Vasárnapra pompázatos időt jósoltak a felhők és a szelek profi kémlelői. Tíz óra zavartalan napsütést, lágy szellőket, és az elmúlt napokhoz viszonyítva enyhülő fagyot. Nos, az utolsó feltételezés csak részben jött be, mert reggel a Schneeberg alatti szorosban a túra kiindulópontjához autózva a hőmérő –22 C fokot mutatott. Kilenc órára, Schwarzau im Gebirgebe érkezve sem szállt –19 alá. Tanulva a múltkori kalandomból, lábamat direkt is az ilyen zord hőmérsékleti viszonyok elviselésére beszerzett harisnyába bújtattam, aminek köszönhetően aztán ezzel nem is volt semmi probléma.

A táv cirka 9.3 km, 860 m szintemelkedés és bruttó 5:30 óra

A túra végtelennek tünő kaptatók láncolata, ami Schwarzauból még enyhe lankával indít, de már az elején is, a Hirschkogel alatt jól felhevít és a csúcshoz közeledve egyre meredekebbé válik. A 9 kilométer optimális, száraz időben sem alábecsülendő vállakozás, hisz mintegy 850 m szintkülönbségről van szó. Így hóval bélelve egy szubjektív nehézségi konstanssal kell mindent szorozni, mely végül megadja a túra effektív paramétereit. A jelen esetben ezt 1.3-ban állapítottam meg. A teljes táv tehát akár 12km-nek is érződhet és a szintkülönbség legalább 1200 m “száraz” ekvivalense. Mindezek legfőbb oka a hó, mely a tengerszint feletti magassággal egyeneses arányban növekvszik. Míg lent Schwarzauban 20-30 cm, addig fent az Obersbergen legalább másfél-két méteres. A kérdés persze az, hogy miképpen képes valaki ilyen irdatlan mennyiségű hóban nem elsüllyedni.

Ezzel kapcsolatban beismerő vallomást kell tennem, hogy jelen esetben szűz havon semmi esélyem sem lett volna feljutni a menedékházig és már az út egyharmadán kénytelen lettem volna feladni. Hogy mégis feljutottam, azt az előttem haladó jó egynéhány sítúrázó nyomainak köszönhetem. Derekasan igyekeztem nem tönkretenni a sítalpak húzta csíkokat, de (két okból) a legőszintébb igyekezetem ellenére sem tudtam eleget tenni a szándéknak. Először is az erdőben araszolgatva az ösvény olyan szűk, hogy két pár nyom egymás mellett el sem fér. Itt még nyáron is libasor dukál. A második ok pedig a már említett hó mélysége. Amint lelépek a tömörített nyomvonalról, máris térdig, sőt combig süppedtek a porhóban.

Itt a hótalp nyilván alulmarad a sítalppal szemben. Igaz ugyan, hogy a hótalpaknak köszönhetően a síelni nem tudók előtt is megnyílik egy gyalogosan elérhetetlen világ, ám bizonyos határon és hó mélységen túl, a normálméretű hótalp sem garancia. Léteznek persze meghosszabítható, avagy eredetileg is nagyobb felületü hótalpak, melyek sima vagy lankásabb dombokon meggátolják az elsüllyedést, ám meredekebb terepen vagy keskeny vonalvezetésü traverzek esetén nem biztos, hogy a kisebb, fordulékonyabb és ügyesebb talpakkal szemben egyértelmü elönyt biztosítanak.

Egyszóval mindvégig bizonytalan volt, hogy felérek-e a tetőre. Ha az előző túrám utólsó harmadára igaz volt a megállapítás, miszerint két-három lépes előre egy kicsúszás oldalra, vagy hátra akkor most ez szinte az útvonal egészére jellemző. Az utolsó három-négyszáz méter igazi küzdelem a hóval. Azért is, mert kiérve az erdő szélárnyékából metsző jeges fuvallat fogad. A felhevült, csapzott test riadalommal fogadja. Tíz süppedő lépés, pihenő, lihegés, kifújás, szünet majd újra nekiveselkedés. E mintát követem úgy tűnik, szinte a végtelenségig. Merre, hol vagy már te áhított házikó (Waldfreundehütte)?

A fényképek idilli téli tájat mutatnak, és ez valóban megfelel a valóságnak. A fizikai megerőltetést (szerencsére), mely egy ilyen túra rendes jellemzője, nem lehet kiolvasni sem a színekből, sem pedig a táj szépségéből, de ez így is van rendjén. Summa-summarum, egy pompázatos, állóképességet vizsgáztató kaland volt.

		Obersberg VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL