A nagy vehemenciával beköszöntő szép tavasz kibontakozása némileg akadozik. De ez teljesen normális dolog. Néha beindul, néha meg-megtorpan. Bár a hegyekben éppen havazóban van, a télnek aligha van esélye túlélni. Csak azon kesergem egy cseppet, hogy „külszíni” aktivitásoknak sem kedvez éppen az ábra. Itt nálunk, az Alpok vidékén a nyugatról behúzó ciklonok hozta frontok határozzák meg a valóságot.

Mint azt már megfigyeltem, az évi átlag durván egyharmada egyáltalán nem alkalmas túrázásra, biciklizésre, mivelhogy esik vagy fúj, vagy inkább mindkettő, és akkor még a láthatóság is ködös. A napok más egyharmadán lehetne ugyan menni, csak éppen nem érdemes, mert bár veszélyek nem fenyegetnek, de csapadék és mogorva felhők semmi jóval nem kecsegtetnek. Aztán marad az utolsó egyharmad, ami mosolygós idővel csalogat a bércekre, amikor a künnlét minden perce élvezet. Ezek a szakaszok csomóba gabalyodnak. Ha egyszer nekiáll és az égieknek elmegy a kedve a mulatságtól, akkor hetekig szívhatjuk a fogunkat, mint éppen mostanság is. Ilyenkor itt-ott nyílik csak hébe-hóba egy-egy rövid napos ablak, ha egyáltalán.

A minap, egy ilyen ritka alkalommal, Angikával kinéztünk az Eisernes Torhoz (Hoher Lindkogel). Visszafelé a déli irányú Kalkgrabenben lefelé jövet az Úr bükkje (Herrgottsbuche) mellet visz el az út. Ez egy többszáz éves hatalmas, cirka 50 méter magas fa, ami a szájhagyomány szerint, a gyakran erre sétálgató Beethovent is inspirálta már. Nos, így nézett ki a fa még januárban, amikor erre jártam (lenti kép).

Mostanra viszont megcsonkíttatott. Nem tudni minek, mi célból, milyen meggondolásból, de rútul elbántak vele. A koronáját teljesen lefűrészelték, úgyhogy már csak fele olyan magas mint volt. Kifelé hajló ágait is brutálisan megnyirbálták, de úgy ám, hogy azok hasadtak (tökéletes pancsermunka). Ijedtünkben le sem fotóztuk a pusztítást.

Szomorú vagyok, ha ilyesmit látok. Ha már két-háromszáz évet megélt, akkor a létét hagyni kellett volna továbbra is természet anyára. Így megtépázottan, ha netán ez segít is neki, picivel tovább túlélni (amiben kételkedem), de csonkán és megszégyenítve, vajon mi értelme. Az erre tévedőket óriás mivolta, gyönyörű, hatalmas lombkoronája hatotta meg. Majd figyelem, hogy észhez tér-e a tavaszban.