Valamely korábbi bejegyzésemben mintha már írtam volna, róla, hogy elvileg a tavasz odaadó híve vagyok, ami annyiban merül ki, hogy imádom. Egyszerűen, mert a kedvenc évszakom. Amikor már kellemes kint lenni és virágba borul az aranyeső, a vadcseresznye meg a többi nevenincs bokor és megindul szirmaik körül a dongás, zsongás. Megannyi apró zizegő, berregő, repkedő, célját követő, ide-oda ingázó rovar éled szinte a semmiből.

Valahányszor kisétálok, mint egy visszaeső narkós, szívom teli tüdőre az ilyenkor áradó tömény illatokat. Nem győzöm csodálni az élet diadalát, azt a gyönyörűséget, amivel a teremtés megajándékozott. Hisz nincs tán olyan ember, aki egy kietlen, fagyos tél után ne lelné őszinte csodálatát és örömét a szinte robbanásszerűén kibomló életben, a virágokban.

És milyen jó, hogy a világot uraló kultúrának még alapszinten sincs esélye megérteni a tavasszal újraindító élet rejtélyeit. Csak reménykedni lehet, hogy még sok-sok generáción át titok marad az élet isteni elve. Mert abban biztosak lehetünk, ha az úgynevezett tudomány, valaha is eljutna a holtból élővé változtatni képes tudás birtoklásához, egy szűk globalista réteg azonnal a maga hasznára vetné be, hogy kiszipolyozzon, rabigába hajtson, megnyomorítson és tiporjon. Hisz teszi ezt most is, mindazzal, amit ama úgynevezett korrumpált genetika, medicina, digitalizáció vagy bármilyen más ága a tudományos-technikai forradalmaknak, szolgáltat neki.