Bejött a felmelegedés, egy hétig bírta nálunk a permanens fagy. Legalábbis itt az alsóbb régiókban, a Duna mentén. De az erdőhatár feletti területek hótakarói sem lesznek megkímélve a következő napokban. Kár, mert egy kicsit drukkoltam, hogy végre legyen egy hosszantartó és keményebb telünk. Mint valamikor régen, amikor gyerekként még előttem volt ama úgynevezett szép és boldog jövő. Amikor a karácsony utáni napokban, éveken át, szinte menetrendszerű pontossággal érkezett meg az orosz tél hozta fagy és be lehetett önteni a korcsolyapályát. Január és a február pedig a hokizás égisze alatt telt el. Még a Vág mellékágai is befagytak és néha szinte végtelen, tükörsima, álomszép természetes jégpálya jött létre, mely annyira átlátszóan tiszta volt, hogy látni lehetett az aljzatot is, a repedések mentén pedig a jég vastagságát.

Szóval valami hasonlóra vágynék, de nem azért, mert annyira imádok korcsolyázni. Á dehogy! Van már tán húsz éve is, hogy utoljára korcsolya volt a lábamon. A sízés sem vonz már, mert bár nagyon élveztem, hogy 50+ újra megtanulhattam az alpesi lesiklás alapvető technikáját, de mostanra, a térdem gyengélkedése miatt, már nekem nem téma.

Másfelől, valljam be, tavaly sem bántam, hogy december 29.-én afféle napos, gyengéd, hómentes túrával búcsúztathattuk az évet. Nem bánom a meleget, még akkor sem, ha loncsra izzad az ember egy-egy csúcsostrom során. Fontos, hogy legyen egy kunyhó, ahol hideg sör vár. Nos, tehát, adós vagyok a magyarázattal. Hogy jön ide akkor a kemény tél iránti vágy?

A válaszom pedig elég egyszerű. A jelen uralkodó, zöld- és világvége-szekták terjesztette veszélyes klíma-ideológia alapjait, csak Természet-Anya határozott közbelépése rengethetné meg. Ha beleszaladnánk egy afféle Maunder Minimum (1650 – 1715), vagy Dalton Minimum (1790 – 1830) okozta kis jégkorszakba (sajnos van rá reális esély), ami még véletlenül sem lenne kellemes és kívánatos tapasztalat, de úgy tűnik, csak ilyen brutális érvelés mentén lenne foganatja a tudományos ellenvetéseknek, miszerint a széndioxid-hipotézis nem állja meg a helyét, nem lehet okozója bármiféle felmelegedésnek.

Ama híres Keeling-görbe mely tudni véli, hogy 1700-tól számítva, a levegőben pontosan így változott a széndioxid koncentrációjának a tratalma. Közvetlen gyakorlati mérések adatai csak 1950-től állnak rendelkezésre.

Érdemes fellapozni a régiek tudását is, ami nem olyan egyszerű, hisz féltett  történelmi dokumentumokról van szó. Úgy mint például a német Meyers Großes Konversations-Lexicon, 1857-61 években megjelent kiadása (itt lehívható). Az enciklopédia második kötete 320. oldalán olvasható a következő (lásd lejjebb a képen is):

„Saussure [hat] in den Jahren von 1827 bis 1829 in der Nachbarschaft von Genf nicht weniger als 225 Versuche über den Kohlensäuregehalt in der Luft unternommen…Zu Chambésy, einem Dörfchen von Genf, auf einer trockenen luftigen Wiese mit thonigem [lehmhaltigen] Boden, die 16 Meter über dem Genfer See liegt, fand sich, 4 Fuß über dem Boden, nach einem Mittel aus 104 Beobachtungen, zu allen Jahres- und Tageszeiten angestellt, das Mittel des Kohlsäuregehalts = 4,15 Vol[umseinheiten] in 10.000 Vol. Luft. Das Maximum betrug = 5,74, das Minimum = 3,15.”

Magyarul: „Az 1827-töl 1829-ig terjedő években, Saussure [Nicolas Theodore de Sassauer, 1767-1845, svájci tudós, vegyész, a fotoszintézis kutatója], Genf tőszomszédságában, a levegő széndioxid tartalmával kapcsolatban nem kevesebb mint 225 kísérletet végzett. Chambésyben, egy Genf melletti falucskában, egy száraz, széljárta, agyagos mezőn, mely 16 méterrel fekszik a genfi tó felett, 4 láb magasságban [mérve], minden napszak és évszakban elvégzett 104 megfigyelésből a [levegő] átlagos széndioxid tartalmának értéke, 10000 egységre vonatkoztatva 4.15 [azaz 415 ppm, ma használatos egységben]. A megfigyelt maximum = 5.74 illetve a minimum = 3.15 voltak” 

A képre kattintás elvezet az eredetihez

Sassauer a genfi tó tükre felett is végzett hasonló méréseket, melyek során átlagosan 460 ppm-re jutott. Részleteket ezekkel, illetve a svájci vegyész munkásságával kapcsolatban Peter F. Mayer blogjában lehet olvasni. Fontos megjegyezni, hogy más korabeli lexikonok is alátámasztják Sassauer méréseit. Példának jó okáért a közismert és arany etalonnak számító Encyclopaedia Britannica 9. kiadásában (1875-1889) a harmadik kötet 32. oldala a levegő átlagos széndioxid tartalmát 400 ppm-ben szabja meg (lenti képen). További érdekes részletet, illetve magáról a mérés technikájáról Markus Fiedler írásában lehet megtudni.

Kattintás a képre elvezet az eredetihez

Az elmondottakból levont tanulság pedig annyi, hogy a mai széndioxid alakulását ábrázolni hivatott, folytonosan növekvő (Keeling-féle) görbék manipuláltak, és történelmi adatok esetében, a mindenkori átlag helyett, nagy valószínűséggel a mért értékek minimumát veszik alapul. Ők azt a kifejezést használják, hogy „data splicing”, azaz a korabeli értékeket rekonstruálják (a maguk módján). Mai tudásunk alapján ez a Keeling-féle görbe, mely csak és kizárólag 1950-töl alapul közvetlen méréseken, mindenképpen revízióra szorulna.