Vannak olyan érdekes művészi alkotások, amelyek bár sarkítottan, de mégis határozottan hívják fel műkedvelő fogyasztók figyelmét olyan létbeállítottságra, életfelfogásra, mely különösen a mai felgyorsult világunkban, szinte már-már elképzelhetetlennek tűnik. Konkrétan a Perfect Days (Tökéletes napok) című filmre gondolok, melyben a főszereplő, Hirayama (Kôji Yakusho), egy korosdó egyedülálló férfi, kívülálló számára, egyhangúan ismétlődő napjait mutatja be.
Szerintem sokan végig sem nézik a filmet, mert nincs benne semmi megdöbbentő, semmi vérfagyasztó, semmi „action”. Csak olyan, mint egy átlagos hétköznap, amiből sokan valamiként menekülni szeretnének. Csak a főszereplő Hirayama nem. Számára minden úgy van jól, ahogy az éppen történik. Nincsenek különleges igényei, sem akarata váltakoztatni bármin is. Tokyo város hightech illemhelyeit tisztítja rutinszerűen, miközben a folyamat merev betagoltsága és kiszámíthatósága ellenére is, az eljárásba minduntalan becsúsznak olyan apró kis események, amik az olajozottan üzemelő egyszemélyes gépezetet kizökkentik monoton kerékvágásából.
Egyébként nem lehet megtudni, hogy miféle okoknak tudható be, ennek az alapvetően kedves, segítőkész és barátságos embernek az ilybéli életvitele, de nem is azon van a lényeg. Ama bizonyos „fílingen” (életérzésen) múlik és arról szól. A főszereplő barátainak tekinti a fákat, különösen pedig egy bizonyos platánt a parkban, ahol napi rendszerességgel megejti az ebédszünetet. Le is fotózza, analóg kamerával, számtalanszor. Pedig ládájában százszámra gyűlnek már a fa lombkoronájáról előhívott képek. De neki ez így van jól.
Ám mire is akarok mindezzel kilyukadni? Arra például, amit az előző beszámolómban leírt túrán is megéltem. Hogy tudniillik minden egyes percét tudom élvezni. Különösen akkor, amikor az időjárás jóvoltából, az égiek részéről is, kegyes elbánásban részesülhetek. Nem úgy, mint mondjuk egy zajos nagyvárosban, mely lehet bár telis-tele arra érdemes kulturális és történelmi látnivalóval, engem mégsem vonz és nem vágyok efféle kulisszákra.
Magam részéről, a Hirayama-féle életfilozófiát mégis egy picivel magasabb szintre emelem, úgymond gazdagítom és nem torpanok meg a köznapi rutin szintjén, de alapvetően ugyanarról az életérzésről van nálam is szó. Én is lefotózom a már számtalanszor látott és lencsevégre kapott tájat. Mégis örömet okoz, utólag is, a képeket a sötétkamra modern változata segítségével (Adobe Lightroom) kidolgoznom és a legjobbakat közzé tennem. Ráadásul évszakonként és az időjárás jóvoltából, a táj mégis mindig kicsit más és más.
Utóbb is, azon tanakodtam magamban, hogy elutazhatnék tán messzi országokba, akár a világ másik felébe is, de nem vágyom rá. Nem arról van szó, hogy soha ki sem mozdultam aprócska szülőfalucskámból, mert elég mozgalmas életszakaszokra tekinthetek vissza. Sok-sok nagyvárosban jártam, repülőutak, tengerentúli utazások is jócskán beleszövődtek életem fonalaiba, de sohasem éreztem azt a bizonyos adrenalin okozta, endorfinekben úszó-csobogó feldobódást, amiről úgy úgymond, ildomos nagy harsonaszó közepette hírt adni. Mondandóm nem a nyüzsgést keresők számlájára elmondott kritika, csak egy életfelfogás, ami ráadásként nem is egyszeriben pattant ki a fejemből, hanem évek hosszú során érett meg. Akár a jó bor. Ahhoz, hogy ezt mégis meg tudjam valamiként fogalmazni, pont ez a Hirayama-film adta ihlet volt szükséges.
Sztefano-Space 