Ne teljen el úgy az idei tél, hogy ne lássak némi számottevő havat. Merthogy már lassan vége a februárnak is, hó, meg erre itt mifelénk, alig-alig van. Az elmúlt napokban, képzeld, farkasordító hideg keretében, homeopatikus mennyiségben, végre érkezett némi utánpótlás odafentről. Nem lehet pontosan tudni, hogy egy cirka 1300 méter magas kiemelkedés mekkora adagot tudott begyűjteni magának. Lássuk tehát, mi a helyzet. Tudniillik a farkasok ama említett ordítása, máris alábbhagyni látszik.

Reggel amikor elindulok, valóban találok is egy vékonyka réteg havat, ami telet dalol a fülembe. Tudniillik olyan hangosan csikorog a fagyban, mintha ki tudja, milyen nagy és kemény tél lenne. Bizony régen hallottam ilyet! Kis gond, reggel, milyen öltözéket válasszak, mert reggel és a kora délelőtti órákban még -8/-5 C fokos hidegekkel kell számolni, de a jelentések szerint később ezek az értékek plusz előjelre válthatnak. Indulástól délig tehát légy télies, utána meg tavaszias? A nehéz téli bakancsomat azért felveszem és áldom is előrelátásom, ebben a bizonyos csikorgó hidegben, ami nagyjából ki is tart a kunyhóig. Jó két óra elteltével érem el.

Sajnos a meteorológia szerinti 9 órás napsütésből (lásd képeket) a déli órákra alig marad valamicske. Szürkehasú felhők úsznak be nyugat felől és veszik át a karmester szerepét. Később, lefelé menetben, aztán itt-ott szakadoznak, úgy, hogy az ég kékje is ki-ki kandikál, miközben világossá válik számomra, hogy ez az a bizonyos fordulat, ami meghozta a melegebb levegőt. A reggeli fagynak híre-hamva, olvad körös-körbe a maradék hótakaró.

Még megjegyzem, hogy így télidőben, amikor a kunyhók zöme téli álomra szenderülve várja a tavaszt, általában és kevés kivétellel önellátós stílusban viszem magammal hamuba sült pogácsám. Most is csak azért vétkezem, mert ott kínáltatta magát a végcélomban. Vesztemre, be is térek, főleg, mert ugyancsak lyukat harangoznak a gyomromban. Nos, a palacsintás levessel nincs is semmi gondom, de uram bocsá, amit utána kapok az asztalra, az egy iszonyat! Mióta aktívan túrázom, még nem tettem ilyet, mert három kanál után otthagyom az asztalon. Nem is tudom, mi kell ahhoz, hogy egy tál lencseételt ennyire elfuseráljon valaki. Pedig a Traisnerhütte, még a régi haszonbérlő idején, kifogástalan volt minden tekintetben, nem emlékszem, hogy valaha is elégedetlenül távoztunk volna innen, vagy hogy kritikát kellett volna gyakorolnom. Sajnos A “C”-dolog a korábbi haszonbérlőnek is megtörte az életét.