Induláskor még nem tudom biztosan, merre visznek majd a lábaim. Több lehetséges variáns mentén gondolkodom. A leggyengédebb választás a Hoher Hengst (1455m) lenne, a második variánsom a Waxriegel (1888m) csúcsa és a legmerészebb pedig úgy szól, hogy ha már odáig elvergődtem akkor folytathatnám akár egészen a Klosterwappenig (2076m). A bevezető minhárom eseteben ugyanaz, Schneebergdörflböl indulva a Mieseltalon át fel a Kaltwassersattelba.
 |
 |
|
|
8:25-kor indulok, vakító tavaszi napsütésben, virágzó gyümölcsfák szegélyzik utam a komor, árnyékos és jó meredek Mieseltalba. Az út bal oldalán a Miesalbach patak csörgedez, melynek különlegessége, hogy lejjebb érve, eltűnik, a föld alatt folytatja útját.
Indulástól számítva alig 1:10 alatt érkezem a napsütötte nyeregbe. Ha itt balra fordulnék, az Adolf-Köglerhütte felé, akkor cirka további 20-25 perc elteltével a Hengst tetején lehetnék. De még gyerek az idő, és ahogy az ilyenkor megesik, anélkül, hogy túl sokat töprengenék, a lábaim automatikusan jobbra, Baumgartner állomás felé visznek. Ezzel az első úticélom esett. Jöjjön tehát a második.
Pillantás a Krummbachsattel felé, fölötte a Rax látszik
A nap ugyan nem is süthetne ragyogóbban, de a levegő még hűvös, helyenként meg-megborzongok. Baumgartner megállót még tatarozzák (9:45). Nagy összevisszaság van az előterében. Két munkás lézeng a halmokba rakott hulladék és a még beépítendő gerendák, anyagok körül.
A kép közepén a Krummbachstein
Onnan lentről Schneebergdörflből indultam
Folytatom tehát a jó tempójú kaptatást a jól ismert Damböcksteigen. Úgy 1600 méteren kiérek az erdő határ fölé, be a törpefenyők birodalmába. Meglep a törpefenyők utcácskáiban felgyülemlett hó. Van velem szpájk, de szerencsére boldogulok anélkül is. A hó állaga tömör, jeges, kérges de az olvadás nyomán jól járható. 10:40 – kor érem el a platót, melyet az Elisabeth kápolna koronáz.
A Waxriegel tetejére egy szép és kiterjedt hómezön át araszolok. Nem nehéz, inkább, érdekes és különleges még a téli idény végén ennyi hóval birkózni. 10:55-kor fenn is vagyok az 1888 méteres, jó magas kereszttel ellátott csúcson és vizslatgatom a lehetséges további út szalagját.
Annyit ki lehet venni, hogy a Fischerhütte és a Klosterwappen közti gerincrész még összefüggő hóréteggel fedett (fenti és lenti képek). Jól látszik, hogy a Fischerhüttet nem lehet hómező érintése nélkül elérni. Tapasztalataim alapján viszont elképzelhetőnek tartom, hogy a Klosterwappen délfelé tekintő hátán a napsütés már olvasztott egy járható rést. Nézzem meg tehát! Ha mégsem, akkor vagy felveszem a szpájkot vagy egyszerűen visszafordulok.
A téli hófúvások idejére felállított útjelző oszlopok mentén, olvadó hó táplálta patakok és felázott mocsaras részeken át érkezem az utolsó meredek felszökés tövébe. Innen már jobban belátom a további út viszonyait és optimista vagyok. Feljebb belém mar a jeges déli szél. Szerencsé hátulról ér, a hátizsákom valamelyest leárnyékol. A kapucnimat a fejemre borítom, csak kesztyűt nem hoztam, ami bizony nagy hiba. Itt nem csak a szél, hanem a talaj is fagyos.
11:45-kor elérem a jól ismert csúcskeresztet. Most lemondok a Fischerhütte meglátogatásáról és inkább ugyanazon a biztonságos úton ereszkedem vissza, mint jöttem. Lejjebb valamelyest enyhül a szél fagyos ereje és a még csipkerózsa álmát alvó Damböckhaus széltől védett, napos teraszán letelepszem egy padra, hogy elköltsem aznapi menümet.
A Damböckhaus bejáratát még eltorlaszolja a tömör hó
Szemben a kép közepén “mégsem célom”, a Hoher Hengst
Lefelé ugyanazon az úton csordogálok. Át a törpefenyő utcácskák csermelyeket tápláló hótorlaszain, elhaladva limlommal szórt Baumgartner állomás előtt és a Mieseltalon át vissza Schneebergdörflbe.
