Lábadozásom lassabb a kívántnál, így aztán egy olyan alternatív kiruccanást tervezek a hétvégére, ami nem irritálja a légzésem. Csak semmi tüdő köptető kaptatás! Maradok hát sima felületen, a Duna árterében, a gyengéd Lobauban. Sikerül összekaparnom cirka 17 kilométert.
Szombat, szép napos idő, a Freudenau melletti kicsiny parkoló feltehetően színültig telített, ezért már jóval előtte, az Ettrichstrassen állítom le az autóm. Átcammogok a vízierőmű gátján (lenti kép) a Duna szigetre, majd délkeltnek fordulok, ugyanis lejjebb van egy neve nincs híd, amin majd átkelhetek a Duna északi oldalára.
A pontonokból álló Walolisobrücke, amit csak nyáron helyeznek üzembe
Freudenautól számítva háromnegyed óra elteltével érkezem a hídon át a Jamaika Beachre. Így télvíz idején elég elhagyatott. Északnyugatnak tartok továbbra is szigorúan a Duna mentén. Félórás séta után elérem a Lobau kapuját. Átkelek az országúton és megkezdem a tulajdonképpeni sétát az ártéri erdőben.
A neve nincs hídon átkelvén, a túlsó partról fotózva
A hódok minden fán fenik a fogaikat
Jobbkéz felől az olaj kikötő ormótlan óriástartájai rondítják a táj optikáját. Valahányszor erre járok, eszembe jut, mekkora szellemi degeneráció kell ahhoz, hogy valaki ide, a zöldövezet szívébe találjon építeni egy ilyen potenciális környezetkárosító bombát. A szél hozta fenolok bűze még elkísér egy jó darabig.
A nádas-lápon átvezetö Josefsteg
A Napóleon emlékkőnél már tiszta a levegő. Itt balra fordul az út, majd egy láp fölött vezető hídon a Lobau látogatóközpont érintésével (Nationalparkhaus) a Steinspornbrücke hídon (lenti kép) sétálok vissza a Duna szigetre. A továbbiakban újra Freudenauhoz érkezem, amivel lényegében a túra végére érek, csak még pár per az út szélén leállított autómig. Nos, remélem nem ártott meg a friss levegő. Ha mégis, majd rá lehet fogni a fenol bűzre.