Ahol nemrég még jeges szellők fuvoláztak és a táj egyértelműen beleszenderülni látszott a télbe, most inkább tavaszi a hangulat. Miután már napok óta ónszínű, letargiát terjesztő ködréteg tartja fogságában a Duna-mentét, egyszerűen csak napsütésre vágytam. A legközelebbi szerény kiemelkedést választom, ami kilóg a köd fölé. Amikor felkél a nap, még ellenőrzőm a web-kamerán, hogy valósak-é az elvárásaim, aztán útnak eredek.

A völgyben zúzmarás rétek és fagy fogad. Elég komor a hangulat, mert így decemberben ide aligha süt be a nap. Szaporázom is jócskán a lépéseimet, hogy valamiként üzemi hőmérsékletre hevüljek. Aztán ahogy baktatok felfelé, úgy hámozom le magamról sorjában a ruharétegeket. Legalább hármat! Mígnem a végén, nyáriasan, rövidujjú trikóban érem el a Kieneckházat (Enzianhütte), hogy napsütötte teraszán átadhassam magam a ragyogó napsütésnek. Szó-mi-szó, nem úgy néz ki, mintha nagy telet kéne várnunk.