Voltál-e már áldozata annak a fajta “élelmességnek”, amit a közszáj úgy jellemez, hogy egy eszkimónak is eladja a hűtőszekrényt? Persze a képlet sokszor ravasz színfalak mögé rejtett. A biznisz-stratégiák árnyaltak és nem ritkán csak végén derül ki, hogy csapdába huppantunk. Uppsz! És megvettük a hűtőt! Nos, valahogy így volt ez velem is.

Pedig óvatosan és nemes visszafogottsággal kezelem a legújabb fényképezőgép-csodákról szóló beszámolókat. Tudom, hogy a legtöbb főfoglalkozású rovatvezető szakember ingyen jut a legújabb modellekhez (pl. Cameralabs). Naná! A dolog természetéhez tartozik tehát, hogy szemet hunynak egyes hiányosságok felett és inkább csak a dicsérni való részletekről szólnak, de arról terjengősen. Sikeresen kövezik ki a “hűtőszekrényhez” vezető utat, de ezt nem lehet nekik felróni, hisz ebből élnek és a haszon a gyártók számláját terheli.

Szóval tehát, éveken át egy egyszerű kompakttal (Lumix DMC TZ-18) fényképeztem mindaddig, amíg el nem romlott. Illetve hát sikerült megjavítanom, de ezzel érettnek láttam az időt egy váltásra. Kár, ha a gép elszúrja a legszebb fotókat (mint megtörtént). 

Summa-summarum több hónapos kimerítő böngészés és tanulmányozás után egy Sony RX100 ii típusra váltottam. Tudniillik, az előzőhöz hasonlóan, legyen kicsi, a kezelése akár egy kézzel is könnyű (pl. Klettersteigen). 

Drámai javulást vártam, a kompaktok színterén hatalmasnak számító 1’’ méretű, szenzor miatt. Bár, némi előrelépés észrevehető volt, hanyatteséről szó sem lehetett. Megjegyzem, továbbra is csak JPEG formátumban fotóztam, és hát ezen a téren az elvárásaim nem teljesedtek be. 

Arra azért felfigyeltem, hogy a Sony RX100 már képes RAW-ban is fotózni, de eleinte idegenkedtem tőle. Körülményesnek tartottam az ezzel járó fejlesztést. Nem volt kedvemre való a pepecselés.

Közben böngésztem a fórumokat, különösen a dpreview.com ragadta meg a figyelmem, illetve az LR6 gyakori említése. Kiderült az Adobe Lightroom 6-os verziójáról van szó. Sok-sok elismerést, dicséretet aratott. Nos, hát akkor próbáljam ki!

Miután megtanultam az LR6 használatát, az eredmények lenyűgöztek. Végre valami, ami minden ízében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A JPEG-ek kidolgozása mind a mai napig kedvenc időtöltéseimhez tartozik. Néha magam sem hiszem el, mi mindent ki lehet hozni egy szürke, alul- vagy túlexponált, unalmas felvételből.

Közben egyre jobban belemerültem a turkálásába. Megismerkedtem a szakma alapjait lerakó Ansel Adams nevével és munkásságával. Aztán arra a végzetes következtetésre jutottam, hogy egy nagyobb APS-C szenzorral felszerelt fényképezővel, technikailag, még jobb képeket tudnék készíteni. Evés közben jön meg az étvágy! Az elmélet szerint, különösen szerényebb fényviszonyok esetén tudna jó szolgálatot tenni a technika eme csodája.

Ismét hónapokat töltöttem tanulmányozással, amíg meg nem született a végső döntés. A szakmai vélemények és az ár alkotta kereteken belül, jó kompromisszumos megoldásnak tűnt egy kezdő szintű Fujifilm x-t20 SLR. A pozitív bírálatok oly nagy érdeklődést gerjesztettek, hogy a 2017-ben piacra dobott fényképezőgép azonnal hiánycikk lett. Több hetes keresgélés után lecsaptam az üzletre, ahol végre kapható volt a jobb, XF18-55-ös objektívvel.

Bevallom, valami csodát vártam. Ehelyett, vissza a való világba! Mint beszámoltam, különösen a beélesítés körüli problémák verték ki nálam a biztosítékot. Újdonsült felvételeim példátlan nagy számban lettek életlenek, miközben ránézésre nem lehetett külömbséget tenni a Sony RX100 és Fuji x-t20 közti felvételeken. Nagyon kiábrándító!

Íme, eltalálod mely kép melyik kamerával készült?

Itt van segítségül a fenti felvételekből jobbközépről kiemelt részlet 100% felbontásban. Ez sem nyújt elég támpontot? Na, tessék!

További összehasonlítás tárgyai. Szóval (szak)ember legyen a talpán, aki itt látványos különbségeket vél felfedezni.

További kijózanodáshoz vezetett, a nyers képek dinamikus értéktartományának (dynamic range) LR6-ban történő hasznosítása. Az X-Trans RAF alig-alig, ha egyáltalán, szárnyalta túl a Sony RAW dinamikáját. Azaz, a Fuji RAF-ok kiégett, túlexponált részleteiből esetenként semmivel sem lehetett többet kihozni, mint a Sony RAW hasonlóan elbitangolt elemeiből. Az alulexponált részek pedig, a világosítás nyomán mindkét esetben egyformán lettek zajosak (amit szerencsére az LR6-ban ki lehet vasalni).

Több száz kép összehasonlítása után tehát  arra a megállításra jutottam, hogy az APS-C szenzorhoz fűzött remények, és a befektetett anyagiak teljesen haszontalanok. A Fuji cirka háromszoros ára (objektívvel akár négyszeres), nagy és nehéz üveg optikája ellenére sem nyújt látványos eredményeket. Nem azt mondom, hogy rossz, hanem azt, hogy a befektetés és a hozam nincsenek egyensúlyban.

A két fényképező összevetett tömege, 300 gramm versus majdnem egy kiló. A feltételezett előnyökből (különösen túrákon) gyorsan hátrány lesz. Utóbb azt tapasztalom, hogy szinte gondolkodás nélkül hagyom otthon a Fujit és csak a kicsiny Sonyt viszem magammal. LR6-ban történő feldolgozás után a képekkel túlnyomórészt meg vagyok elégedve. És akkor még említsem meg a kezelésbeli különbségeket. Kesztyűben a Fuji lencsetakaróját le sem tudom venni. A fényképezéshez mindkét kézre szükség van. Ha fúj a sarki szél, gyorsan fagyasztja az ujjakat. Ez bizony cseppet sem praktikus. Vigye el az ördög!

Végül is tehát, érdemesebb egy digitális sötétkamrába invesztálni az anyagiakat  (LR6), semmint egyre drágább, egyre haszontalanabb és egyre súlyosabb optikai üveghegyekbe. Az én személyes gyakorlatom sajnos nem igazol érdemben észrevehető minőségjavulást. A drágán kelt portékáról kiderült, hogy egy amolyan “hűtőszekrény”.

Egyik túrázó ismerősöm, Robert, hasonló tapasztalatokkal a tarsolyában tért vissza a kompaktok világába. Egészen pontosan egy Canon G7x mark2-re cserélte a nehéz optikával terhelt gépét. Elmondása szerint tán egy évig vergődött a nagy súlyok csapdájában. Ha tehát választás előtt állsz, jobb, ha még egyszer meggondolod! Tényleg kell neked az a bazi nagy hűtőszekrény?