A ragyogó szombati nap alkalmasnak látszik egy télre betervezett kirándulásom megvalósítására, mely a Großer Kesselgrabenon át kíván feljutni a Rax plató legtetejére. A gondot a jelentős felmelegedés okozza, de a http://lawine.at szerint csak egyes, a déli-keleti oldalakon pedig kettes szintű a nedves-hólavinaveszély. Miután szerencsésen hazaértem, a hírekből értesültem az aznap 13:00 órakor, közvetlenül az Ottohaus alatt kioldódott lavináról, melyben egy túrázó meghalt egy pedig súlyosan megsérült. A veszély tehát nem elhanyagolható.

Az út (Höllental, Großer Kesselgraben, Gloggnitzer Hütte, Klobentörl, Schiebwaldhöhe és ugyanígy vissza) 17.5 km, 1400 m szintemelkedés bruttó 6:50 óra (nettó 5:45 óra)

Utam megtervezésekor természetesen figyelembe veszem a meredek hegyoldalak okozta kockázatot. A térképem szerint sehol sem keresztezek majd a kritikus 30 fok dőlésszög feletti lejtőt. A Kesselgraben két meredek oldala a tulajdonképpeni kockázat, de úgy gondolom, hogy miután hó már csak 1400 méter felett van, itt ez most nem okozhat gondot. Na, de a valóság kicsit másként fest.

A Großer Kesselgraben a Höllentalból nyílik. Az árok szájában lévő parkoló a kiindulópontom. Jól fel vagyok készülve minden eshetőségre, amikor majdnem pontban 8:00 órakor nekivágok egy relatíve mégiscsak hosszú útnak. Van velem könnyű hágóvas és hótalp is. Úgy képzelem, hogy az árok már hómentes és feljebb érve is inkább csak az eljegesedett hórétegen lesz majd a hágóvasra szükségem, a hótalp inkább csak rezerva, hogy ha mégis beüt a mennykő, legyen mihez nyúlnom.

A valóság átírja az útról alkotott gyengéd elképzeléseimet. Az árok mindjárt eljegesedett havas szakaszokkal kezdi (fenti képek). Tudniillik a korábban kétoldalról lezúdult lavinák maradványairól van szó, melyek rossz ómenként állják az ide betérők útját. Mindjárt jobbnak látom felhúzni a szegecseket a bakancsomra, ami nagyban segíti a biztonságos járást. Egyelőre fagyos hideg van, olvadásnak nyoma sincs.

Későbbd az árkot teljesen kitölti a jeges hó. Érdekes fenomén, tudniillik a fejem feletti lejtök már szárazak, feltételezhető tehát hogy a hótömegek onnan csusszanhattak ide le. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a hóréteg teteje helyenként sziklatörmelékkel, sőt nagyobb szikladarabokkal tarkított. Ebből arra lehet következtetni, hogy a kőomlás veszélye sem elhanyagolható. Alig hagyok el egy ilyen veszélyes szakaszt, furcsa hangokra leszek figyelmes. Még a vér is meghűl bennem amikor visszapillantva látom amint egy kő zuhatag omlik pont oda, ahol az imént elhaladtam. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy majd ugyanerre kell visszajönnöm. Általában utánanézek, merre, hová megyek, de ilyesmiről sehol sem olvastam. Bár az is igaz, hogy aki árkok mélyén kalandoz, fokozottan van kitéve a kőomlásnak.

Az elején még a kelő nap sugarai bevilágítanak az árokba, mely később délnyugatnak fordul, besötétedik és egészen vad arculattal riogat. A pszichének annyira terhes, hogy már-már a visszafordulásra gondolok. Úgy 1200 méter szinten az út szalagja elvékonyodik és egy meredek sziklafalat tör át. Ez egyben az utolsó komolyabb akadály, mert utána halleluja, napfény és egy egészen más, szebb világ köszönt (fenti és lenti képek).

Végre tehát, bő kétórás menetelés után, 10:10-kor kiérek az árokból és erdőben kaptatok tovább. A hó olvad, puha, egyre nehezebb rajta a járás. 10:40-kor érkezem a Gloggnitzer Hütte tövébe. Irdatlan mennyiségű itt még a hó, mint azt a fenti képek is bizonyítják. A hó állaga miatt hótalpakra váltok, ami jelentősen megkönnyíti a tovább haladásom.

Még nincs 11:00 óra, amikor érkezem a felismerhetetlenségig behavazott Klobentörlbe. A sárga jelzőtáblát hiába is keresném valahol a hórétegek alatt lapulhat. A nyári kirándulásaimból ismert másfél-kétméteres törpefenyők téli álmukat alusszák a vastag hó alatt. Nem kell kerülgetni tehát bokrokat, nem kell ösvények után kutatni, hanem egyszerűen csak toronyiránt, illetve hát a GPS útmutatása és a felelhető nyomok szerint haladni. Jó tempóban 11:45-re elérem célom a Scheibwaldhöhe 1943 méteres lapos, száraz füvel borított csúcsát (lenti kép). Négy órával számoltam, a 3:45 órás sportos menetidő, beleértve 1400 méteres szintemelkedést (combgörcs legkisebb jele nélkül), megelégedéssel tölt el.

A távolban a Hochschwab köszönt

A csúcson legelőszöri is átöltözöm, teljesen átizzadt trikómat szárazra cserélem. Olyan erőteljesen süt a nap, hogy még meztelen felsőtesttel is kellemesnek érzem az időt. Imitt-amott lebbenő jeges fuvallatok azonban mégiscsak öltözésre ösztönöznek. A továbbiakban jön a túra legkellemesebb, a laza, nyugodt, a behavazott világra (és a Schneebergre – fenti képek) őszinte örömmel rácsodálkozó része.

12:40-kor érkezem vissza a Gloggnitzer Hüttehez, ahol a menedékház gazdasszonyai megérkezésük után, éppen kirakják az asztalt és az Alpenverein zászlóját bontogatják. Tudvalevő ugyanis, a kunyhó minden hétvégén, szombaton 14:00 órától, vasárnap pedig koraestig nyitva van. Jómagam jól ellátva mindennel, nem találom szükségét semminek, így tehát folytatom az ereszkedést.

Elhagyom a napos részeket, majd 13:30-kor haladok át a sziklahasadékon (fenti kép), mely a Kesselgraben vadabb mezsgyéibe vezet. Közben a reggel még árnyékos részeket bevilágítja a pályáján délutáni ereszkedésbe kezdett nap. Így már nem hatnak olyan fenygetően a környezet kulisszái. A másfélórás út eseménytelenül telik el. A sziklával felszórt részeket megpróbálom tudatosan is a lehető leggyorsabban magam mögött hagyni és még véletlenül sem elidőzni a veszélyes falak tövében. 14:50-kor vagyok ismét az árok szájában. Egy remek kalanddal gazdagodott a repertoárom. A kőomlás veszélyét szem előtt kell tartani, különösen így tavasszal, amikor a sziklák lazább részeit még összetartó fagy elcsitul.