Minden relatív


 

Szoktuk mondogatni, ha valamilyen nézőponttal nem tudunk azonosulni és beszélgetőpartnerünket sem kívánjuk megsérteni, hanem helyette ilyen módon szerényen utalunk a hangoztatott nézet szubjektív mivoltára. Pedig ennek a relativitáselméletnek vannak számunkra, két lábon járó gondolkodó biológiai lények számára mégis egészen nyilvánvalóan abszolútnak tekinthető határértékei. Hiszen meglátásainkban és felfogásunkban nem az Univerzum hatalmas és végtelen volta az a viszonyítási pont, melyhez életünk minőségét szabni kéne, és ami nyilván sok ordító otrombaságot is némán eltűr. De hol van az a valódibb, emberi léptékű koordináta rendszer, melyhez igazodnunk kéne? Ha egészen pontosak akarunk lenni, ugyan igaz, hogy minden relatív, de az is, hogy döntéseinkben nem hagyatkozhatunk egy a képzetünk számára megfoghatatlan viszonyítási pontra.

Egy kicsit olyan ez a kérdés, mint a matematika meg a fizika látószögeiből történő vizsgálódás. Az egyik nagyon jól elboldogul a végtelenekkel és a matematikusoknak szemük sem rebben, amikor olyan számok sorairól elmélkednek, melyek számjegyei száma is esetenként a végtelent közelíti. Nem így a valós, tapintható, érzékelhető világ tulajdonságaival foglakozó tudomány, mely a teljességgel lehetetlen állapotok megjelölésére bevezette a sokkal tekintélyesebben hangzó szingularitás fogalmát. Ha tudniillik a vizsgálódások során valamely fizikai mennyiség nagyágára nézve végtelenül kicsiny, avagy végtelenül nagy szám jön ki, a háttérben nyilvánvalóan baklövés vagy elméleti hiányosság húzódik meg. Mint például ama nevezetes fekete lyukak esetében, mert tudniillik jelenleg a fizika nem képes megválaszolni a kérdést, hogy mi is történik az eseményhorizont mögött a fekete lyuk belsejében. Egyelőre ott tartunk, hogy ott szingularitás van (jól hangzik nemde?) azaz végtelenül sűrű anyag gyakorol végtelenül nagy gravitációs erőt mindenre, azaz, halvány gőzünk sincs róla, miféle folyamatok játszódhatnak le a fekete lyuk közepében.

Ha tehát valami állandóan és feltartóztathatatlanul egy irányban változik, az a matematika szerint a végtelen egyik vagy másik pontjára kerül, míg a fizika szerint egy meg nem határozható, le nem írható állapotba, melyről azért annyit tudunk, hogy jelenleg semmiféle emberi elképzelésünk sincs róla. Milyen megnyugtató, ugye? A fizika tudománya törvényeivel egészen erős és áthághatatlan határokat állított fel világunk felépítésére vonatkozólag. Ha még egy lépést teszünk visszafelé az egészen hétköznapi, emberi viszonyítási rendszer felé akkor ezek a korlátok sokkal érezhetőbbé és láthatóbbá válnak. Ki tudja, mégis mi lehet az oka annak, hogy mi úgy viszonyulunk hozzájuk, mint egy megszállott matematikus. Mindaddig, amíg nyomban vesztünket nem leljük, tudomást sem veszünk róluk. Hogy miről beszélek? Például a már említett növekedésről, mely olyan erős keretekbe szabta hétköznapi „buzinesszaszjuzsual” gondolkodásunkat, hogy fel sem tűnnek az ordító, destruktív és veszélyes ellentmondásai.

Tapasztalatból tudjuk például, hogy ha állandóan emeljük a gyújtós hőmérsékletét, akkor előbb vagy utóbb meggyullad és lángra lobban. Azt is tudjuk, hogy a kávé cukor nélkül sokaknak nem ízlik, de ha egyre több kockát pottyantunk a csészébe, akkor hamarosan így is élvezhetetlenné válik. Ha a rák megjelenik a szervezetben és az immunrendszer nem képes az állandó szaporodást meggátolni, akkor kialakul a gyógyíthatatlan tumor, ami végül is halálhoz vezet. Persze a rákos sejtek szempontjából, mert ugye minden relatív, előtte még „csodálatos” építészeti alkotások alakulnak ki a beteg testben (lásd a képeket) melyek megcsodálására rengeteg sejt utazik és érkezik, majd a példából tanulva áttétek keletkeznek, hogy eleget tegyenek sérült génjeik parancsának, mely a kizárólagos növekedést tekinti elfogadhatónak és szigorúan követendőnek.

 

breast-cancer

cancer

Olvasóim persze már sejtik, mire célzok. Elvégre tudhatnánk már, felnőtt és történelmi tapasztalatokból tanult fejjel, hogy az anyagi és ezen belül is a fizikai, biológiai világ tipikus egészséges fejlődést biztosító sablonja inkább hasonlít állandó rezgéshez, egy hullámmozgáshoz, csúcsokkal és völgyekkel tarkítva, semmint az egekig magasztalt állandó jellegű lendületes növekedéshez. Gondolkodtál-e már ezen? És gondolkodtak-e azok, akik úgymond elhívatva érzik magukat megoldani a világ jelen bajait, mint mondjuk a G20 elitcsapata.

Csodálkozni már semmin sem tudok. Mert ha ugye, valamely tüdőlebeny falán összeülnek a ráksejt kormányfők megtárgyalni, hogy ugyan hogyan lehetne megküzdeni azzal a döbbenetes ténnyel, hogy amíg a múltban könnyedén ment új csodapaloták és architektonikai egységek felépítése, addigra ez mostanra komoly nehézségekbe ütközik, mert kimerülőben a források, a vérben már alig van tápanyag és kevés az oxigén is. Ezért aztán, kisokos fejüket összedugva, úgy akarják kikúrálni a kórt, hogy egy gazdasági élénkítő csomagterv keretében új, gigantikus méretű tumor-torony létrehozását határozzák el, melynek alapjait a hasnyálmirigy irányában teszik le. Persze innen tekintve nehéz lehet észrevenni, hogy a beteg már vért köp és csak alig hallhatóan piheg, amint az oldalára kötött palackból az orrába vezettet, műanyag csövön át áramlik be az oxigén.

Pedig arról igazán nem lehet beszélni, hogy a rák, jelen esetben nem tudná, mit tesz. Paul Grignon, A pénz mint adósság (Money As Debt) című kisfilmje egészen érthető bizonyítékokat tár elénk és azt is elmagyarázza, hogy Egyesült Államokba és a „fejlett” nyugati világban olyan nagy mennyiségű adósság halmozódott már fel, amit eleve fizikai lehetetlenség visszafizetni (szingularitás – sic!). Ha valami csoda okán minden rendelkezésünkre álló anyagi értéket az adósságállomány visszafizetésére fordítanánk, akkor sem lenne elég pénze a világnak ahhoz, kiegyenlítse a számlát. Következésképpen a nagyszabású milliárdoktól súlyos mentőcsomagok csak egy felfúvódott buborék nagyságát növelik, mely, ha majd pukkan, egyszerűen még nagyobbat szól, de a kóros pöfeteg tényén-létén mit sem változtat.

Nagyjából így állunk az élet minden fontos kérdésével. Vakságot színlelünk, falazunk és önámítást, öncsalást végzünk. Egyre nyilvánvalóbbá válnak azok a helyrehozhatatlan sérülések, melyeket gazdasági tevékenységünkkel okozunk bolygónk élővilágában. Egyre kevesebb a tiszta, még érintetlen természet, egyre kevesebb az egy főre jutó forrás, miközben egyre több vegyület és méreg mutatható ki a vérünkben, az anyatejben, a tengerekben és bár egyre nagyobb szűkében vagyunk a legfontosabbaknak, némán – á dehogy – inkább aktív és elvhű kezdeményezéssel toljuk a vadkapitalizmus, a liberalizmus, a megkérdőjelezhetetlen gazdasági növekedés rémképe szekerét, miközben az élővilág már vért köp.

Köszönet Kristófnak, amiért felhívta a figyelmemet az index portálon már korábban megjelent kapcsolódó cikkre: A válság véget vet a szabadpiacnak http://index.hu/gazdasag/magyar/sar081008/

Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s