Jason Thomas O’Suliwan “The blizzard”, a Hóvihar című elbeszélésének magyar változatával kívánok stílusosan, minden kedves olvasómnak boldog, áldásos, élményekben gazdag 2025-ös esztendőt. Az elbeszélés, az író vallomása szerint, egy valóban megtörtént eseményen alapul, ami az osztrák Alpokban, még valamikor az 1980-as évek elején játszódott le.

A harmadik folytatás

A téli hónapok délutánjain Massoud, egy takaróba burkolódzva szokott elszunnyadni kedvenc foteljében. Aznapi egyedüllétéhez különösen nagy csend is társult, miközben odakinn nagy hirtelenséggel hűlt le a levegő. Tán e körülmények egymást erősítő hatásának tudható be, hogy Massoud gyorsan elszenderült. Álmában helyenként szinte didergett, de nem lehetett pontosan tudni, hogy ez a nagy vacogás kizárólag a rendhagyóan zuhanó hőmérséklet rovására írható-e, avagy inkább az álomvilágában újra átélt fagyos kalandok lenyomatáról lehet szó.

Az álom

Az építőmérnöki tanulmányaim során akadtam össze Meris Al-Ahbarral, egy minden tekintetben különleges és izgága ifjúval, aki később az egyik legjobb barátom lett. Eleinte csak a terepfutóversenyekre való edzés hozott össze minket, majd az egyetemen is akadtak közös dolgaink. Meris számtalan futóversenyen ért el dobogós helyezést, ami nekem sohasem sikerült. Meris anyja egy északi országból származott és a szemeszterek közti szünidőket rokonainál, egy alpesi országban szokta eltölteni, ahol a hó és a jég ugyanolyan természetesnek számít, mint itt nálunk a sivatag homokja. Merisnek európai nevet is adtak, ott Alfrédnak hívja mindenki. Hogy mik vannak! Visszaérkezései után, sokat mesél kalandjairól. Képeket is hoz magával, amelyeken valamiféle keresztek előtt pózol. Ezekben az északi országokban a hegyek csúcsain keresztek díszelegnek, világosít fel, és ott elterjedt szabadidős tevékenység, ilyesfajta keresztek jelezte csúcsokra felmászni. Jómagam felettébb furcsállottam ezeket a szokásokat, mígnem egy alkalommal Meris példátlan ajánlattal áll elő.

Utaznánk együtt az Alpokba, ahol Meris megmutathatná élőben is, milyenek a napsütötte téli hegyek, milyen csodás az, amikor hóban lehet odakünn túrázni, vándorolni. Meris magára vállalja az ottlét teljes költségeit, nekem csak a repülőjegyet kell megvásárolnom. Ez, nem okoz különösebb gondot, mert kiváló tanulmányi eredményei nyomán külön ösztöndíjat is kapok, ami elégségesnek bizonyul saját költségeim fedésére. Ibrahim nagybácsim tanulmányi kölcsönéből nem szívesen fordítanék semennyit sem egy ilyen utazásra.

Meris szerint nem lesz gond a felszerelés és az öltözék sem, mert van ott helyben egy vallási felekezet vezette használtruha lerakat, amit a gazdagabbak és a jómódúak arra használnak, hogy megszabaduljanak divatjamúlt de még tökéletes állapotban levő ruhadarabjaiktól. Eközben azzal hitegethetik magukat, hogy mekkora jóindulat és irgalom lakozik bennük, hisz így segítik a szegényebbeket, a rászorulókat. Nos, ott minden szükségeset meg lehet majd találni.

Még életemben nem ültem repülőn, soha nem láttam az Alpokat, sem behavazott tájakat, és olyasmiről sem lehetett fogalmam, hogy léteznek sípályák meg felvonók, amik ezeket az unott gazdagokat szállítják fel a hegyekre, hogy utána csak úgy lecsusszanhassanak.

Megérkezésük után Meris-Alfréd bemutat az anyukájának, meg ottani családja többi tagjának, majd mivel láthatóan vacogok a vékony tunikámban, mindjárt el is megyünk abba a bizonyos helyi lerakatba. Meleg viharkabátot, nadrágot, kesztyűt, pulóvert, bakancsot, gamáslit választhatok magamnak. Túrabotokat, hótalpat, hátizsákot és hágóvasat Alfréd rokonai bocsátanak készségesen a rendelkezésemre.

Az elkövetkező napokban Meris megtanít eme idegen dolgok rendetetésszerű használatára miközben napjában többször is az időjárás-jelentéseket hallgatja és helyi hegyi vezetőktől kér tanácsokat az aktuális útviszonyokról. Később teszünk néhány kiadós hótalpas túrát a környéken majd a hágóvas használatával is megismerkedhetem úgy, hogy egy síterep szélén baktatunk fel a hegyi állomásig.

A túra

Ottlétünk harmadik napján, Meris jó hírekkel, áll elém, mondván, hogy két ragyogó, napos időjárás-ablakra van kilátásunk, tehát megejthetjük a tervezett nagy túránkat. Első nap felkaptatunk egy hegyi kunyhóhoz, aminek a kulcsait Meris már megkapta a haszonbérlőtől. Ott fenn, az erdőhatár felett megalszunk és másnap a hegy túlsó oldalán, lankás lejtökön hótalpakon leereszkedünk a túloldali völgybe, majd a rendszeresen közlekedő helyi autóbuszjárattal visszautazunk. Nagyon egyszerűen hangzik.

Másnap Meris anyja kitesz minket túránk kiindulópontján, és sok szerencsét, jól sikerült túrát kíván nekünk. Nem tudom miféle időjárásról beszélhetett Meris, az előző nap, mert cudar hideg és köd takar be azon a reggelen mindent. De legalább szélcsend van. Alig pár méterre lehet csak ellátni, de Meris szerint odafenn, a köd felett máris ragyog a nap. Majd meglátjuk, gondolom kissé gyanakodva. Búcsút intünk az anyukának és megkezdjük az ugyancsak jó meredek kaptatást. Hamarosan megvastagodik a hó, ami egy kemény jégréteget fed. Mint kiderül, egy megdermedt vízesésből származó jégről van szó, ami miatt azon nyomban hágóvasat kell húznunk a bakancsainkra. Jó háromnegyed órás menetelés után, a ködfüggöny mögött végre feltűnik maga a jéggé fagyott vízesés is. Lélegzetelállító és kissé félelmetes látvány! Akár egy függőleges falra fagyott bizarr óriás tetem, ami, a köd miatt beláthatatlan magasságokig nyúlik.

A vízesést a tövénél keresztezzük a túlsó oldalra. Az ezután következő egyszerűbb terepen megválhatunk a hágóvasainktól. Szerpentinekben, több helyen vaslétrákkal ellátott, keskeny ösvény vezet felfelé. A turistautat szakaszonként drótkötéllel is biztosították. Aztán egyszer csak, így monoton haladtunkban, megtörténik a csoda. Az egyik vaslétra tetején hirtelen kibukkanunk a ködből és elénk tárulkozik egy olyan fantasztikus látvány, amit én még soha életemben nem tapasztaltam, nem láttam. Acélkék égről ragyogó nap, egy hömpölygő ködtenger felett, fehérbe burkolódzott nagy hegyyekkel körbe-karimába véve. Ámulat és bámulat! Meris megelégedett mosollyal nyugtázza rácsodálkozásom. Mondogatja, hogy ez még semmi ahhoz, amit majd még látni fogok. Hát valóban!

A vízesés után még jó kétórás mászás következik, mire felérünk ama felföldi völgybe, ahol a vízesést tápláló patak medre található. Most a felismerhetetlenségig befagyva és hóval befedve. Ha Meris nem mondja, nem is lehetne sejteni, hogy egy patak medrében baktatunk. Hamarosan hótalpakra váltunk, ami nagyban megkönnyíti a felfelé haladást. A táj egyre vadabb és egyre csodásabb. Jobbról és balról szinte bevehetetlen magasságú hegyek tornyosulnak a fejünk fölé. Mi a két hegylánc közé beszorult szűk, árokszerű völgyben haladunk, mígnem végre fenn a távolban feltűnik aznapi célunk a kunyhó. Egy olyan földnyelven trónol, ami összeköti a két hegyvonulatot. A kunyhó hófödte teteje a napfényben csillog, tündököl, barátságosan hívogat. Delejes ámulatba esve, szemeimet le sem bírom venni a napsütötte tájról. Ezt a jégbe-hóba fagyott, kristályosan csillogó világ látványát habzsolom.

Megérkezve még egy komoly feladat vár ránk, lapátjainkkal kiszabadítani a kunyhó bejáratát a hórétegek fogságából. Már lenyugvóban a nap, mire végzünk és bejuthatunk. Odabenn egy nagy helyiségben asztalok, székek, kő kandalló, bekészített tüzelőfával. Egy másik helyiségben emeletes ágyak, legalább nyolc személynek való fekvőhellyel, meg még egy raktárhelyiség. Mi onnan hozunk ki két szétnyitható priccset, felállítjuk őket a kandalló mellett. Így kellemesebb lesz a nagy fagyban. Meris azonnal nekilát tüzet gyújtani majd egy-egy nagy lábasban havat gyűjtünk és a tűzben levő rácsra helyezve teavizet olvasztunk és forraltunk..

Ránk esteledik, és milliónyi sziporkázó csillag válik láthatóvá az égen. Megvacsorázunk és hálózsákjainkba bújva nyugovóra térünk. A dolog legnehezebb részén túl lennénk, állítólag! Másnapra Meris egy könnyed és élvezetes hótalpas ereszkedést ígér a szomszédos völgybe.

A hóvihar

Annyira elfáradtam, hogy elég gyorsan elnyom a buzgóság. Hajnali álmomban a kandallóban fortyogó teáskanna panaszkodik és sípol, hogy venné már le valaki a tűzről. Fel kéne ébredni, hogy szóljak Merisnek a kanna ügyében. Furcsa hangok ütik meg a fülem. Ez nem a teáskanna! Valami süvít és visít, de már olyan hangosan, hogy felébredek. Meggyújtom a zseblámpámat. Látom, hogy Meris már ott áll az ablak azon részén, amit még előző nap tisztára kapartunk, hogy kilássunk. Ránk szakadt egy hirtelen jött hidegfront, mondja. Odakinn dúlnak az elemek, havazik és orkánszél tombol, döntögeti a kunyhónkat. A kandallóban bár még parázslik valami az esti tűzből, mégis rettenetes a hideg. Meris megpróbál nyugtatgatni, hogy mi itt ebben az építményben biztonságban vagyunk, pont ilyen viharokra tervezték és építették. Most úgysem tehetünk semmit, majd később elválik, hogy mi az ábra.

Nehezen érkezik el a reggel. Mínusz 12 fokot mutat a kunyhó benti hőmérője. A hirtelen ránk szakadt viharban gondolni sem lehet alászállásra. Meris szerint majd délutánra stabilizálódik a helyzet, addig befűtünk. Annyi a tüzelő, hogy egy-két hétig is el lehetnénk vele. Na, ez nem nyugtat meg! Némi küszködés árán sikerül mind a tüzet stabilizálnunk mind pedig havat behozni és teavizet olvasztani. Meris a lelkemre köti, hogy semmilyen körülmény között sem hagyhatjuk kihunyni a tüzet és hogy itt biztonságban vagyunk. A kunyhó raktárában akár két-három hétre való élelem is van, többnyire konzervek. Addig meg csak-csak kiszabadulunk valahogy.

Sajnos délutánra a helyzet rosszabbodik, a szél ereje, hangjából ítélve, erősödik. Látni nem lehet semmit. Hullik a hó és mi még a tűzhely mellett is didergünk. Meris folyamatosan nyugtatgat, hogy nincs itt semmi gond, csak ki kell várni a vihar végét és még olyan soha nem történt meg, hogy egy hétnél tovább dúljon egy front. Na, ez szép vigasz, nagyon megnyugtató! Hah!

Újra eltöltünk egy rettenetesen hideg éjszakát. Felváltva őrködünk, ébren tartani a tüzet, de másnap reggel a kandalló fölé akasztott zoknim akár egy jégdarab csüng alá. Enyhülés nincs kilátásban. A harmadik éjszaka szakad ránk a kunyhóban. Vagdalthús, zöldborsó és babkonzerveket melegítünk és bontogatunk. A negyedik nap reggelén arra ébredek, hogy Meris kelteget, javult az idő, azonnal kéne indulnunk. A kunyhó kijáratát kiszabadítjuk a hó fogságából, havat hozunk be, teát forralunk, feltöltjük a termoszainkat is, majd sebesen és türelmetlenül eszünk valamit. Aztán felöltözünk, és hótalpakon megkezdjük az ereszkedést. Meris szerint a lanka, amin lefelé haladnunk olyan gyengéd, hogy azon még sohasem eredt el lavina. Ilyen jelenségről eddigi életem során, alig hallottam valamit. Viszont a két oldalról tornyosuló hegyek lejtőiről időnként lezúdulhat egy-egy áradat. A szél ereje is alábbhagy és időnként a felhők is fel-fel szakadoznak úgy, hogy az ég egy-egy kicsinyke kis kék szeglete is előbukkan.

Haladásunk iránya akár teljesen egyértelmű is lehetne, hacsak nincs cirka az út közepe táján egy ebadta széles sziklapárkány, ami mögött egy jó mély szakadék rejtőzködik. Azt mindenképpen el kell kerülnünk! Mindaddig, amíg akadnak tájékozódási és viszonyítási pontjaink, ez nem lesz gond. Sajnos egy jó óra elteltével sűrű köd ereszkedik a tájra és a szél bár gyengébben mint az elmúlt napokban, de mégis élénken kavarja a frissen hullott havat. Mintha tejbegrízben lennénk. Gyakorlatilag teljesen elvesztjük a tájékozódó képességünket. Meris sem tudja már, merre is kellene tartanunk. Nem tudom, milyen az a pánik, de úgy gondolom, egészen közel jutok ehhez az áldatlan állapothoz. A szakadék miatt veszélyes akár egy lépést is tennünk.

Laryx Decidua

Egy ideig ácsorgunk ott a sűrű és átláthatatlan köd-hó-levesben és várjuk, hogy csoda történjen és a táj egy aprócska kis darabjáról felszálljon a lepel. Kell valami támpont, amivel belőhetjük magunkat. Közben a hóba helyezett hátizsákjainkra ereszkedünk. A bennük levő pehely hálózsák jó hőszigetelő, alkalmas a lehuppannásra. Közben Meris különféle történeteket mesél, hogy elteljen az idő és hogy ne kapjak pánikrohamot. A kunyhóba, visszafelé vezető út is bezáródott mögöttünk, mert nyomainkat nagy gyorsasággal takarja be a szélhordta hó. Egyszóval fogalmunk sincs, merre járunk, hol vagyunk és hogy milyen irányba kéne indulnunk.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mert karórámat kabátom ujja, pulóverem és kesztyűm fedi. Pillantani sem tudnék anélkül, hogy a résen be ne tódulna a fagy. Feltehetően órák telhetnek el. Közben fogadkozom magamban, hogy ha ezt túlélem, soha többé be nem teszem ide a lábam. Elég a hegyekből, a fagyból, hóból és nem érdekel semmi, ami ehhez kapcsolódik, vagy erre emlékeztet. A végtagjaimat már alig érzem. Csak még egyszer jussak ki innen!

Közben Meris elkezd engem felkészíteni az elkerülhetetlenre, hogy tudniillik a nap maradék részét és főleg az éjszakát majd úgy tudjuk itt künn a szabadban átvészelni, hogy beássuk magunkat a hóba. Ö ezt már gyakorolta. Na, ez nem hangzik túl biztatóan! Elmagyarázza, hogy mit kell tennem, hogyan, miként ássuk ki azt az odút, amiben széltől védve, hálózsákjainkban kivárhatjuk a reggelt.

Alig kezdtük volna el menedékünk építését, mintegy varázsszóra, az ég egy kis darabkája felszakad és Meris hangosan felkiált. Ott az a fa, ismerem! Gyerünk! Meris láthatóan megkönnyebbülve ismer fel egy a ködből hirtelen tisztasággal kibontakozó, magányos, lombját hullatott vörösfenyőt, mely mellett korábban már sokszor elmasírozott és tehát pontosan ismeri a helyét. A fa az erdőhatár felső szélén árválkodik egymagában. Futólépés! Hótalpainkon szinte úszunk lefelé a fa irányába, helyenként derékig is besüppedve a mély friss hóba. Onnantól aztán az út folytatása Meris számára már teljesen egyértelmű feladatnak számít.

Még jó másfél órás, de lélekben megkönnyebbült ereszkedés árán, érkezünk a völgybe, a széles országútra, amit éppen egy eke takarít. Megmenekültünk, ujjongok és maradék erőmmel ugrándozom is hozzá! Egy közeli vendégházba térünk be, hogy melegedjünk és együnk valamit. Meris telefonálni is tud az anyukájának, aki az örömtől sírva veszi tudomásul, hogy élünk és rendben vagyunk. A vendéglő gazdája alaposan kikérdez, honnan, hová megyünk, mi nem jutott eszünkbe, ilyen cudar időben a hegyeknek eredni! Sikerül őt is megnyugtatnunk és megérti, hogy nem hazardírozókkal van dolga. Megvacsorázunk és immár ellazult türelemmel megvárjuk, hogy megérkezzen értünk anyuka.

Ébredés

Massoud arra ébred, hogy a valóságban is fázik és minden ízében remeg. A takarója lecsúszott a földre. Odakinn hűvös, élénk decemberi szelek köszöntik a közelgő estét. Csak most veszi észre, hogy egy boríték fekszik a fotel melletti asztalon. Ki tudja mióta heverhet már itt. Kíváncsian felkapja. Szokatlan, hogy manapság még ilyen szép bélyeggel ellátott leveket is küldenek. A feladó, Meris Al-Ahbar.

A Massoud álmai című sorozatomban eddig megjelent:

• Az utolsó részlet (1.)
• Menekültek utolsó reménye (2.)