Tán valamennyi kétezres közül a Klosterwappenre (2076m) vezet a legtöbb és a legváltozatosabb turistautak szövevénye. Más hasonlóan népszerű csúcsra legfeljebb csak egy-két kijelölt ösvény vezet. Nem úgy Alsó-Ausztria legmagasabb kidudorodására. Vannak vad és szilaj ösvények, közepesen igényesek és a Puchberg-Baumgartner felőli, egy szinte már-már lankás változat.

A táv (Weichtalhaus, Kientalerhütte, Klosterwappen, Wurzengraben, Ferdinand-Mayr-Weg, Weichtalhaus) cirka 15 km, 1550m szintemelkedés, bruttó 9:00 óra.

A csúcsra törés tán mégis legélvezetesebb, legszebb és legromantikusabb módja a Weichtalklammon át vezet. Egyszer már jártam ebben a vadromantikus szurdokban, azzal a titkolt szándékommal, hogy majd folytatom a csúcsig, de a Kientaler Hüttenél, zöldfülű kezdőként, egyszerűen kifulladtam.

Cirmi még nem járt a Weichtalkalammban, nosza, kerekedjünk fel új kalandokra és egyben vasaljam ki a múlt mulasztását is. Remek az idő, a meteorológusok szerint aznap semmitől sem kell tartanunk. Mint később, a nap folyamán aztán kiderült, soha nem lehet készpénznek venni az eféle jelentéseket.

A Weichtalklamm egy sziklák közé szorult időszakos patak medrében vezet, helyenként csak néhány méterre elkeskenyedve. A zuhogó, nagy erejű víz nyomai és hordaléka jól látszik. Nem szeretnék erre tévedni, amikor éppen bővizű. A szurdokban állandó az árnyék és a kellemesen nedves a levegő. Mintha direkt is kánikulatúrára találták volna ki.

A fölénk hajló sziklafalakról időnként valóságos zápor hullik a nyakunkba. Vaslétrák és láncok segítik az előrehaladást, amire tényleg nagy szükség van, hiszen a sziklák nyálkásak, csúszósak. Nehéz elképzelni, miként jutnánk át “natúr”, azaz a vasalt segédeszközök nélkül egy-egy elöttünk akadályként meredező sziklalépcsőn. Már nem emlékeztem  hány szakaszra oszlik a szurdok, de legalább öt van belőlük. Köztük valamelyest kiszélesedik a kanyon és megtelik vegetációval. Ilyenkor az ég egy-egy darabját is ki lehet venni.

Körülbelül 1200m tengerszinten ér véget a szurdoktúra. Még majdnem 200m szintemelkedés a Kientaler menedékházig. Arra viszont jól emlékeztem, hogy bizony egy elég szaftos, tüdőköptető szakasz következik még odáig.

A Kientalerhütte napsütötte teraszán engedélyezünk magunknak egy hosszabb pihenőt. Iszunk szirupos vizet (ún. Schiwasser), mert más nincs a helyi kínálatban. Tízóraizunk a magunkkal hozottakból (kaja sincs). Egy rejtély, miként  szállítja ide a gazda azt a keveset is, amit kínál, hiszen ez egy kivételes turistaház, nem vezet fel semmiféle terepjáróval járható erdei út.

Folytatjuk utunkat a Klosterwappenra. Egy darabon követjük a Grafensteig vonalát, majd a kék jelzésen jobbra térünk és egyenesen a csúcsra törünk. Az útbaigazító tábla szerint két órás lesz az utunk. Fél tizenegykor veselkedünk neki a Kinetalerhütteből, de nem sokkal déli 12 előtt már érkezünk a csúcskereszthez. Ezek szerint jó kondiban vagyunk. Cirmi engem is felülmúl. Hosszasan vár rám fenn, hogy utolérejem.

A nap meg mintha meg akarna minket kímélni ádáz sugaraitól, éppen tartósan felhők mögé bújik. Lejjebb törpefenyők között evickélve, majd egy a télre emlékeztető hófolton átgázolva még olvadoztunk a hőségtől. Fenn meg jólesik felölteni egyéb ruhadarabot is. A felhő állaga és színe elég barátságtalan.

A Fischerhütteben ebédelünk majd a kiadós pihenő után a Wurzengrabenban ereszkedünk lefelé. Meglep a rengeteg hó az árok mélyén. Nyomokat nem látok a piszkosszürke hóban, tehát napok óta mi lehetünk az elsők, akik erre veszik útjukat? Kissé nyugtalanít, hogy vajon lejjebb az éles sziklaszirtek közt a szorosokban, mennyi maradt még tél hírnökeiből. Az árok másik felében egy magányos túrázó érkezik. Átkiabálok neki, érdeklődve a lenti hóviszonyok felöl. Megnyugtat, lejjebb radikálisan fogy a fehérség. Cirka 1700 méteren aztán tényleg hírmondója sem marad.

Alig hagyjuk el a Heinrich Krempelhüttet és vesszük irányunkat a Grafensteigen, először halk, majd néhány perc elteltével egészen hangos mennydörgésre leszünk figyelmesek. A Rax és a Schneeberg felett komor színű fellegek gyülekeznek. Mit lehet ilyenkor tenni? Mihamarább egy menedékházba érni. Útba esik a Kientalerhütte, tempósan neki is rugaszkodunk, hogy még az égi áldás kitörése előtt odaérjünk. Aztán mintha meggondolná magát vihar.

Pihenünk egy sort a Kientalerhütte teraszán és lessük az eget a további kifejletet illetően. A fenyegetés annyiban marad. A Klettersteig megmászását mindenképpen elvetjük, a Turmstein csúcskeresztje és környéke a villámok remek célpontja.

Elindulunk lefelé. A Ferdinand Mayr úton aztán az ég fokozatosan felhagy az ijesztgetéssel és mire leérünk az idén bezárt Weichtalhaushoz, már ismét gondtalan a napsütés. Le  is mászunk még egy kicsit felfrissülni a Schwarza medrébe. Kristálytiszta, csalogatóan friss a víz, a legmélyebb pontján sem lehet fél méternél mélyebb.

Weichtalklamm 2014 DIASHOW ANZEIGEN ALLE HERUNTERLADEN