Két egészen fontos tanulsága van a Forralt békának. Tudniillik, az egyébként is világos és konkrét tartalmi mondanivalón túlmenően.

Az egyik leszámol egy unos-untalan használt közmondással, mi szerint úgymond „nincs új a nap alatt”. Daniel Quinn nagy vonalakban ám mégis türelmesen, szinte lépésről lépésre végigvezet az emberiség történetén és felsorol legalább egy tucat olyan eseményt, melyek tükrében a közmondás teljesen ellehetetlenedik. De bizony, mennyire hogy van új a nap alatt! Nem is szól egyébről az egész kavalkád, mint az egymást egyre gyorsabban követő újabb és újabb döbbenetes jelenségek sorozatos születéséről és előbukkanásáról. Valóban, vizsgáld csak meg te magad is, hogy igaz-e az állítás. Bármelyikkel kezdheted, hódító háborúk, kriminalitás, járványok, zsúfoltság, kilátástalanság, korrupció, üdvözítő vallások, totalitárius mezőgazdaság. Egy – egy újabb hang a kínok, a mi kínjaink egyre hangosabb kórusában. Van új a nap alatt! Rettenetesen sok új az, ami minduntalan meglátja a nap fényét. Ne mondogasd többé, ha tanácstalan vagy, hogy nincs új a nap alatt, mert vakká és süketté tesz. Ne keresd a múltban azt ami a jelenben születik.

A másik tanulságról azt hittem, hogy régen tisztában vagyok vele. Ám egy egészen hétköznapi élmény során döbbentem csak egész horderejére. Történt ugyanis, hogy egyik ügyfelem tárgyalásra hívott. Maga a tárgyalás nem említésre méltó, leszámítva a furcsa képet a falon. Ahogy beléptünk a terem ajtaján, egészen rám nehezedett. Talán az elhelyezése és hatalmas mérete miatt? Egy mozaikokból álló absztrakt modern művészi alkotáshoz volt hasonlatos. Sejtettem, hogy egy túlnagyított digitális képről lehet szó, ám kivehetetlen volt, hogy kit vagy mit ábrázol. Így közelről szemlélve, a szürkés négyszögletű mozaikok összhatása némi szomorkás hangulatot keltett. Meg kell adni, így is érdekes, majdnem azt is mondhatnám, hogy szép volt. Meg nem állhattam, hogy az illem adta legelső alkalommal a terem túlsó végébe nem menjek, hogy távolról is szemügyre vehessem az alkotást, és akkor hirtelen valóban összeállt a kép. Egy futó, illetve atléta, talán egy olimpiai küzdelem, Emil Zátopek, kiáltottam fel, a legendás cseh bajnok az. Egy stadion futópályáján. A pálya mentén jól ki lehetett venni a fényképezőgépekkel és mikrofonokkal felszerelt riporterek hadát, a lelátókon a nézőket és Zátopek eltorzult arcán a kínnal határos, győzelemre sarkalló erőfeszítés jeleit. Majd ismét átsétáltam a kép tőszomszédságába, ahonnan a jelenetből immár csak a különféle árnyalatú kockák színfoltja maradt. Csak sejteni lehetett, hol van a pálya vonala, a futó arca és az előbb még világosan látható kulissza is szertefoszlott. Sem verseny, sem futópálya, sem stadion, sem semmi, csak kockák művészi összevisszasága. Hát ez a tanulság. Nap mint nap majd megvakulunk a világ dolgainak közelségétől. Figyeljük az esőt, az összegyülemlő tócsákat, egy szirénázó autót, látjuk az újságot az asztalon, halljuk a híreket a rádióból, beszámolókat terrorról, háborúkról, gyilkosságokról, üvegházhatásról. Ezek mind-mind megannyi szürke, fehér, meg fekete kockái a valós életnek. Ezekből a mozaikdarabokból áll össze a kép, de csak az látja, aki képes eltávolodni és felülről nyugodtan áttekinteni az egész bizarr jövést-menést. Nem könnyű, mert nem elég felmenni Galyatetőre, vagy a Mátrába, de az Eiffel toronyba mászni sem segít. Itt az eltávolodás más módjait, formáit kell megválasztani. Jó, hogy mások, mint például Daniel Quinn, ezt már megtették előttünk és beszámoltak élményükről. A mi dolgunk már nem olyan nehéz, csak kicsit oda kell figyelnünk és minden pompájában összeáll majd a futó képe vagy a világ nyomorúságos sorsa. Attól függ merre és hova nézel majd az óriási terítőn.