A gondolat egy éve fészkelte be magát a fejembe és tettekre ösztökélt. Azóta készültem a nagy napra, melynek szombaton jött el az ideje. Végre valóra válhatott dédelgetett vágyam, a sítúrázás. Valami nagyon egyszerűvel kívántam kezdeni. Szépfalusi Csaba sítúrázóknak szóló kalauzában négy kategóriába sorolja a túrák technikai nehézségeit:

• § I (zöld), könnyű
• § II (kék), igényes
• § III (piros), nehéz
• § IV (fekete), nagyon nehéz

Nyilván tök zöldfülűként zölddel kellett volna kezdenem, nem is tudom, miért sikeredett a nyitány mégis mindjárt kékre (II). Elvileg egy hóban gazdag és érdekesnek ígérkező útvonalat kerestem. Nem volt mellékes tény, hogy a célterep valamelyest ismerős. Az Unterbergen és környékén már többször is jártam, de a Ramsental-ból a Kirchwaldberg alatt vivő turistaút még számomra teljesen ismeretlen volt.

A táv (Ramsental, Bettelmankreuz, Kirchwaldberg, Unterberg, Lammwegtal) cirka 11.5 km, 830m szintemelkedés, bruttó 4:15 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az elmúlt hét teljes egészében a lázas készülődés okozta izgalom jegyében telt. A dolgok kezdtek jól egymásba illeni. Sikerült valamelyest gyakorolni a síelést. Vállalhatónak éreztem a kalandot. A kondim is rendben lévőnek találtam. Hó is esett elég a héten és a szombati napra csendes, napos időt ígért a jelentés. A Gutenstein-i Alpokban pedig aligha kell lavinaveszélytől tartani (egy két kivétellel). Jöjjön tehát, aminek jönnie kell.

Pénteken este aztán szertartásos, várakozásoktól túlfűtött hangulatban felragasztottam a fókaszőröket. Roppantul élveztem, hogy ez a pillanat is elérkezett. Az éjjel alig tudtam lehunyni a szemem az izgalomtól. Álomra várva, a fejemben számtalanszor lepörgettem a túra lehetséges forgatókönyveit.

Szombaton nem kívántam kora reggel elsőnek érkezni a beszállóhoz. Húzza csak meg a mély hóban a nyomvonalat valaki más. Így majd nem kell túl sokat tájékozódni, elég a csapást követnem. Fél kilencre érek a Ramsental sítúrázóknak fenntartott parkolójába, ami legnagyobb csodálkozásomra már színültig tele. Ezzel bizony nem számoltam. Az út szélén sikerül még alkalmas parkolóhelyet találnom. Miközben öltözöm, folyamatosan további túrázók érkeznek. Hja, sokan művelik az ipart!

A sítalpkötést gondosan átállítotom siklásról túrára. A sícipő csatjai laza pózban maradnak, hogy ne akadályozzák a lábfej mozgását. Bekattintom magam a kötésbe és teszek néhány lépést. Ízlelgetem e számomra teljesen új technika zamatát.

A Ramsental kellemes emelkedővel indít. Száz-kétszáz méter után már kezdem megszokni a járás eme “kötött” formáját, mely még a hótalpazáshoz sem hasonlítható. Csak egyenletes csussz-csussz-csusszok sorozata. Mire felhevül a testkazán, sítalp és túrázó egybeforrnak, egyetlen, közös lénnyé olvadunk.

A Ramsental felső, kaptatós, tüdőköptető részén újdonsült tapasztalattal gazdagodom. A fókaszőr, mely a mérsékelten emelkedő szakaszokon még hatásosan meggátolta a sítalpak visszacsúszását, és szinte ragadt a domboldal havára, itt a derekasabb meredélyeken meg-megcsúszik. A botokkal kell keményebben besegíteni. Később aztán ez is a véremmé válik, tudniillik az érzék és az érzés, hogy mikor kell jobban besegíteni a karokkal ahhoz, hogy az előrehaladás folyamatos legyen, és ne következzen be ellenőrizhetetlen visszacsúszás.

A Kirchwaldberg csupasz sziklái alá érve már cirka 400 méterre növekszik a leküzdött szintkülönbség. Kicsit szomorít, hogy a beígért napsütés csak elméleti marad és a köd egyre csak sűrűsödik. Több más túrázó bajtársammal egyetemben felhőkben araszolunk felfelé. A táj, a fák hó- és jégdíszlete így is elbűvölően gyönyörű. Egy olyan útszakasz következik, mely fokozott figyelmet követel és elfeledteti az időjárást. Rögvest meg is értem, hogy a választott útvonalam miért tartozik II-es (kék) kategóriába.

A Kirchwladberg utáni szakasz egy erdős, helyenként kifejezetten szűk hegygerincen visz, ami önmagában még nem lenne probléma. A nehézség az egymást követő le és felfelé tartó szakaszok szinte végeláthatatlan sorából adódik. A szűk ösvényen, helyenként meredeken zuhanó lejtőkön kell fókaszőrön és túrára állított laza kötésben lecsúszni úgy, hogy fékezésre gyakorlatilag semmi lehetőség nincs. A felgyorsult suhanást a soron következő emelkedő állítja csak meg. Addig jól kell egyensúlyozni és egyszerűen talpon kell maradni. Öt-hat ilyen húzós kis lejtő után egy nyeregben véget ér a hullámvasutazás és újra folyamatos kaptató következik, ezúttal egyenesen a csúcskeresztig.

Az ereszkedésekből kifolyólag mintegy száz méter szintet veszít az út a magasságból. Ezt kell először újra behozni, majd további száz méter után lélekmelegítő csoda kezd kibontakozni a felhők mögül. A kaptató egy aranyszínben ragyogó, mennyei régióba visz. Minden egyes felfelé megtett lépés (akarom mondani csusszanás) kiút a felhők szürke gomolyából, fel a nap beragyogta birodalomba. A végső áttörés nem sokkal az Unterberg síterep elérése előtt, mintegy 1200 méteres magasságban történik meg. Halleluja, és minden napfényben úszik. A látótávolság szinte végtelen. Tisztán kivehetőek a felhők tengeréből kiálló szomszédos hegyek csúcsai (lásd a képeket).

A csúcskeresztig még egy betyáros kaptató következik a napfényben ragyogó hegygerincen, de már pontosan tudom a módját, hogyan kell haladni. Néha bizony jó erősen meg kell markolni a botokat. A csúcskereszt tövében a már megérkezett túrázók sürgölődnek. Van, aki a küzdelmektől átizzadt gönceit cseréli szárazra. Mások tépik le a fókaszőröket és állítják át kötéseiket csúszásra. Megint mások sisakot, sí szemüveget szednek elő a hátizsákból és megteszik a végső előkészületeket a nagy lecsusszanáshoz. Én is követem példájukat.

Miután elkészülök és nekilendülök a felhőkből még éppen kilátszó Unterberg kápolna irányába, megint kénytelen vagyok valami újat tanulni. Tudniillik síterep ide, sípálya oda, a csúcskereszttől a sípályára vezető rövid szakasz nem preparált mély havon át visz. A mély porhóban – mint megtudtam – nem érvényesek a megszokott törvények. Egy kérgesebb részről lecsúszva sítalpaim, mint a tengervízben, úgy merülnek el a mély hóban, én meg bukom egyet, éppen csak mellúsznom nem kell. A hó halmazállapotának köszönhetően nem csúszom le a meredek lejtőn, a hótakaró megfog, mint a puha dunnaágy. Egy szenvedés talpra állni, még egy másik visszacsatolni a rendre levált sítalpakat. Némi küszködés után erőfeszítéseimet siker koronázza, és újra indulhatok, de ezúttal sokkal, de sokkal óvatosabban. Fokozott figyelmem egészen addig kísér, amíg el nem érem a preparált sípálya, kérgesebb szakaszait. A kápolna és az Unterberg menedékház szintjén ismét belemerülök a ködbe.

A további síelés eseménytelen és hasalások, illetve újabb figyelemre méltó tapasztalatok nélkül telik. A Karnerboden szintjén (900m) ismét kilépek a felhőkből, de most alulról. A felhőtakaró vastagsága tehát 150-200m. Az Unterberg parkolóhoz vezető sípálya alsó szakaszán ugyan van még egy meredek szakasz, mely egy sziklakapun tör át, ám ez semmiféle gondot nem okoz. A parkolóba érve lecsatolom a sítalpakat, hogy össze ne karcolja az útra kiszórt kőtörmelék. Tíz perc gyaloglás (1km) következik vállra vett sítalpakkal a Ramsental parkolóig.

Az egyik tapasztalat, ami óvatosságra int, a mély hó. Ezzel megbirkózni még nyilván sok-sok gyakorlásra szorul és türelemre int. Preparált sípályán szerzett tudás sajnos nem elégséges!

Unterberg Schitour VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL