Ma itt lenn a síkvidéken is olyan a táj, mint a behavazott hegyvidéken. Az elmaradhatatlan, makacs köddel és felhőpárával egyetemben értve. Az elmúlt két napban kövérke hótakaró díszítette fel a természetet és még csak nem is olvad. A hangulatom reggeltől meg pont olyan borongós, mint az ég. Rossz jel, gondoltam, hogy egyszeriben fiatalságom egy rövid, de annál boldogabb szakaszának színes képei bukkantak elő az emlékezet elfeledettnek hitt geológiai rétegei alól. Nyár, tópart, úszás, evezés, röplabdázás, sörözés, a haverok – hol vagytok?

Riadó! Úgy gondoltam tehát, tán jót tesz majd egy kis futás. Elvégre síeléssel nem igazán fejleszthetők a kondíciós képességek, amire pedig még szükségem lesz. A lesiklás, különösen buckásított pályán, inkább a combizmok erejét növeli, persze az sem elhanyagolható. A futás ellen szólna, hogy az egyik térdem hetek óta nyavalyog egy kicsit, ezért még nem tudom, mekkora adagot vállalok majd.

A házak között a hó nagyrészt el van takarítva, úgyszintén a patak menti sétányon. A város határában, egy ligeterdőben aztán rákanyarodok egy hamisítatlan téli terepre. Bokáig gyúrom a havat, így megerőltetőbb a futás is, de nem bánom, szeretem az ilyen ártalmatlan kihívásokat is. A térdem meglepően csendben marad. Egyetlen zokszó nélkül tűri a tempót. A nyolcadik kilométernél érzékelem a feldobódás első ártalmatlan jeleit. Nem veszem túl komolyan, mert sok esetben ennyiben is marad és már ezért is megéri kiszaladni. Ma viszont a belső-elválasztású mirigyeim egy egészen sírnivalón szép kreációval lepnek meg. Gyönyörűséget hozó áradattá fokozzák az endorfinok véráramba kibocsátott mennyiségét. A lassú, szinte észrevétlen nyitány egy-két kilométeren át bontakozik ki, majd egy hirtelen explózióban tetézik az érzés, hogy pár perc után kihunyjon, mint a kandalló hamuja. A felszabadított energiáknak köszönhetően még aztán további tíz kilométerre való fűtenivalóm maradt. Így sikeredett a mai spontán téli kerülőm 18 kilométerre.