Jason Thomas O’Suliwan “Agony” című írása alapján.

Az elbeszélés a képzelet szülötte, melynek bármilyen hasonlósága valóságban létező személyekhez vagy eseményekhez, kizárólag a véletlen műve!

Az első rész

James abban a deresedő és ritkuló hajú férfiúi korban járt, amikor első látásra nem lehetett megmondani, hogy egy fiatalos hatvanassal, avagy egy koravén ötvenessel van dolgunk. A pontos nevét a személyzet közül senki sem tudta és James megtett mindent annak érdekében, hogy ez környezete számára így is maradjon. A szóbeszéd szerint a brit királyi családdal volt rokoni kapcsolatban, de részletek erről sem derültek ki. Egy hatalmas birtokon épült kisebbfajta palotában élt egymagában, egy tucatnyi készséges szolgálóval körülvéve. Azt rebesgették, özvegyember, de senki sem tudta, hogy vannak-e gyerekei, vagy utódai. Valószínűnek látszott, hogy kettős életet élhet, mert gyakran megesett, hogy hosszabb időre eltűnt.

A palota egy tó partján állt, ahová egy platánokkal szegélyezett nyílegyenes út vezetett a ritkán használt széles bekötőről. Az út mentén időnként egy-egy helikopter is landolni szokott. A bejárat nehéz és hatalmas vaskapuja távirányítással is el volt látva. A kapu tőszomszédságában éjjel-nappal üzemelő őrbódé vigyázta az esetleges alkalmak idején ki-behajtó járműveket. A birtokot összefüggő magas kerítés határolta ami a legmodernebb elektronikus felügyelő rendszerrel is fel volt vértezve.

A tó mögött, északi irányban, egy parkerdő zárta le a kilátást. A palota déli oldalát szép nagy, gondozott francia kert foglalta el. A google-mapson a terület kikockázott és a szövetségi kataszteri hivatal, tulajdonosként, egy három betűs állami ügynökséget jelölt meg, mellyel James korábban évtizedekig szerződéses viszonyban állt.

James napjait akták és titkosított jelentések tanulmányozásával töltötte. Gyakran fogadott magasrangú állami beosztottakat, de kínosan ügyelt rá, hogy a nyilvánosság előtt soha senki ne láthassa ezen személyek társaságában. Gyakorlatilag tehát James nem is létezett.

Aznap reggel sötét limuzinnak nyitott kaput az őrség. James a kancellárt fogadta. A kancellár egy jelentéktelen, vékony kis ember volt. Testének minden mozdulata elárulta a bizonytalanságot, amikor belépett James tágas dolgozószobájába, és körülnézett. A szoba ablakai nyugatra néztek, a deres francia kertre, de jobbról betüremkedett a vékony jéggel borított tó egy kis szeglete is. A helyiség bútorzata a brit birodalom fénykorát idézte. A kandallóban ropogott a száraz fa. A falakon hercegek, hadvezérek és letűnt szépségek festményei díszelegtek. James felállt, vendége elé sietett és kezet nyújtott neki.

• Foglaljon helyet kancellár úr. Milyen volt a repülőútja? – és a terebélyes mahagóni íróasztala előtt álló két öblös fotel felé mutatott. Miután a kancellár leült, James is visszasétált az íróasztala mögé.
• Kicsit turbulensre sikerült
• Ezzel sajnos általában mindig kell számolni. De javaslom, hogy térjünk is azonnal a tárgyra, már amennyibben nincs ellene kifogása.
• Oh igen, természetesen, hallgatom – mondta a kancellár halk, kissé megilletődött hangon
• Ön még ma délelőtt találkozni fog az elnökkel, ha jól tudom
• Oh igen, ez így van
• Nos mint bizonyára már hallott róla, az elnöknek mostanában némi gondjai vannak az emlékezetével
• Oh igen, ezt említették nekem
• Nos, a mi kérésünk, hogy a sajtótájékoztatón és úgy általában is a nyilvánosság irányában, zárkózzon el az erre utaló megnyilatkozásoktól. Egyszerűen ignorálja. Ha netán úgy találná, hogy az elnök valamit elfelejt, vagy összekever, akkor ezt ne súlyosbítsa. Az ön feladata, amennyiben mellette van, kisegíteni őt és úgy tenni, mintha semmiféle kisiklás nem történt volna, illetve, mintha teljesen természetes dologról lenne szó. Mondanom sem kell tán, hogy milyen súlyos következménnyel járhat egy meggondolatlan kijelentés az ön részéröl. Ugye értjük egymást?
• Oh, igen, természetesen, számíthatnak rám.
• Ez felettébb megnyugtató. Nos, akkor ami az én részemet illeti, készen is lennénk. További feladatairól majd a titkárom fogja tájékoztatni. A pontokat már egyeztettük a külügyesekkel. – ezzel megnyomott egy gombot az íróasztalán és felállt.

A kancellár is felemelkedett és az ajtó felé fordult, mely éppen kinyílt. James személyes titkára lépett be. James még az ajtóig kísérte a kancellárt és készségesen becsukta mögöttük a nagy és nehéz tölgyfaajtót.

Remek, szolgálatkész fickó, gondolta James, amikor ismét helyet foglalt aktái mögött és a megfigyelését gondosan feljegyezte. Aznap még egy látogatója lesz, Petronia, aki az állami apparátusban töltött be magasrangú funkciót. Megérkezéséig a hölgy jelentéseit tanulmányozta, melyek semmilyen tekintetben sem emeltek kedélyállapotán. Egy bő óra elteltével, amikor már a kancellár limuzinja is régen elhagyta a birtokot, megérkezett Petronia.

Egy kissé elhízott, a hatvanas éveit taposó hölgy lépett a dolgozószobába azon az ajtón át, amin az imént a kancellár távozott.

• Üdvözlöm James, hogy van? – köszönt lezserül, mint aki egy jól ismert munkatársát üdvözli
• Köszönöm kedvesem, ebben a pillanatban tettem le a jelentéseit és ezek olvasása után nem mondhatom, hogy kedvre derültem. De foglaljon helyet – és a két fotel felé mutatott.

James kíváncsi volt, hogy vajon mely fotelt választja a vendége. Amelyben a kancellár ült, avagy a másikat? Közben átfutott az agyán, hogy amikor jó 20 évvel ezelőtt megismerte, milyen csinos kis asszonyka volt. Most meg egy robusztus, sötét tekintetű matróna állt előtte, aki csak groteszk árnyéka korábbi vidám, sportos és könnyed énjének. Nem véletlenül ragasztották rá a boszorkány (the Witch) szót. Azt viszont meg kell hagyni, hogy csínján bánik a kozmetikával, nincsenek vastag bevonatok az arcán. Ez érdekes, gondolta még James amikor Petronia a másik fotelbe huppant le.

• Nincs jó színben kedveském, úgy látom megviselte a munkája.
• Hát egymás között szólva, ön sem tudná már a Navy SEALs kritériumait teljesíteni – vágott vissza nem várt éllel a nő. James kicsit elszégyellte magát, és ezt palástolva jóságos mosollyal nyugtázta a megjegyzést
• Nos, mit tehetek önért kedveském? – kérdezte, hogy elvágja a megkezdett kínos beszélgetés menetét
• Véget vetek a dalnak és felmondok – szaladt ki az asszony száján, mint egy megkönnyebbült sóhaj. A táskájából előhalászott egy dossziét, amiből kivett egy lapot és kissé előrehajolva James elébe csúsztatta. – Itt van írásban is. Máris eljuttattam a másolatokat a hírügynökségeknek. Majd az elnök sajtótájékoztatója után teszik közre. – Miután mindezt szinte egyszuszra felmondta, hátradőlt a fotelben és várta a reakciót.

James valamelyest kivárt, hogy összeszedje a gondolatait, ami a lehangoló tények ismeretében, elég nehéz feladatnak bizonyult.

• Nos kedveském elismerem, hogy ezután már nem tud sokat tenni értünk. Mégis, hogy ítéli meg a kialakult helyzetet? Hogyan juthattunk el idáig?
• Sokáig úgy hittük, sikerült tőrbe csalnunk, de a végén kiderült, hogy ez csak részben igaz, mert a valóságban készült a fordulatra. Mi erről sajnos ilyen vonatkozásban nem tudtunk. Ez nagy hiba, elismerem. Ügynökeink az utolsó kritikus pillanatig arról tájékoztattak, hogy mindent, amit a felderítése szájába beleteszünk, le is nyeli. Abban a hitben ringattuk őt, hogy amint átlépi a határt, a főváros és a legnagyobb városok önkormányzatai az ott állomásozó garnizonokkal egyetemben átállnak az oldalára és ezt a média azonnal közzé is teszi. Nos, mint tudja, nem így történt, ami miatt, az első napokban jelentős csapásokat kellett elszenvednie. Ebből is arra következtettünk, hogy minden az előre előkészített tervezet szerint halad. Azonnal aktiváltuk a gazdasági és pénzügyi megszorításainkat is. Legkésőbb három-négy héten belül teljességgel össze kellett volna roppannia.
• Igen, kellett volna… – sóhajtott közbe James
• Akár egy korhadt csűr. De legrosszabb esetben sem lett volna szabad két-három hónapnál tovább bírnia a nyomást. De amikor letartóztatta a teljes hírszerzése vezérkarát, tudtuk, hogy megsejtette a trükköt. Közben bizonyítékaink vannak róla, hogy távolkeleti ügynökségek is segítették. – elhallgatott és kérdően nézett Jamesra.
• Nos ennyi idő elteltével, itt az ön számára valóban nincs már mit tenni. A dolog egészen más síkon fog eldőlni. Aminek persze most nálunk sokan örülnek. Felpörgethetik a gyártószalagjaikat. – mondta mintegy önmagát is nyugtatgatva, palástolni igyekezve kényszerű beletörődését.

Ezután James elhallgatott és bekapcsolta a televíziót. Éppen az elnök sajtótájékoztatóját közvetítették élőben. Mintha figyelmét teljesen lekötötte volna az adás, de a valóságban minden porcikája belső feszültségéről tanúskodott és nehezen szedte a levegőt.

• Mihez kezd most kedveském?
• Még nem igazán tudom, de először is egyszerűen eltűnök a világ szeme elöl. Sajnálom, hogy így alakult a helyzet. Két évtized munkája fekszik a projektben. Az utolsó pillanatig úgy látszott, hogy minden a terveink szerint alakul. Két hónap alatt teljes összeomlást jósolt minden lefuttatott modell. Utólag biztosak lehetünk abban, hogy az öreg róka valóban számított erre a csapásra. James, ez most egy patthelyzet. Amíg a front kitart, addig nem kell aggódnunk és mint említette, itt most sokan teletömik majd a zsebeiket. Ez begyógyíthatja a rajtunk esett sebeket.
• Igen, értem. A kancellár is megkapta az erre vonatkozó utasításainkat. Van még valami kedveském, ami a szívét nyomja?
• Nem James , végeztünk. Sok szerencsét – és ezzel felállt, hogy távozzon.
• Szükségem lesz rá, mármint a szerencsére – majd karon fogva kísérte Petroniát az ajtóig

Amikor ismét helyet foglalt íróasztala mögött, a televízióban éppen bemondták a hírt Petronia Buelland államtitkár felmondásáról. James csak most tudatosította, hogy valóban nagy bajban van. Szíve hangosan kalimpált és meglebbentette őt a felsejlő végzet. Érzéseit tetézve megcsörrent a telefonja. Azonnal felismerte a hívó számot. James nem tartozott a gyorsan pánikolók közé, de most rémület fogta el. Nem számított ilyen korai és azonnali reakcióra. Minden erejét összeszedve vette a hívást.

• James – mondta be röviden a nevét és összeszorult mellkassal várta a választ
• Vettük az adást. Holnap, hajnali háromkor várjuk jelenését. Pontos legyen! – és ezzel megszakadt a vonal