatnyi fegyveres, körbevette a csoportot. Szerencsétlenségemre, a csapathoz tartozónak véltek engem is, és a többiekhez tereltek. Ellenkezni egyelőre, nem mertem, és úgy gondoltam, hogy a helyzetem úgyis hamarosan tisztázódni fog.
Kisvártatva megjelent egy ütött-kopott autóbusz, amibe hangos kiabálás és harsány fenyegetések közepette elkezdtek bezsuppolni mindenkit. Közben, már próbáltam intenzíven felhívni magamra és a félreértésre a fegyveresek figyelmét, de válaszul, puskatussal gyomorszájon vágtak, egy másik meg hátulról belenyomta a gépfegyvere csövét a hátamba, hogy mennék már gyorsabban be abba a rohadt buszba.
A menekültekkel egyetemben egy telephelyre szállítottak bennünket. Itt aztán egyenként lajstromba vettek mindenkit, majd egy hangárba zárva töltöttük az éjszakát. A kihallgatás, és lajstromozás során is hiába magyaráztam, hogy egy ordas tévedés áldozata vagyok, az érveim senkit nem érdekeltek. Csak beleröhögtek az arcomba és cinikus hahotázás közben jó utat kívántak nekem a másnapi kalandhoz. Feltételezésem szerint fejpénzért dolgozhattak valakiknek, ezért eszük ágában sem volt azzal csökkenteni a bevételeiket, hogy elengednek akár egyet is.
A szerencsétlenek között, az éjjel, futótűzként terjedt a hír, hogy mindenkit visszavisznek, (engem is?), valahová délre, pontosan nem tudni merre és hová. Az elképzelés és a híresztelések az ilyen utakról mindenkit rémülettel töltöttek el. Volt aki sírt, mások félhangon imádkoztak. Azt rebesgették, egy teherautó majd addig visz a sivatagon át, amíg el nem fogy az üzemanyaga vagy bele nem süpped a járhatatlan homokba. Ezután, mindenki magára marad, segítséget várni hiábavaló ábránd. A szomjhalál lesz a jussunk. Itt-ott helybéli törzsek kósza harcosai szoktak rátalálni a még életben maradottak egy-egy ilyen csoportjára. Sok jót ezektől sem lehet remélni, mert úgy tudták, rabszolgának viszik el a munkaképesnek tartott egyéneket.
Reggel aztán kapott mindenki egy-egy félliteres műanyag palackban vizet, majd felzavartak minket az udvarra beállt teherautó nyitott rakterébe. A továbbiakban nem volt semmilyen kiegészítő instrukció, vagy információ. Semmi! A szívem majd kiugrott a helyéről. Úgy éreztem, vége mindennek, engem élve többé senki sem lát már. Arra gondoltam, inkább leugrom a teherautóról és lőjenek le, az is jobb, mint a szomjhalál, vagy a rabszolgaság.
A teherautó már éppen kifordult volna a telep nagy rozsdás kapuján, amikor egy páncélozott katonai terepjáró állta el az útját. Két teljes harci mundérba öltözött napszemüveges katona ugrott ki a hátsó ülésből, karabélyaikat jól láthatóan a magasba tartották, majd lövésre készen behúzódtak a páccélozott jármű takarásába. A menekültek őrei is a fegyvereikhez kaptak. Mi lesz itt, tűzpárbaj? Egyelőre úgy tűnt, senki sem érti a szituációt és inkább kivár. A terepjáróból kiszállt egy tiszt is. Nagy nyugalmat és elszántságot színlelt. Mintha mutatná, ki is valójában itt az úr, ezen az isten háta mögötti vidéken. Egyenruhája vállán, a napfényben, megcsillantak rendfokozata jelvényei. Talán egy őrnagy, vagy ezredes? Fennhangon a helybéliek parancsnokát követelte. Hozzák ide azonnal, beszéde van vele.
A teherautó sofőrje gyorsan leállította az idáig üresben zakatoló motort, kiszállt és beszaladt az egyik irodaféleségnek berendezett szérűbe. A menekülteket őrző négy fejvadász-zsoldos, mert többet nem láttam, lövésre készen szorongatta fegyvereit, miközben próbáltak fedezéket találni maguknak a telep udvarán. Feszült helyzet alakult ki. Hangos kiabálással egy terepruhába öltözött, szakállas fickó jött ki a sofőrrel, kezében egy gépfegyverrel. A litánia, amit gyorsan pergő nyelve szabadított a hallgatóságára, inkább átkozódásnak hatott.
A tiszt, türelmesen megvárta, amíg a terepruhás odaérkezik hozzá. Mondott neki valamit, majd a mellényzsebéből előkotort egy papírt és felmutatta. Emez először csak a tiszt egyenruháját mustrálgatta, majd két ujjal, kendőzetlen undorral az arcán, nyúlt az irat után. Láthatólag egyáltalán nem volt ínyére, hogy az emberei előtt, az alárendeltet alakítsa. Egy darabig tanulmányozta a leiratot, aztán a kapuban rekedt teherautó felé fordulva üvöltött. Hol a rohadt francba van itt egy Massoud Ishaq Abdal ? Azonnal jöjjön elő, és mutassa meg magát, parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon.
Én vagyok az, kiáltottam olyan hangosan, és hirtelen, mint amikor egy vulkán tör fel a mélyből. Hatalmas kő esett le a szívemről. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel megmenekültem, és feltehetően ezt Ibrahim nagybácsimnak köszönhetem. Irigykedő tekintetek követtek, amint lekászálódom a teherautó rakteréből és a katonai terepjáróhoz megyek. Ő az igen, kiáltott fel a tiszt. Szálljon be Massoud, a hátsó ülésre, intett nekem. A nagybátyja üzeni, hogy máskor körültekintőbb legyen, különösen most, hogy már nem olyan biztonságos odakünn kószálni. A járat indulhat!
Még mielőtt felocsúdhattam volna, a teherautó motorja felbőgött és a sofőr a motort túráztatva várta, hogy a terepjáró utat nyisson neki. Beültem hátra, a két testőr közé. Még soha nem volt szerencsém egy ilyen járgányt belülről látnom. Csodálkoztam, milyen sok hely van így is, hogy hárman ülünk benne egymás mellett.
Miután a tiszt is helyet foglalt a sofőrünk mellé, a terepjáró gyorsan elhagyta a kapu terét. Még mondani akartam valamit a tisztnek, de ellentmondást nem tűrően leintett. Nem kérdezhettem, hová, merre viszik ezeket a szerencsétleneket. A teherautó hatalmas port kavarva kezdte meg bizonytalan sorsú útját a sivatag felé, engem meg feltünés nélkül kitettek a város szélén. Ibrahim bátyámat nem láttam, sem akkor, sem azóta. De annyit biztosra vehettem, hogy valóban, valami magasrangú titkosszolgálati alkalmazott lehetett, akinek az asztalán mindig ott landolt a sivatagba visszatoloncoltak névjegyzéke. Milyen szomorú!
Ismét csak az unokák zajongására ébredtem. Nagyapó, nagyapó mesélj nekünk a fiatalkorodról, amikor katona voltál….