Szó-mi-szó, aki gyakrabban kukkant be ide hozzám, az tudhatja, hogy nem nagyon szoktam szépítgetni a dolgokat, megírom örömeimet éppúgy mint veszteségeimet és meghátrálásaimat. Mert most egy szerencsés kimenetelű baklövésem van terítéken.

Az egyik kerékpározásra alkalmas délutánon szabadot veszek ki és indulok szent elhatározásból, újfent megbirkózni Csipkerózsikával. Közben a fejemben meghányom vetem a hegyre való feljutások különféle lehetőségeit. Egyik unalmasabb mint a másik, mondván, eszembe jut hát a Waldbachsteig, amin egyszer már jöttem lefelé, de felfelé (uphill) menetben gondolni is vétek volt rá. De most, elektromossággal támogatva, ez nem lehet gond. Vesztemre!

A Waldbachsteigről azért érdemes tudni, hogy egy afféle igazi kis rejtett Single-Trail gyöngyszem, ahol biciklivel közlekedni inkább csak megtűrt dolog, hivatalból, még nem kifejezetten engedélyezett. Hétköznap, ki a fene járkálna arrafelé? Hétvégén, vasárnap, ünnepnap szép időben nyilván eszembe sem jutna. De most igen.

Ahogy már belemelegedve kaptatok motorral támogatva felfelé, elérkezem ahhoz kritikus részhez, ahol az út teljesen elkeskenyedik, és egy jó mély árok, a Waldbach-patak völgye szélén egyensúlyozgat tova. A terep optikája kissé meglep, mert balról a nagy és mély vákuum, jobbról meg a meredek hegyoldal határolja haladásom lehetőségeit. Ez nem tesz jót a pszichének. Ezért aztán meg is állok, hogy valamiként meghányjam-vessem a továbbiakat.

Normál esetben, ebből a holtpontból, az ösvény meredeksége miatt, elindulni aligha lenne lehetséges. Tolnom kellene tehát a bringám mindaddig, amíg nem találok egy simább részt, ahonnan biztonsággal újra indulhatnék. Na, de ugye, ha van villanymotorja az embernek, akkor csak-csak igénybe veszi a szolgálatait és megnyomja a pedált, annak reményében, hogy ez majd valamiként belendít. Hát, igen, belendít!

A gond ott születik meg, hogy a lendület nem előre visz, mint remélem, hanem feltartóztathatatlan dőlésbe torkollik. Egyenesen bele, az alattam cirka jó 10-15 mélyen csobogó patak medrébe. Szóval hazudnék, ha azt állítanám, hogy a bukfencek sorozata közben lepereg előttem életem filmje, mert nem. A fizikai törvények és a gravitációs erők okozta eseménysorozat közben, maradok mindvégig, csupa csodálkozásban, tehetetlenül a jelenben. Egy olyan akció passzív résztvevőjeként, amelyben semmiféle lehetőségem nem nyílik az eseményeket irányítására, csak azok elszenvedésére.

Miután végre elérem a csermely-patak gyengéden csordogáló sáros medrét, még ráadásnak, utoljára, a bringám is átesik rajtam. Aztán csönd és nyugalom. Érdekes, hogy gondolkodás nélkül azonnal felpattanok, ami sikerül is, és amiből arra a következtetésre jutok, hogy még élek, sőt, minden porcikám is megvan, és még ezen felül, eme porcikák rendeltetésük szerint működnek is.

Először kiszabadítom a biciklim küllőit egy bokor fogságából, és felnézek oda, ahonnan lebukfenceztem. Csak ezután érik meg a kérdés, hogy ilyen mélyről, miként is juthatnék vissza az út szintjére? Mert magamban még csak-csak felkecmereghetnék lentről, de ki hozza fel a kissé súlyos biciklimet? Hirtelen a hegyi mentőszolgálat jut eszembe, de egyelőre elhessegetem, kell lennie más megoldásnak. Próbálkozni lehet, mondjak rézsútosan felfelé tolni, de az túlmutat a terep szabta ehetőségeken.

Aztán hallom, hogy fentről, valaki szólongat (a védőangyalom küldte), kérdi hogylétemet. Mondom én jól vagyok, csak ki kéne innen jutnom valahogyan. A jótanácsa pedig úgy szól, hogy ne itt próbálkozzak, mert az fizikai lehetetlenség, hanem menjek a mederben visszafelé, és ott lesz majd egy ösvény, ami kivezet. Otthagyom a bicóm a tett helyszínén (vajon ki lopná el innen). Megyek felderíteni az iménti javaslat valóságos tartalmát. És tényleg. Amint átvágom magam a keresztbe-kasul dőlt ölfákon, kavicsokon, sziklákon, bokrokon, mocsáron, megtalálom a menekülés kivezető ösvényét.

Vissza tehát a biciklimhez, és nekiállok cincálni ama keresztbe-kasul dőlt akadályokon át a menekülés útja felé. Minden erőm elkel hozzá. De sikerrel járok. A végén ott állok lucskosan, nyakig sárosan, horzsolásokkal, patakvízben megmártózva, leverve, megszégyenülve az úton. Csipkerózsika hiába vár. A biciklim bár hasonlóan mocskos mint jómagam, de terepre tervezték, építették, látszólag meg sem kottyant neki a kaland. Felülök hát és hazaszállingózom. Na, ez jó lecke volt a jövőre nézve.