Majdnem napra pontosan 35 éve álltam utoljára sítalpakon. Az évfordulót, gondoltam, stílusosan kell megünnepelni, például úgy, hogy újra veszem a bátorságot és nekilendülök a lejtőknek. Nosza, merre is van hó, hol és miképpen lehet megtudni, hogy el lehet-e felejteni, síelni? Érdeklődésemre az ismerőseim kizárták annak lehetőségét, hogy akár évtizedek távlatában is, valaki visszazülljön teljes sí analfabétává. Feltéve persze, hogy már egyszer ura voltál a helyzetnek.

Nos, lári-fári, hogy én ma ünnepelni akartam. A szám (35 év) ugyan stimmel, de csak egy jól csengő véletlen egybeesés. A valós síelési vágy hótalpas túráim közben született. Megfigyeltem ugyanis, hogy bár egy hegycsúcsra való feljutás mind a sítúrázónak mind pedig a hótalpas vándornak esetenként kemény és kitartó munkájába kerül, ám leereszkedéskor kényelmes előnyt mondhatnak magukénak a sítúrázók. A legutóbb az Obersbergen pislogtam, irigykedve, a hegytetőre érő sítúrázókra. Át is villant az agyamon, hogy tán (újra) meg kéne próbálni. Persze ennek alapvető feltétele, hogy preparált síterepen elég biztosan mozogjon a leendő sítúrázó jelölt. Így történt, hogy ma nekivágtam a Hirschenkogelnak (Semmering) és felelevenítettem gimnazista koromból származó tudásomat. Először csök a baby-lejtőn (ún. Übungswiese) szeltem az éjjel hullott friss, de nehéz, nedves havat, majd megbátorodva, a kabinos felvonóval is felmerészkedtem a hegytetőre, hogy jó néhányszor lecsússzak a könnyebb pályákon. Egészében véve jó kis kaland volt. Sítalpas túrákat viszont csak a jövő idényben tervezek. Addig is még van mit gyakorolni.