Egyik ámulatomból a másikba esek, a biológus, kutató Rupert Sheldrake könyvét (The science delusion) forgatva, melynek magyar megfelelője talán úgy hangozhatna, hogy a Megtévesztett (vagy megtévedt) tudomány. Néhány műve magyarul is megjelent, mint azt a libri.hu találatai mutatják. Ha nagyon röviden kellene összefoglalni azt, amiről ír, akkor úgy fogalmaznék, hogy az író aprólékos alapossággal átnézi és újraértékeli a materialista tudomány tarthatatlan dogmáit. Közben egyszerű és természetesen hangzó kérdéseket tesz fel, amire a tudomány semmiféle magyarázattal nem szolgál. Közben arra is utal, hogy azokat a kutatókat, akik idáig merészkednek, úgymond gondalti-bűnt elkövetve, a mai hivatalos és önmagát megfellebbezhetetlennek tartott akadémiai körök kiközösítik, munkájukat ellehetetlenítik, írásaik nem, vagy csak elvétve jelenhetnek meg elismert szakmai folyóiratokban.

Példának jó okáért itt van az elmúlt évtizedekben pénzt és időt nem kímélve kutatott kérdés, hogy amennyiben az anyag elsődlegességében vetett bizalmunk megrendíthetetlen, akkor hol is van az emberi, vagy akár állati emlékezet, a memória anyagi lenyomata? Hol van az a bizonyos SSD/HD (mai számítástechnikai nyelven Solid State Disc, Hard Drive)? Merthogy a tudomány úgy gondolta, és még gondolja is, hogy amennyiben elég nagy erőkkel kutatják az agy rejtelmeit, akkor előbb-utóbb arra is fény derülhet, hogy pontosan hol, és milyen formában vannak a fejünkben elraktározva, feljegyezve az emlékeink. Nos, a gond, hogy a megtanult és megjegyzett dolgaink anyagi vetületeit mindeddig, sehol senki semmilyen formában még meg nem lelte. Nagyon valószínű viszont, hogy ilyesmi elvileg sem történhet meg, mert mint kiderül, emlékeink nem a fejünkben vannak elraktározva.

Az agy és struktúrái inkább csak egy TV/rádió-vevőhöz hasonlíthatók. Mint Sheldrake írja, azzal, hogy nekiesünk a televízió elektromos áramköreinek és mindenféle mérőeszközzel, mikroszkóppal megvizsgáljuk, darabjaira szedjük a chipeket, nem fog kiderülni, hogy az előző napokban, ki milyen műsort nézett. Sheldrake bevezeti (nemcsak) ezzel kapcsolatban az úgynevezett alaktani tereket (morphogenetic field) és az alaktani rezonancia fogalmait (morphic resonance). Ez a bizonyos alaktan, azért jelenik meg a megnevezésben, mivel az említett memórián túl, itt van a tudomány másik, teljesen nyitott kérdése, ami arra próbál magyarázatot találni, hogy hol is van betáplálva, elrejtve az emberben, a sejtmagban vagy a DNS/RNS molekulákban az ember és tágabb értelemben az élőlények architektúrája, formája, kinézete. Tehát hol van az bekódolva, hogy az osztódásnak indult ivarsejtnek, a megszülető életnek milyen alakja (formája) lesz?

A 2000-ben meghirdetett „human genom projecet” kereteiben feltárt mintegy 25000 emberi gén legfeljebb az élet építőelemeire ad választ. Tudniillik a gének, a fehérjemolekulák szintetizálásához szükséges információt hordozzák (csak). Megjegyzendő, mellékesen, hogy az is teljesen érthetetlen, hogy miként lehet egy növénynek, a rizsnek, lényegesen több, számszerűleg cirka 36000 génje? Hasonlatos mindez egy épület, lakóház kivitelezéséhez, melyhez egyrészt szükség van seregnyi építőanyagra (cement, homok, vas, mész, pala, gumik, stb.), de szükséges az építész által kidolgozott formai terv is (az ún. blueprint), amit viszont sem a génekben, sem máshol a fizikai, anyagi testben mindeddig meglelni nem tudott senki.

Nos, akit érdekel a téma, és nem ijed meg belebotlani a tudomány dogmáiba, annak melegen ajánlom Rupert Sheldrake műveit, aki kutatói pályáján egyszerűen csak teljesen logikus és világos kérdésekre kereste és még reméljük, koránál fogva, sokáig keresni és találni is fogja válaszait. Fontos még megjegyezni, hogy mint Sheldrake máris bizonyítja, az életet nem lehet csupán csak az anyagi világ kereteibe belegyömöszölni. Az élet több, mint azt az anyagi lét képes lenne értelmezni, sokkal több annál.