A temetőben gyertyát nem a holtaknak gyújtjuk, hanem az élőknek, hogy lássák ügyködésünket. Az őszi éjszakában sejtelmesen imbolygó fényfüzérekben sem az elhunytak hivatottak gyönyörködni. Nekik ott lenn már mindegy miféle színjáték zajlik körülöttük. De vajon milyen fényes, vagy sötét lenne ilyenkor a temető, ha csak a boldog életet éltekért gyújtott lángok táncolhatnának, a többi meg kihunyna? És ki merné megközelíteni a sírok sorait, ha ezzel egy időben felszakadna mindaz a sóhaj, fájdalom, rémület és az elszenvedett borzalom hangja, amit ezek a lelkek életük során elviselni voltak kénytelenek?