A társadalmi tűrőképesség omlott össze – mondja az a cikk, amit legutóbb a szülővárosom “Szia Komárom” pofakönyv oldalán találtunk. Az írás minden egyes gondolatával harmóniában vagyok. A forrás azt mondja “Internet”, tehát a cikk eredeti írója ismeretlen. Aztán egy kis keresgélés után gyorsan kiderül, hogy néhány napja egy bizonyos „Csak Norisz” közölte le, aki viszont sajnos nem fedi fel valós önmagát. Kattint ide.

Tíz centiméter hó. Ennyi elég ma ahhoz, hogy hisztéria törjön ki. Nem természeti katasztrófa, nem rendkívüli állapot, nem évszázados rekord – egyszerűen tél. Mégis úgy reagálunk rá, mintha a világ rendje borult volna fel. A közbeszéd tele van indulattal, vádlással, követeléssel. A kérdés nem az, mi történt odakint, hanem az, mi történt bennünk.

A modern társadalom kényelme elkényelmesített. Hozzászoktunk, hogy minden azonnal jár: tiszta utak, zavartalan közlekedés, folyamatos szolgáltatás. Amikor ez akár csak pár napra megszűnik, nem alkalmazkodunk – követelünk. Nem kérdezünk, nem segítünk, nem lassítunk. Hibást keresünk, mert az felelősség nélkül ad megkönnyebbülést.

A legijesztőbb nem a hó vagy a hideg, hanem az, hogy mennyire gyorsan válunk türelmetlenné és egymással szemben ellenségessé. A tolerancia ma már csak jelszó, a megértés gyengeségnek számít, az elfogadás pedig mintha a múlt maradványa lenne. A közösségi tér nem párbeszédről, hanem feljelentő hangulatról szól: ki hibázott, ki nem végezte el a dolgát, kit kell számon kérni.

Pedig a valóság jóval kényelmetlenebb. Nem lehet egyszerre minden utat, járdát, lépcsőt és mellékutcát azonnal jégmentesíteni. Nem létezik olyan rendszer, amely a természet ritmusát egyetlen gombnyomással felülírja. Aki ezt mégis elvárja, az nem megoldást keres, hanem illúzióban él.

A tél kíméletlenül leleplezi azt, amit egész évben próbálunk elrejteni: az atomizálódott társadalmat. Azt, ahol a „közösség” szó mögött nincs tartalom, csak elvárás. Ahol a szomszéd neve ismeretlen, de a panaszkodás hangos. Ahol könnyebb posztot írni, mint egy lapátot megfogni. Ahol mindenki jogokat követel, de a kötelesség szó kellemetlenül cseng.

Ez nem infrastruktúra-kérdés, hanem mentalitásprobléma. Nem az a gond, hogy csúszik az út, hanem hogy az első reakciónk a düh. Nem az, hogy hideg van, hanem hogy nulla lett a társadalmi hőtartalékunk. A szolidaritás nem tűnt el – egyszerűen kényelmetlenné vált.

És igen, segíteni fárasztó. Odafigyelni időigényes. Türelmesnek lenni lemondással jár. De ezek nélkül nincs közösség, csak egymás mellett élő, frusztrált egyének. A tél nem kér tőlünk többet, mint pár nap alkalmazkodást. Mi még erre sem vagyunk hajlandók.

Ahogy a tél jön, úgy el is megy. A kérdés az, hogy mi változunk-e vele együtt. Vagy maradunk egy olyan társadalomban, ahol egy kis hó vastagabban borítja be az emberséget, mint az utcákat”.