Merkenstein romvára, Mátyás király egykori hódítása, nem újdonság, csak most szeretném jobban szemügyre venni. Tudniillik még pénteken reggel is gyenge időjárás-kilátásokat közöltek szombatra a portálok, így eredetileg nem készültem sehová. Aztán pénteken kora-este egyszeriben megváltozott a kép, és nulláról 7 órára emelkedett a várható napsütéses órák száma. Ehhez csendesedő szél, afféle kora-húsvéti időjárás került elő a pakliból. Nem hiszek még a jóslatnak, így aztán szombat reggelre halasztottam a döntést.

A mgetett táv (Haidhof, Merkenstein, Türkenbrunnen, Alter Turm, Eisernes Tor, Hoher Lindkogel, Brennersteig, Kalkgrabenstrasse, Haidhof) cirka 11 km, 600 m szintemelkedés bruttó 4:00 óra (nettó 3:00 óra)

Szombat reggel továbbra is biztató jelek érkeznek az éterből. Nekilendülök hát egy közeli célnak, a Hoher Lindkogelnek, melynek csak a neve „magas” (hoch), egyébként nem nagyon.

Hogy ne legyen unalmas, most a hegy, ritkábban járt déli-délnyugati oldaláról közelítem az Esisernes Tort. A rendes turistaút itt elhúz csendesen Merkenstein romjai alatt. Ha viszont a térképet kicsit jobban megvizsgálom, akkor kiderül, hogy a vár körül létezik egy ösvény, mely alkalmasnak látszik felfedni a várrom számomra még ismeretlen oldalát.

Sikerül is gond nélkül beazonosítani a jól látható ösvényt (fenti képen), mely jobbra fel ágazik el a széles erdészeti útról. Amit aztán látok, a képek is elmondják. Tudni kell erről az ösvényről, hogy lefelé menetben, két helyen, kis mászással tarkított. Aki ilyet nem szokott, esetleg zokon veheti.

A kép balközepén a bemélyedés alatt bukkan ki a vár körüli út. Ott kb. 2 m magasból  kell lemászni a falról.

A háztűznézés után van itt még egy további újdonságom is, a Merkenstein kilátó, mely a tulajdonképpeni Merkenstein nevezetű hegy tetején, egy mezőn található. Állítólag itt valamikor nagyon régen egy állatkert volt. Ezt megerősíteni nem tudom, ilyesmire semmiféle nyom nem utal (egy túrabeszámolóban olvastam).

Türkenbrunnen, azaz valamiféle török-kút vagy fürdö (?) maradványa

A toronyba (lenti képek) ódon csigalépcső vezet fel. Odafentről el lehet látni a Schneebergig. Egyébként semmi különös. Utam folytatom egy arra kínálkozó jelöletlen erdészeti úton, mely gyakorlatilag párhuzamosan fut a rendes turistaúttal.

A terepet (állatkertet?) egy kőfal fogta valamikor körbe. Az út itt áttöri a falat.

A régi fal maradványai. Koruk azonos lehet a váréval

Maradok a nem jelölt erdészeti úton. Addig megyek rajta, kapaszkodom, bandukolok, mígnem egyszerre csak elfogy, eltűnik, nincs tovább (lenti képek). Ezt persze tudni lehetett a térkép alapján, de tudatosan vállalom a következményeit. Akkor most úttalanul kell küszködnöm az őszi arculatot mutató erdőn át. Ágakon, bokrokon, elszáradt levelek tengerén át. Egyenesen a jelölt turistaút vonala irányába. Valahol majd csak elérem.

Érkezem egy dombszerűség tetejére (fenti kép). A GPS alapján már csak néhány méterre lehet a rendes turistaút. Igen ám, de mint kiderül, az nem csupán csak előttem, hanem, és inkább, alattam található. Jó meredeken kellene, cirka 30-40 métert alászállnom. Ez  nincs ínyemre, így aztán maradok a domb gerincén, északnak fordulok és feljebb célzom meg a turistautat. Úgy gondolom, hogy az út természetes tulajdonsága, hogy előbb-utóbb felér ugyanerra szintre. Az elmélet rendre be is jön.

Egy és háromnegyed óra alatt érkezem kalandos utam végén a vendégházhoz, ahová be is térek délebédre. Bő háromnegyed óra elteltével felkerekedem és eseménytelenül alászállok a Brennersteigen (lenti képek).

Nincs több improvizáció, egy már korábbról ismert turistautat követek vissza a kiindulópontba (Kalkgrabenstrasse). Az idő tavaszian kellemes. Élvezem a napsütést. Érzem, amint az elmúlt “dolgos” hét során, bennem felgyülemlett feszültségek oldódnak. Nagyon jó.