Mint előző bejegyzésemben említem, az óra-ügyet (Polar Grit X2 Pro) sikerült mind gyakorlatilag, mind pedig lelkileg lezárnom. Egy ezzel kapcsolatos érdekes dolgot még azonban szeretnék elmondani. Mert tanulságos. Tudniillik miután idén májusban megvettem és elkezdtem használni, majd hitetlenkedve felismertem a hiányosságait, a túráim lassan-lassan kezdtek elfajulni. Úgy értem, egyre kevésbé figyeltem a környezetemre, a tájra, a túrák adta jó érzésre. Helyette egyre inkább lekötött az ebadta óra körüli szöszmötölés.

Állandóan azt figyeltem mit mutat, vajon jól mér-e, miért nem mér jól, mit csinál megint? Kezdtem kifejleszteni egy áldatlan kar-technikát. Tudniillik észrevettem, hogy ha a kezem nem emelem a köldököm szintjénél magasabbra és közben csak gyengéden lóbálom, akkor az óra mintha hajlamos lenne ráállni a pulzusomra. Nem mindig, de egyre inkább. Ezáltal, ha túrabotot is fogtam, a bal kezem csak lógattam. Reméltem, hogy így majd nem csalódok az óra által mért és feljegyzett eredményekben.

Mindez elvezetett odáig, hogy eseteként már-már veszélyes helyzetek is előálltak, mert már nem a biztonságos kaptatás-mászás volt a fontos és nem a túra sikeres kivitelezése állt előtérben, hanem ez a kutya óra. Aztán megtörtént az is, ami az elmúlt 15 év során még soha, hogy az óra miatt kockára tettem a biztonságomat. Egy kritikus helyen majdnem kicsúsztam, mert a bal kezemben levő túrabotot az említettek miatt nem használtam. Szerencsér sikerült gyorsan visszanyernem az egyensúlyomat. Ezen a ponton aztán hirtelen belémhasított a felismerés, megvilágosodott előttem, hogy az óra teljes rabja vagyok. Csak egy végleges szakítás tudja megoldani a helyzetet. Viszlát Polar, viszlát óra, nálam megbuktatok. Nem kelletek.

Utóirat, megjegyzés: a Reisalpe-túrán már szándékosan nem figyeltem, mit mutatnak az óráim. De még adtam neki egy utolsó esélyt. Csak otthon analizáltam a helyzetet.