Öt hétnyi gyengélkedés után ismét startoltam. Persze ez nem azt jelenti, hogy öt hétig nyomtam volna az ágyat, mert amint kicsivel jobban éreztem magam, máris sétálni indultunk Angikával. És igen, valóban csak séták voltak és nem túrák. Tudniillik legfeljebb csak 100-200 m össz-szintig engedtem a gyeplőt, minekutána, sajnos, mégis visszaesések következtek be. Na, de ma, végre, remélem, sikerül véglegesen is kilábalnom a lyukból (jó lenne nem elkiabálni).

A megtett táv (Maria Schutz, Gebirgsjägersteig, Sonnwendstein-Gipfel, Erzkogel-Gipfel, Pollershütte, Almsteig, Maria Schutz) 10 km, 810 m szintemelkedés bruttó 4:35 óra, nettó 3:40 óra. A pulzus átlagban cirka 10-el több a szokásosnál meg a kelleténél.

Meglódulok tehát, mert tudni akarom, hogy bírom-e még valamennyire a kaptatókat. A választásom a Sonnwendsteinre esik, mert teketória nélkül tör céltudatosan a csúcsra, de azért még jóval a határesetnek számító 1000 m szint alatt marad.

Alapvetően, jól éreztem magam felfelé. Annyira jól, hogy néhány előttem haladót ki is előzök, bár bevallom, lelkiismeretfurdalásom támad. Inkább maradnék egyszerűen csak a nyomukban. De aztán unom a tempót, jöjjön, aminek jönnie kell. Meg aztán, amint hallják, hogy érkezik mögöttük valaki, tiszteletteljesen félre állnak, utat nyitnak nekem. Most mondjam, azt, hogy köszönöm, de inkább nem?

Jó másfél óra alatt fel is érek a csúcsra, de még csak 10:40 van, korai lenne ebédhez ülni. Megyek tehát tovább az Erzkogelre. Onnan visszafordulok és negyed tizenkettőre visszaérkezem a Pollershüttebe. Csurom víz vagyok. Remélem a napsugarak kicsit majd leszárítanak. Hja! Tudniillik a nap idáig tündükölt, melengetett folyamatosan, de alig huppanok le a Pollershütte teraszán, jusztból is, egy szürkehasú felhő elállja a nap útját. Ott is marad, kisebb-nagyobb intermezzokkal megszakítva, egészen pontosan addig a pillanatig, amíg fel nem kerekedem újra. Mert onnantól kezdve, minden felhő eltűnni látszik az égről, és lefelé végig ragyog a nap. Na tessék, hogy mik vannak!