Legutóbb is, hallgattam a tavaszi napsütés csalogató szavára, hogy tudniillik indítanám be kulipintyum kertemben a tavaszi-nyári rezsimet. Vesztemre. Mert alig vágtam kettőt a kapával, rendre meg is nyílt a derekam. Úgy kellett neked! Így aztán sokáig csak hétrét görnyedve tudtam araszolgatni. Kénytelen kelletlen elpasszoltam néhány olyan csodálatosan szép túra-időt is, amibe a szívem is belesajdult. Na, de végre kicsit összeszedvén magam, induljak hát óvatosan, valamerre, és hagyjam a kapát meg az ásót is a helyén. Így jön a képbe a Hoher Lindkogel az Eisernes Tor vendégházzal a tetején.

A fenti nyomvonal szerint megtett táv [Haidhof/GPS: 47.9722, 16.142067] mindössze 11 km, 520 m szintemelkedés bruttó 4:00 óra alatt (nettó 3:00 óra)

Gazdaváltást hirdetett az újdonsült honlapjuk és így gondoltam, benézek, vajon mi az ábra. Tudniillik gyakran és szívesen jártunk ide Angikával is. A kiszolgálás és a kínálat bár nagyon egyszerű, de mindíg kedves volt.

A feljutást kissé színesítendő, egy számomra még teljesen új, jelöletlen ösvényt szemelek ki magamnak. Merkenstein vára alatt elhaladva Merkenstein „rettenetesen magas” 572 méteres dombja felé fordulok, ami ugyan már nem új, ám ezen szakasz végéből válik le aztán ama jelöletlen ösvényem. A szakasz érdekessége, hogy a középkori vár külső, kőből rakott védvonala mentén, majd azon át vezet (lenti képen). Legalábbis én úgy gondolom, hogy a várhoz tartozó maradványokról van szó. Elég nagy területet kerít be, amit laikus szemmel tekintve, betolakodókkal szemben, nem biztos, hogy egyszerűen lehetett védeni.

A továbbiakban követem előre kijelölt nyomvonalam. Egy avarral behordott árokban cammogok, mélyen belesüppedve, mintha hóban tipródnék (fenti képen). Aztán az út nekilendül a kaptatóknak és én gond nélkül érem el aznapi célomat. A vendégház fizikai állapota változatlan. A jól ismert, kedves, mosolygós kis pincérnő helyett két mogorva pasas fogad, némileg gyér kínálattal, de belátom, hétköznap nincs errefelé nagy tolongás. Kár lenne a nagy felhajtás. Mindazonáltal vannak pedig ehhez hasonló vendégházak, ahová sokan csak a remek konyhájuk miatt járnak. Példának okáért említsem meg a Speckbacher-Hüttet. Kifogástalan, remek, jó minőségű, ízletes falatokkal.

A kunyhóban elidőzők egy darabig, aztán már a jól ismert úton, variációk nélkül szállok alá. Kíváncsi vagyok még az Úr bükkjére, erre a több évszázados, gyönyörű, hatalmas fára, ami elvileg védettnek számított, ám ami helybéli „szakembereket” nem gátolt meg abban, hogy láncfűrésszel, brutálisan „meg ne szakértsék”. Állítólagos bajait orvosolandó. Ám én ilyet nem láttam rajta.

Ez az eljárás, íme (fenti képen), olyan remekül sikerült, hogy szegény, immár panaszkodni nem fog, mert elpusztították. Ami az évszázadok viharainak és aszályainak nem sikerült, azt most megtette néhány pancser, a természet kincsei iránti “odaadó gondoskodásában”. Eszembe jut egy már korábban olvasott indián bölcsesség, miszerint a világban az események mind kicsiben, mind nagyban ugyanazon elv és eljárás szerint történnek (amennyiben értitek).

Még elfogyasztom magammal hozott piros almámat és hosszasan élvezem a napsütést ezen az útszéli padon