Ez a projekt már jó ideje fúrja az agyamat, ideje volt megvalósítani. A Strerngassl egy úttalan, jelöletlen árok-képződmény, mely keleti irányból visz fel a Tirolerkogel platójára. Nyáron, feltételezem, hogy járhatatlan, de télen, ha elégséges hó borítja a vadont, sítúrázóknak ajánlott útvonal. Nos, ha sítalpakon fel lehet jutni, akkor én a hótalpaimmal miért ne. Egyébként is, az Annaberg síterep felőli (nyugati) útvonalak minden bizonnyal túl vannak csordulva a látogatóktól. Nyugalmasabb lesz a Sterngassl. Nos, ez utóbbiban nem tévedtem, mert emberfiával nem találkozom.

A megtett táv (Weidenaurotte/Hauptretzhof, Sterngassl, Annaberghaus, Tirolerkogel, Kalte Kuchel, Jagdhaus Habitzer, Weidenaurotte/Hauptretzhof) 13 km, 940 m szintemelkedés, bruttó 5:40 óra (nettó 4:15)

Kis bonyodalom, a parkoló. Mivel a Sterngassl nem kijelölt turistaút, parkolóról sincs gondoskodva. Az alábbi képen látható kereszttel szemben, Hauptretzhof gazdasági udvar előtt (tilos behajtani!) van tán három gépkocsinak való hely. Amennyiben foglalt lenne, az úton tovább, majd át egy hídon és bal oldalon van egy más parkoló (lásd a nyomvonalamon jelölve).

Háromnegyed kilencre elkészülök és mivel teljesen új útvonalról van szó, az ismeretlennel szembesülve, a szokásosnál jóval izgatottabb vagyok. Vajon mi vár rám? Lesznek jól követhető, sítalpak húzta nyomok? Sajnos erre vonatkozó reményeim nem válnak be.

Odalenn még gyér a hó, de az árok száját elérve, konstatálnom kell, hogy bizony a legutóbbi hóesés óta erre senki sem járt. Na, ez nem valami biztató! Meglehet most valami objektív akadály miatt (kidőlt fák) járhatatlan, ezért aki ismeri, elkerüli? Nos, az egyre csak vastagodó hótakaró mellet, ráadásnak, ilyen komor gondolatokkal is meg kell küzdenem.

Úgy döntök, megyek ameddig tudok, és ha valóban átjárhatatlan akadály állná az utam, még mindig visszafordulhatok. Dolgozom tehát gőzerővel. Eszembe jut a nemrégiben abszolvált obersbergi hócsatám. Ha azzal, akkor elbántam, akkor ez sem hozhat zavarba. Aztán mégis. Merthogy eleinte kérges havon kaptatok felfelé, ami minden lépés nyomán beszakad alattam, de később, feljebb tökéletes, finom porhóvá alakul át a takaró. Ami jó benne, hogy nem tapad tonnányi a bakancsomra és a hótalpaimra.

Az árok középső része rejti a csemegét, tudniillik, első megítélésre valóban járhatatlan a rengeteg keresztben fekvő fenyő miatt. A völgy jobb oldala valamivel szelídebb, mint a bal szárny, így oda felmászva, majd nagy ívben harántolva kerülöm az akadályokat. Képek az árok gyengédebb részein készülnek csak, mert ahol bekeményít, tán érthető, mással foglalatoskodom.

Reményteljes és egyben kicsit félelmetes pillanat amikor előbukkan az árok vége. Tudniillik nézőpontomból úgy tűnik, mintha egy jó 10 méter magas sziklafal állná el a kijutást. Szerencsére, mint kiderül, az út a sziklafal alatt jobbra fordul és bár ugyancsak tüdő köptető meredekséggel, de mégis gond nélkül vezet ki a napsütötte platóra (fenti képsorozat). Juhé! Ez kemény volt!

Visszapillantásban a Sterngassl vége/kibukkanása a nyomaimmal egyetemben

Ami következik, az egy igazi téli hótalpas mese. Szerény dombokon, összefüggő, friss és szűzi hótakarón, a ragyogó napsütésben rá-rá csodálkozva a környező hegyvilágra. Komótos tempóban közeledem az Annaberghaushoz (fenti képek).

Balról a Gippel-Göller hegyvonulat a távolban

A Göller ráközelítve…

… és a Schneeberg

Jobbról az Ötscher, meglepően, lévén, hogy a Tirolerkogel közelebb van hozzá

A menedékház a Tirolerkogel csúcskeresztje tőszomszédságában (lenti képek). A túloldalról, mint azt sejtetem, ceprek és tökök csoportjai, gangjai és bandái érkeznek. Ostromgyűrűben az Annaberghaus. Remélem, legalább egy pofa sör csak jut nekem is. Odabenn egy tűt is alig lehet leejteni, de azért egy magányos-ordas vándornak mindig találtatik valami hely, hogy elköltse déli elemózsiáját.

A kiszolgálás zökkenőmentes. Nem kel sokat nyugtatgatni a kilyukadóban levő gyomrom, az étek gyorsan az asztalra kerül. Köszönet. Úgy látszik az Annberghaus jól alkalmazkodott a tömegek ellátásához. De ez csak egy kis intermezzo, mert lefelé, szintén keleti irányban, továbbra is kihalt minden. Itt-ott tűink fel a láthatáron egy-egy túrázó, hogy amilyen hirtelen előbukkant, ugyanolyan gyorsan el is tűnjön a színről.

Dillemmázom egy kicsit, hogy vajon merre lenne a legjobb lemenni? A Sterngasslon át a saját nyomaimon, nyilván a legegyszerűbbe variáns. A beszámolók alapján viszont a Kalte Kuchelon át kellene megtalálnom az utam. Vállalom, mert akkor több napsütésben lehet részem, és miért ne derítsem fel a hegy egy más szegletét is.

Indulok tehát toronyiránt, leginkább pedig a GPS útmutatása szerint, át a Tirolerkogel terjedelmes platóján. A hó, jól járható, bár így a délutánba hajolva a nap kezdi felmelegíteni, és hajlamos a tapadásra. Később mélyen behavazott mezőkön ereszkedem, kellemes, élvezetes pihe-paplan hótalpas menetben. A hegyoldal bár helyenként ugyancsak meredeken lejt, de a hó remekül fékez, megtart és szinte magától visz lefelé.

Áthaladok egy keskeny erdősávon, majd egy kerítésen kell átmászni, aztán újra behavazott sík mezők jönnek. A Habritzer vadászkunyhónál (fenti képek) változik a hó állaga. Felülete keménnyé, kérgessé válik. Az ereszkedéshez nagyobb odafigyelés szükséges. Több erdészeti úton átvágva érkezem ahhoz az útszakaszhoz, mely alatt már olyan mélyen zuhan alá a hegyhát, hogy nem lehet a kanyarokat rövidíteni. Innentől kezdve követem az út fonalát. A hó lassan-lassan vékonyodik, de lényében kitart majdnem a hegy lábáig, ahol aztán megválok a hótalpaimtól.

Részemről, ez a túra, az idei tél koronás fője. Mindamellett, hogy az újdonság erejével hat, van benne minden adalék, ami egy változatos, szép kiránduláshoz szükséges. Kihívó, tüdőköptető-kaptatók, vadregényes magányos vadon, szelíd havas dombok, gyönyörű panoráma, langy napsütés és a tömött Hütte ellenére remek vadgulyás. Csak tapasztalt, jó kondiban levő hótalpasokan merném ajánlani.