Előző posztom kapcsán ide kívánkozik egy már-már ősréginek számító bejegyzésem 2008-ból, amelyben a 2015-ben, 93 éves korában megboldogult Robert Wolff egyik csodálatos könyvét méltatom. Most még annyit fűznék a továbbra is aktuálisnak számító tartalomhoz, hogy a könyv, szinte teljes egészében beleillik és alátámasztja Rupert Sheldrake érvelését. Tehát van egy tudományos alapossággal dolgozó kutató, Sheldrake, aki aprólékos részletességgel dokumentálja munkáját és a kísérletiet, illetve a másik oldalon egy orvos, Wolff, utazó, aki felbecsülhetetlen értékű élettapasztalatait adja át, örökíti meg az utókor számára. A két mű ellentmondás nélkül illik egymásba, Sheldrake tán azt mondaná, hogy rezonanciában vannak.

A maláj őslakósok anyagi léten túli tapasztalatai, természetes egyszerűséggel cáfolják mindazt, amit a mai, hivatalos, tudományos dogma, ellentmondást nem tűrő, akaratos dühvel tagad. Magyar vonatkozásban Egely György munkásságát kell még okvetlen megemlíteni, aki számos könyvben és beszélgetésben hívja fel hallgatói, olvasói figyelmét a megkerülhetetlen tényre, hogy a fizikai alapkutatás stagnál, gyakorlatilag halott, már régen nem hozott semmi újat, nem volt képes gazdagítani a tudományos megismerés berkeit. Önmaga gyártotta határait átlépni képtelen, a tudományos megismerés legfőbb gátlójává vált.

Kiegészítésként tán még nem árt megjegyezni, hogy az elméleti fizikus, Sabine Hossenfelder szerint is, az alapkutatás, az elméleti fizikában, évtizedek óta képtelen újat hozni a konyhára. Hossenfelder csak ennek okait látja kissé másként, de eme zavarba ejtő tényt ő is kénytelen szóba hozni („Diese Probleme kennen wir seit 80 Jahren. Ich denke, es ist fair zu sagen: Da haben wir nicht besonders viele Fortschritte gemacht“). Tehát, a hivatalos akadémiai fizika szerint, tessék szépen tovább állni, nincs itt semmi látnivaló, mindent aszerint kell elbírálni, ahogyan azt még annak idején Pauli, Schrödinger, Einstein, Fermi és a többiek letették az asztalra.