Jason Thomas O’Suliwan “Agony, John’s Legacy” című írása alapján.

Az elbeszélés a képzelet szülötte, melynek bármilyen hasonlósága valóságban létező személyekhez vagy eseményekhez, kizárólag a véletlen műve!

A harmadik rész

Ethel egy tálcán kávét hozott be a szobába és az asztalkára tette, ami a két kényelmes, öblös fotel között állt.

• Tudom Péter, te minden nélkül iszod, csak úgy natúr.
• Igen Ethel, köszönöm – válaszolt az egyik fotelben elhelyezkedett férfi
• Péter, te vagy John egyetlen igazi barátja – folytatta Ethel – ezért hívtalak, mert ha valaki ismeri és esetleg tudhatja a titkait, az csakis Te lehetsz. A gyerekeinkkel már túltárgyaltuk a dolgot.
• Igen, igen, valóban…
• Már harmadik hónapja, hogy nincs felőle semmi hírem. Soha sem maradt el még ilyen sokáig. Mióta házasok vagyunk, legfeljebb 4-5 hétig. Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot. Úgy gondoltam, most már ideje erről komolyan elbeszélgetni veled. Együtt túráztatok, sok időt töltöttetek el együtt. Ismered őt jó 20-25 éve. Talán van valami támpontod? Merre lehet most és miért nem érkezik, mint szokott?

A Péternek szólított idősebb férfi széttárta a karjait, szokása szerint felhúzta a vállait és megrázta a fejét.

• Sajnálom Ethel, de semmi olyanról nincs tudomásom, ami most segíthetne. Annyi biztos, hogy titkolódzó volt, amióta csak ismerem. Soha nem beszélt ezekről az eltávozásairól. Próbáltam ugyan egyszer érdeklődni, de határozottan megkért, úgy mint őszinte barátját, hogy soha ne firtassam, mert erről nem beszélhet senkinek. Ezt meg kellett értenem. – a csésze után nyúlt és szippantott egy kicsit a tartalmából – Bevallom abban a hitben voltam, hogy neked azért többet elmondott. Talán be kéne jelenteni az eltünését a rendőrségen? Ez elkerülhetetlen lesz….
• Erre már én is gondoltam, de tudod, Péter, van itt egy dolog, ami még egyelőre ellene szól. A tanácsodat kérném – benyúlt az abrosz alá és előhúzott onnan egy borítékot  – John hátrahagyott nekem egy telefonszámot egy jelszóval, amit abban az esetben hívjak, ha nem érkezne, … ha úgymond hónapok elteltével sem jelentkezne. Szerinted ez a mostani három hónap adhat nekem elég okot erre a hívásra? – és kérdően nézett Péterre – Talán csak feltartották….
• Csodállak, Ethel, hogy ennyit is kibírtál. Nem lehet könnyű. Hm, láthatnám ezt a telefonszámot, vagy utasítást? Már amennyiben megengeded…
• Itt van, tessék.

A borítékban egy fehér levélpapíron egy belföldi szám, alatta öt kézzel írott szóval. Felismerte John írását. Felolvasta: Jack, Andersen, Mountains, Earth, South.

• Felettébb titokzatos! – lepődött meg Péter – adott John kifejezett támpontot arra vonatkozólag, hogy mennyi az a legkevesebb idő, mely elteltével a szám hívható?
• Nem. Semmi konkrétumot nem jelölt meg. Azt mondta, ha már úgy érzem, nem érkezik,… többé soha…., hogy tudni fogom, ha kell… – és könnyek gyűltek a szemében
• Szerintem, ha kiszámoljuk, hogy utoljára februárban láttuk, most meg már május vége, akkor megkockáztatható. Már amennyiben tényleg 4 vagy 5 hét volt eddigi távolmaradásainak a maximuma. Február, az 3 hét, plusz 4 hét március, 4 hét április, 3 hét május. Ez már határozottan túlmutat minden eddiginél. Mindenképpen hívhatsz, szerintem. Akár most is – majd várakozóan hátradőlt a fotelben.
• Jól van – mondta Ethel és elővette a mobilját. A papír után nyúlt, hogy bepötyögtethesse a számokat. Kicsörgött. Egyszer, kétszer, háromszor, majd a negyedik után valaki felvette
• Dr. Watson vagyok, miben segíthetek? – szólt bele egy hang. Ethel összerezzent, majd minden bátorságát összeszedve elkezdte beolvasni a szavakat
• Jack, Andersen, Mountains, Earth, South – kis csönd lett a túlsó oldalon, majd a magát Dr. Watsonnak nevező személy egy utasítást mondott fel:
• Holnapután találkozzunk 10 óra 30 perckor a parkban. Van ott játszótér, két paddal. Menjen még tovább cirka 40 métert az úton északi irányba, ott ismét talál egy eldugott padot, egy nagy hársfa alatt. Ott találkozunk. Világos dzseki lesz rajtam, világos kalap és a kezemben egy barna bőr orvosi táska. Egyedül legyen. Ha nem egyedül jön, vagy figyeltetni próbálná a teret, akkor nincs találkozás és nincs több információ sem. – ezzel megszakadt a vonal

Ethel tágra nyílt szemekkel, csodálkozva, szinte megdelejezve tette le az asztalra a telefonját.

• Holnap délelőtt találkozóm van valakivel a parkban, de többet nem mondhatok, Péter. Majd elmondom, hogy mire jutottam.
• Biztos vagy benne, hogy nem fenyeget ott valami veszély? Leüthetnek, kirabolhatnak, vagy akár nyomtalanul eltűnhetsz. Talán mégis a rendőrség segítségét, vagy tanácsát kéne kérni…?
• Azt az utasítást kaptam, hogy ne tegyek ilyesmit. Ez az egyetlen forrás, ami John hollétéről szolgálhat valami hírrel. Kár lenne érte… nem gondolod?
• Nos, igen, ha így van… akkor, ha már nincs szükséged rám, én most elmennék. Majd telefonálj! Ha holnapután délig nem tudok meg rólad semmit, mindenképpen a rendőrségre megyek. Mikor is van az a találkozó?
• Fél tizenegykor itt helyben, a városban, de a helyszínt kérlek ne kérdezd.
• Akkor megegyeztünk déli 12:00 órában. Másfél óra nagyon is sok idő arra nézve, ha valakinek goromba szándékai lennének. Elég egy rövid hívás, hogy jól vagy. Ellenkező esetben akcióba lépek, keresni fogunk.
• Jól van Péter. Ezt megbeszéltük – és kikísérte a férfit

Ethel türelmetlenségében, már egy negyed órával korábban érkezett a megjelölt padhoz. Előtte még vett találomra egy színes divatlapot, hogy valamivel eltöltse a várakozás idejét. Az évszakhoz képest hűvös tavaszi nap köszöntött be. Az égen szürke fellegek gyülekeztek, a nap csak itt-ott kandikált ki. Mindehhez mérsékelt, de kellemetlen fuvallatok is társultak. Ennek betudható, hogy a parkban alig-alig lézengett valaki. Ethel elő sem vette az ujságot. Eleinte ide-oda járkált fel-alá, a játszótérig majd pedig vissza. Aztán később mégis leült a padra, dideregve összehúzta magán a kabátját és felhajtotta a gallérját. Már jócskán eltelt fél tizenegy, de még senkit sem látott, azaz senki olyat, akire a megadott leírás illett volna. Egyszer csak, hátulról, a pázsit felől érkezve, csendesen, mint egy ragadozó, leült mellé az akit várt.

• Dr. Watson – ennyit mondott csak, és egy barna táskát helyezet kettejük közé úgy, hogy az egyik keze a fogantyún nyugodott.
• Ethel vagyok – válaszolta
• Üdvözlöm Ethel, tudom ki ön.
• Mit tud a férjemről?
• Mondjuk úgy, hogy az ügyvédje voltam. Sajnos nincsenek jó híreim. De vegyük sorjában a dolgokat.
• Úgy érti, hogy ön ismeri Johnt?
• Mondjuk inkább csak úgy, hogy találkoztunk – majd halkra fogta a szavát. Szinte suttogott. Körülnézett, nyugalom honolt körös-körül. – Nos arra az esetre, ha ön felhívna engem és bemondaná az azonosító kódot, a férje rendelkezett. Itt van ez az kézitáska. Ezt most átadom önnek. A férje akarata. A tartalma önmagáért beszél. Tartsa titokban, és most még ne nyissa ki, kérem. Majd odahaza átnézheti.

Ethel teljesen lemerevedett a hallottak után és szólni sem tudott, csak bámult némán erre a különös figurára, aki mindezt közömbös arccal, kifejezéstelenül közölte vele.

• Lenne itt még valami. Sajnos nem tudom megvigasztalni. Néhány napja kaptam egy levelet, a feladója ismeretlen. A levél megjelöl egy címet egy kisvárosban a keleti parton. Utánanéztem, az ottani temető címe. A levélben egy fényképen egy urna látható, alatta vésett felirattal. Feltételezem tehát mindezek után, hogy John már nincs közöttünk, nem él – majd a kabátja belső zsebéből elővett egy bélyeggel ellátott borítékot, és átnyújtotta. A címzett Dr. Watson, PO Box 102347

Ethel elfehéredett. A hideg okozta remegését, a felindulás és a kétségbeesés most felfokozta. Merev ujakkal átvette a levelet. A benne lévő üzenetben ez állt: “Dr. Watsonnak, Mr. John ügyvédjének”. A képen pedig, a jól látható felirat az urna alatt „Az úr odaadó hősies szolgája elhunyt anno domine február 13.”

• Nos, úgy gondolom, hogy a fénykép alapján a temetőben, az urnák falán megtalálja a hamvait – jegyezte meg a férfi és felállt
• Ne menjen még, kérem, hová siet? Miért halt meg? Honnan lehet tudni, hogy John hamvai vannak az urnában?
• Hát pont ez az! Nem lehet tudni. Ám mindez – és az aktatáskára bökött – egyenes utalás a keserű valóságra. Sajnos többet nem tudok. Egy jelentéktelen fogaskerék vagyok ebben a játszmában. A szerepem csupán csak annyi, hogy mindezt elmondjam és a hagyatékot átadjam. Ennyi és nem több. 
• Ez … ez, igazán… szomorú.
• Áldja meg az Úr – azzal elviharzott

Ethel még ott maradt ülve a padon, teljesen összetörve, megsemmisülve, kezében a levéllel, mellette a táska. Még egy darabig nézegette a fényképet, aztán sírdogált, majd miután kicsit megkönnyebbült, összeszedte magát és felhívta Pétert. Elmondta amit megtudott, de a táskáról hallgatott. Utána még tárcsázta a gyerekeit hogy közölje velük a lesújtó hírt, apa már nem él.

A táska, kézbe véve, nehéznek tűnt. Mintha egy csomó könyvet tartalmazott volna. Ám szófogadóan csak otthon nyitotta ki. Belenézett és a rengeteg friss bankóköteg mellett, egy levelet is talált. Ethelnek volt címezve.

Drága Egyetlenem, Ethel! Amikor ezeket a sorokat olvasod, már elért a végzetem. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen lett vége, de ezzel mindvégig számítanunk kellett. Szeretlek, szerettelek őszinte szerelemmel az utolsó leheletemig. Add át ölelésemet Sárának és Robinnak. A táskáról ne szólj, senki ne tudjon róla, bár a pénzzel természetesen belátásod szerint, szabadon rendelkezhetsz. Az igazi nagy titkomat viszont el kell vinnem magammal a síromba. Csókollak, ölelem a gyerekeket, családjaikat, kívánom Isten áldását további sorsotokra. John.