Jason Thomas O’Suliwan “Agony, The Investigation” című írása alapján.

Az elbeszélés a képzelet szülötte, melynek bármilyen hasonlósága valóságban létező személyekhez vagy eseményekhez, kizárólag a véletlen műve!

A negyedik rész

Ethel gondolkodott még néhány napig, mielőtt bejelentést tett férje eltűnéséről a rendőrségen. Ott felvilágosították, hogy ezrek tűnnek el nyomtalanul, ám a legtöbb egy bizonyos idő után magától előkerül. Ne nyugtalankodjon! Egy detektív felvette az adatokat és közölte, hogy majd szeretne szétnézni náluk. 

Hazaérve újra a táskára esett a pillantása. A tartalma nyilván elég lenne egy nyomozó megbízatására. Többet szeretett volna megtudni Johnról. Az is lehet, szaladt át az agyán, hogy ez az egész csak egy színjáték, egy elterelő hadművelet, és a valóságban John csak eltűnt a színpadról. Ebben nagy tapasztalata lehetett. Még most is reménykedett.

Az állami nyomozó, ígérete szerint, egy szép napon be is csöngetett, majd elbeszélgetett Ethellel az ügyről. Kizárólag John személye, valamint eltünése, távolmaradása ténye kerültek szóba. A Dr. Watsonnal kapcsolatos híreket Ethel egyelőre titokban tartotta. A nyomozó gondolkodott egy kicsit, mintha tétovázott volna, aztán előrukkolt egy ajánlattal.

• Nézze asszonyom, ha nincs bűntényre utaló jel, mint ebben az esetben, és az elbeszélését, mint említette, a gyerekeik, na meg John barátja is meg tudja erősíteni, akkor mi általában nem sietünk. Először kivárunk, mert az eltűntek, mint már felvilágosítottuk, gyakran maguktól előkerülnek. Közben azért elvégzünk néhány rutinszerű vizsgálatot. Lekérdezzük a szövetségi adatbankunkat, átnézzük a kórházakba beszállított, nem azonosítható személyek listáját. – itt tartott egy kis szünetet és Ethel arcát figyelte – Ha viszont sürgetné a dolgot, vagy lenne még tán valami, ami a lelkét nyomja és azt nem okvetlen kötné az orrunkra… – és kérdően nézett Ethelre – Nos akkor…..hmmmm…
• Akkor mi van? – kérdezte óvatosan Ethel
• Van nekem egy privátdetektív barátom, aki korábban sokáig nálunk dolgozott, de most önállósította magát. Eltűntek eseteivel foglalkozik. Ügyes fickó. Szerintem hamarabb juthat zöldágra mint mi. Nekem naponta egy tucat ilyen és ehhez hasonló bejelentéssel kell küszködnöm. Nem panaszkodom, csak elmondom, hogy megértse, az ön férje felkutatására fordított időnk korlátozott. A privátdetektív viszont, ha elvállalja, csak önnek dolgozik.
• Úgy érti, hogy közvetítené nekem a barátját? Hogy tökéletesen megbízhatok benne?
• Igen, erről van szó. Pontosan. A bizalom az alapja mindennek. Amit neki elmond, arról nekem nem kell tudnom. – mintha sejtett volna valamit – Persze az ilyesmi nem olcsó mulatság, de ezt majd megbeszélik.

Ethel némi gondolkodás után rábólintott a dologra és pár nap elteltével sikerült megegyezésre jutniuk. A privátdetektív, Gerald, nagy érdeklődést tanúsított. Kötöttek egy titoktartási szerződést, minekutána Ethel feltárt mindent. Gerald kért némi gondolkodási időt, mert Ethel előzetes információi alapján, szervezett bűnözést gyanított a háttérben. A végén aztán mégis elvállalta. Ethel óvatosságból a táskát egy bankfiókban bérelt páncélszekrényben helyezte biztonságba. Csupán csak a detektív feltételezhető bérét vette ki belőle. Gerald összefoglalta a tényállást:

• Tudni szeretné tehát, Ethel, hogy mi áll férje halála hátterében, aki egy Navy SEALs veterán volt. Leszerelés után egy privát katonai szolgálattal szerződött. Később a hadügyminisztérium alkalmazottja lett. Nem lehet tudni, hogy rendszeres, több hetes távollétében hol és mivel foglalkozott. Az ügyet az indította el, hogy már három hónapja nem jelentkezett, ami szokatlan körülményekre utaló jel. Jelen tényállás szerint halott, hamvai elhelyezéséről Dr. Watson ügyvédtől vannak információi, illetve a hagyatékát, egy nagyobb, konkrétan meg nem jelölt készpénz összeget, is ő adta át önnek.

Gerald másfél hónapos szimatolás után jelentkezett. A kisportolt, nyurga, fürge szavú középkorú férfi, világosan és folyamatosan beszélt. Rövidre nyírt fekete haja és égszínkék szemei voltak. Érezhető volt a friss borotvavíz illata az arcán. Egy sárga borítékot is hozott. Ethel remélte, hogy használható konkrétumokat tartalmaz. Kávéval kínálta.

• Az első nyilvánvaló nyomon indultam el. – mondta – Felkutattam az urnát és a krematóriumot, ahol a hamvasztás, feltehetően február 13.-én a hajnali órákban történt, de pontos adatok nincsenek. A krematórium tér-felügyelő kamerái éjfél és reggel 6 óra között meghibásodás miatt le voltak blokkolva, tehát nincs követhető anyagunk arra vonatkozólag, hogy ki, mikor hozta a holttestet hamvasztásra. A krematórium dolgozói közül senki sem vett részt a procedúrában. Annyi bizonyos, hogy naponta 8:00 és 18:00 óra között van náluk a rendes munkaidő. Ez esetben valakinek, ismeretlennek, hozzáférése volt a berendezéshez és pontosan elvégezte az ezzel kapcsolatos műveleteket. Csupán csak annyi derült ki, hogy február 13.-án, kedden, a reggel elsőnek érkező munkatársnak feltűnt, hogy a kemence még meleg, amit azonnal közölt az igazgatósággal. Az esetet hivatalosan nem jelentették a rendőrségen, mert egyébként semmi nem hiányzott. Betörésre utaló jeleket sem találtak. – itt egy kis szünetet tartott és felhörpintette a kávéját, majd folytatta – Itt persze megkérdőjelezhető, hogy az elhamvasztás esetleg máshol történt, de ez a helyi temető rendes krematóriuma, és a reggel szokatlanul melegen talált kemence is erre utal. Az urna elhelyezésének költségeit 20 évre előre kifizette egy magát megnevezni nem akaró privát adakozó. A fizetség készpénzben történt, így semmiféle használható elektronikus nyom nem maradt. A könyvelésben egy Mr. Smith van feltüntetve, mint hozzátartozó és az urnában állítólag egy Mrs. Smith hamvai találhatóak, ami nyilván egy fikció. Itt tehát nem sikerült tovább göngyölítenem az ügyet. Zsákutcába kerültem. Bárki is tette, tökéletes profimunka, nincsenek követhető nyomok.
• Akkor itt, ezzel be is fejezi? – kérdezte Ethel csalódottan
• Még nem! Egy másik vonalon sikerült valamit találnom. Az ön által rendelkezésemre bocsátott fényképek Johnról hoztak egy találatot. Egy rendőrségi AI-val támogatott program segítségével átnéztük az internetet, összehasonlítottunk minden fellelhető fotót és számba vettük a lehetséges azonosságokat. Normál esetben vannak érdekes találatok.
• Úgy érti nincs online használható fotó Johnról?
• Van, de csak az önök, a család anyagából. Amit maga meg a gyerekei posztoltak az évek során. Ezeket természetesen kiszűrtük, mert nincs bennük értéktöbblet. Olyan fotókat kerestünk, amit esetleg idegenek tettek fel róla.
• És ilyet nem talált?
• Nos, szerencsére sikerült egyetlen ilyen fotót beazonosítani. Egyetlen egyet! Egy közel-keleti napilapban jelent meg még az ezredfordulón. Sikerült megszereznem az eredetit. – és a sárga borítékból kitett az asztalra egy fekete-fehér képet. Néhány fegyveres pózol az előtérben. Sivatagi táj. A kép egyik oldalán egy katonai terepjáró előtt két férfi látható még. A detektív rábökött az egyikre és kérdően nézett Ethelre. – Felismeri?
• Lássam csak! Hmmm. Valóban úgy néz ki, mintha John lenne. – válaszolta a híren felélénkülve Ethel – Netán azt is tudja, ki a másik alak?
• Nos, igen, erre is fényt derítettem. Az AI-program kitalálta. Az illető neve Ibrahim Abu-ibn Alrawi. – és diadalittas pillantást vetett Ethelre
• A név arabul hangzik, semmit sem mond nekem.
• Nekem annál többet. Mint kiderült, ez a bizonyos Ibrahim Abu-ibn Alrawi még most is él. Egy északafrikai ország biztonsági szolgálatának a vezére volt azokban az években. Most egy klinikán ápolják. Állítólag halálosan beteg, csak hetei lehetnek hátra, ha egyáltalán. Sikerült a környezetével felvennem a kapcsolatot. Elküldtem nekik a fényképet. Azt mondja ismeri a rajta levő kérdéses személyt, de szerinte nem John a neve hanem James. Mindazonáltal hajlandó önnel találkozni. Mihamarabb. Ameddig még él. Így mondta. Ami megdöbbentő és ami garantálja azt is, hogy sikerrel értünk, vagy érünk hamarosan célba, hogy ismeri az ön nevét.
• Ne mondja! Ez lehetetlen,… Valóban? – közben eszébe jutott az öt kulcsszó, amit most felmondott-  Jack, Andersen, Mountains, Earth, South. Az első betűk összeolvasása kiadja azt, hogy James. Ez nem lehet véletlen műve!
• James! Kiváló! Zseniális. – bólogatott Gerald
• Folytassa.
• Azt mondta, hajlandó fogadni Ethelt. Ezen én is ledöbbentem. Mindezek tudatában, engedelmével, a jövő hétre sikerült egy félórás találkozót is kieszközölnöm az ön számára. Az utazás Ammanba már önt terheli. Ez az Ibrahim Abu-ibn Alrawi pontosan tudja ki van a képen és dalolni fog önnek.
• Elképesztő! – ez egyre titokzatosabb, gondolta Ethel
• Lenne még itt egy technikai, pénzügyi csekélység. Mivel az előleg, amit a rendelkezésemre bocsátott, már elfogyott és a saját költségemen folytattam a nyomozást, úgy gondolom ezt ki kéne egyenlítenünk. Ezen felül megegyeztünk egy cél-prémiumban is, ami ezek után jár nekem. Itt van a jelentésem írásban is és a számla, amit benyújtok. Úgy gondolom a felmutatott eredmény elég gyümölcsöző és meggyőző. Amint átutalja a tartozását, máris küldöm az emberünk pontos tartózkodási helyét, a klinika címét és a jövő heti találka időpontját is. Még ezután majd meg kell erősítenem, hogy ön érkezik, és ezt jeleznem kell Ammanba.
• Semmi gond – válaszolta Ethel – még ma átutalom
• Nagyon kedves. Nos akkor remélem hamarosan küldhetem önnek a hiányzó koordinátákat. Maradok addig is készséges szolgája. – meghajolt és távozott.

Az odakinn megtelepedett tikkasztó forróságból, Ethel és felnőtt fia Robin, még egyelőre semmit sem éreztek. A légkondicionált repülőből, a jól hűtött repülőtér kupolája alá sétálhattak, majd szinte egyenesen egy hasonlóan hideg belterű taxiban érkeztek a megadott címre. Az épület előtt, amikor kiszálltak, egy rövid időre megdobta őket a forró levegő, de hamarosan a klinika kellemes légterébe léphettek. A recepción megmutatták útleveleiket és a megbeszélt találkozóra hivatkoztak, amire még kénytelenek voltak várni.

• Ibrahim Abu-ibn Alrawi úr most egy procedúrán van. Addig foglaljanak itt helyet, majd szólunk, ha már képes önöket fogadni. – mondta a lefátyolozott arcú alkalmazott hölgy.

Néhány perc elteltével egy orvos jött oda hozzájuk és leült melléjük.

• Ibrahim Abu-ibn Alrawi úr orvosa vagyok. Azért jöttem, hogy megkérjem önöket, hogy ne vegyék túlzottan igénybe a betegünket. Bármilyen izgalom, vagy felindulás a halálát okozhatja, ezért körültekintőek legyenek. Megkérhetem önöket, nyomatékosan, hogy eszerint járjanak el?
• Semmi gond. Ez természetes. Tulajdonképpen mi inkább csak hallgatók leszünk.

Amikor elérkezett a megbeszélés időpontja, Ethelt és Robint egy emeleti szobába kisérték, ahol izgalommal eltelve, helyet foglalhattak egy kényelmes pamlagon. A szoba nem volt nagy, a pamlag állt benne, előtte egy kisebb asztal, rajta szép csokor virág egy szépmívű vázában. A berendezést még egy könyvespolc egészítette ki a túlsó falon. A füstüveg, tompított fényt átengedő ablak egy parkra vagy oázis-félére nézett, pálmákkal, pázsittal és egy kis kúttal. A szomszédos helyiségből tolókocsin hamarosan betoltak egy kopasz, fáradt tekintetű aggastyánt a szobába. Az ápoló a lelkükre kötötte, hogy amennyiben szükséges, a tolókocsin van egy riasztó, aminek a piros gombját kell egyszerűen megnyomni. Ezzel magukra maradtak.

• Üdvözlöm Ethel, ugye ez a neve – szólalt meg az öreg, alig hallható hangon. Inkább csak suttogott. Érzhetően nehezére esett a szó – Beszélem a nyelvüket, mint hallja, sokat jártam az országukban is
• Üdvözlöm Ibrahim úr. Igen Ethel vagyok, ő pedig Robin a fiam. Azt a hírt hozták nekem, hogy ismerte a férjemet
• Nos igen, amennyiben ugyanarról az egyénről beszélünk.

Ethel elővette és felmutatta neki a fényképet.

• Igen, magam is csak néhány napja láttam először ezt a fotót. Biztosan felismerem mind magamat, mind pedig Jamest. Azt is tudom mikor és milyen alkalommal készült.
• A férjemet Johnnak hívták, legalábbis mi, így ismertük
• Nos ügynökségek esetében a fedőnevek, álnevek, kitalált identitások, természetes tartozékai az üzletnek. Nekem ő James volt, de ez gyakorlatilag nem jelent semmit.
• Ügynökségek? – kérdezte Ethel
• Nos efelől ne legyenek kétségeik. Mi mindketten állami ügynökségek megbízottjai voltunk. – ezután erőt gyűjtött, hogy folytathassa –  James említette néhány alkalommal, hogy egy kedves kis hölgy várja őt az otthonában. Ethel, ön az. – Ethel meghökkent, Robinnal összenéztek
• Ezt a nevet, James, mi sohasem hallottuk. Nem tudtunk róla
• Oh, pedig mindenki így szólította. Legalábbis azokban az években. – ismét kivárt, gyorsan szedte a levegőt és erőt gyüjtött – Tulajdonképpen ez egy illegálisan készített felvétel, mert James mindig is ügyelt rá, hogy a sajtó, a közvélemény, ne tudjon a kilétéről és ne készülhessenek fényképek róla. Elbeszélgettünk és közben nyilván nem vette észre a fotóst.
• Mi sok képet megosztottunk róla a világhálón
• Hát pont ezért. Ugye érti. Johnról lehet fotókat közölni, de Jamesról nem. Ha nincs róla szolgálati kép, csak a családi albumban, akkor gyakorlatilag beazonosíthatatlan. – Ethel csak most értette meg igazán a tétet.
• Kérem meséljen még róla, ha lehet….
• Mint azt már említettem, mindketten titkosszolgálatoknál dolgoztunk és alkalomadtán, kölcsönösen kisegítettük egymást. Információcserék keretében találkoztunk. Úgymond a szervezeteink baráti viszonyban álltak egymással. James adott nekünk néhány fülest, mi pedig megtettük a magunkét, hogy megháláljuk. – ismét abbahagyta, lehunyta a szemeit és kivárt, mielőtt újra nekikezdett volna – James kezeiben bizonyosan sok szál futhatott össze. Ne kérdezze hogy, s miért, de az együttműködésünk évei alatt később az a meggyőződésem támadt, hogy James számára az ügynök szerepe, csak egy álca. Mondjuk ki egyenesen, hogy ő inkább a háttérhatalom képviselője volt.
• És erről így nyíltan beszélhet nekünk?
• Mint látja, Ethel, Allah hamarosan magához szólít. Vajon mitől kéne még tartanom? Gyermekeim, családom nincs, testvéreim is mind elhunytak. Nem tudnak már rajtam fogást találni. Ha megölnének ezért a vallomásomért, csak hálás lennék, mert megrövidítenék mindennapos szenvedéseimet, csak megszabadítanának a fájdalmaimtól. A doktorok nem akarnak elengedni, megtesznek mindent, hogy életben tartsanak, de milyen élet ez már, Ethel? Ne akarja megtudni, mennyit bír ki egy ember.
• Miért kellett Jamesnek meghalnia?
• Nos, ezt én sem tudom, és feltehetően nem is fogja megtudni senki. Valószínűnek tartom, hogy James talán kegyvesztett lett, vagy valahol, valamiben nagyot hibázhatott, de ez csak feltételezés. Az is lehet, hogy egy ellenséges ország ügynöke vetett véget az életének. Talán bosszúból. Tudja James sok-sok kémet leplezett le. Néhány még most is a sitten ül, másokat egyszerűen likvidáltak.
• Hol lakott, hol tartózkodott, amikor éppen nem volt otthon, velünk? Tud erről is mondani valamit?
• A hollétéről semmit sem tudok. Érkezését és a vele való találkozásokat is csak néhány órával, sokszor csak percekkel korábban közölték velem – itt újra becsukta a szemét és fejét hátra hajtva megpihent, majd elhaló hangon még megkérdezte – tehetek önért még valamit? Amit tudtam, elmondtam. Imádásig szerette önt, Ethel! Honnan is tudnám a nevét. – majd a végén még hozzátette – Ha szeretne még nyugalomban, feltünés nélkül élni, akkor azt tanácsolhatom, elégedjen meg azzal, amit már most is tud. Próbáljon csendes pontot tenni James történetére. Csúnya dolgok ezek. A világ nem olyan, mint hinni szeretnénk. Feltételezem, hogy máris túl sok port kavart fel a szimatoló detektívjével. – ezzel megnyomta az ölében fekvő távirányító nagy zöld gombját.

Bejött az ápolója. Elköszöntek egymástól és Ibrahim Abu-ibn Alrawit visszatolták a szomszédos helyiségbe. Ethel és Robin egyedül maradtak, majd kisvártatva megérkezett az őket idáig felkísérő személyzet egyik tagja is, aki jelezte, hogy vége az audienciának.

A taxiban a repülőtér felé, amikor Ethel egy zsebkendőért kosztümje zsebébe nyúlt volna, egy kis cetli került elő, amit valaki, egy óvatlan pillanatban a zsebébe csempészhetett. A cédulán ez állt: „Petronia Buelland tud mindent”. Kérdően Robin elé tartotta. A lemondott államtitkár ismert volt számukra a napi politika színpadáról. Vajon ki és milyen meggondolásból csúsztathatta az üzenetet a zsebébe? Az öreg Ibrahim Abu-ibn Alrawi magatehetetlenül ült a tolószékében, ő nem lett volna képes ilyesmire. Amikor visszagondolt a látogatásra, mind az orvos, mind pedig a személyzet tagjai is szóba jöhettek. Ethel zavarában úgy gondolta, egyelőre pontot tesz a dolgokra.