Végül is megnyugvással konstatálom, hogy bár a fecskék száma a korábbi évekhez viszonyítva ténylegesen is észrevehetően csökkent, van itt mégis egy rendszeresen erre cikázó, közelben fészkelő család, amely mosolyra fakaszt. Olyanok, mint a pajkos gyerekek! Elhúznak hárman vagy négyen az épületek között, közben kiabálnak egymásnak, ricsajoznak, nevetgélnek és ez számomra egy icipicit, egy kunkori-farkincányi öröm forrása. Sajnos az a család, mely a házunk sarki eresze alatt fészkelt éveken át, nem érkezet vissza. Onnan tudom, hogy nincs „nyomuk” a füvön –érted mire gondolok, igen a tojra. Odafigyelek. Ez furcsa – mert korábban nem igazán érdekelt mi, merre és honnan meg hová repül. Nyilván öregszem, vagy csak az idők változhatnak ugyanolyan sebesen, mint a villás farkúak száguldozása az égen.