Kaptam karácsonyra egy könyvet, de mostanáig halogattam az elolvasását. Nem siettem kézbe venni, mert úgy gondoltam, ez is csak egy, a sok futásról szóló szokványos bölcselet közül. Valami ultrafutókról szól. Egy olyan műfaja a futásnak, ami sohasem állt hozzám közel. Eleddig csak fél maratoni távokon álltam rajthoz, eltekintve a néhány 10 kilométeres versenytől.

Időnként persze arra vágytam, hogy egyszer majd a teljes 42,2 kilométeren is indulhassak, de futósérüléseim úgymond leföldeltek, visszahoztak a kiábrándító valóságba. Küszködtem már sarokcsont fájdalommal, Achilles ín és talp ín panaszokkal, majd legutóbb térd és csípőfájdalommal. Szerencsére semmi komoly, múló panaszok, melyek mégis hatásosan megakadályoztak abban, hogy maratoni távra készülhessek.

Mindez történt annak ellenére, hogy a legpuhább, legjobban párnázott, videó-analizált, betétekkel szupermerevített futócsuka-csodákban bíztam. Elvileg aztán le is zártam életem “futás” címkével ellátott fejezetét és átnyergeltem hegyi biciklizésre (megírtam). Ezután néhány hónapig radikálisan szüneteltettem a futást. Amikor panaszaim többsége magától elmúlt, avagy nagyrészt enyhült, fokozatosan feloldottam a blokádot és jelenleg is hetente egyszer, de legfeljebb kétszer újból neki-neki iramodom a korábbi legrövidebb, 12 kilométeres körömnek, de közelébe sem érek a valamikori heti 50-60 kilométeres penzumomnak

A karácsonyi ajándék, Christopher McDougall, Futni születtünk című könyve, igazi kulturális sokkot okozott. Ehhez hasonlót csak Daniel Quinn Izmaelje, vagy Derrick Jensen Végjátékának olvasásakor éltem meg. Tulajdonképpen, szinte egyik napról a másikra (legnagyobb örömömre) sutba dobhattam mindent, amit ez idáig a futásról és a futócipőkről tudtam. Nemcsak használhatatlan, de egyenesen káros hulladékhalmaz volt ezzel a témával kapcsolatban a fejemben. Kultúra-Anya brilliáns-torz hagyatéka.

A könyv írója, hozzám hasonlóan, éveket küszködött, bízva a modernkori (sérüléseket okozó) futócipőkben, és híres ortopéd szakorvosok sajnos mit sem érő tanácsaiban. Már-már úgy tűnt, soha nem tud szenvedélyének hódolni, mert képtelen fájdalom nélkül hosszabb távot futni. Mígnem, egy szerencsés fordulat nyomán hírét vette egy mexikói törzsnek (a tarahumarák), akik egyszerű saruban, életvitelszerűen futnak egy egész emberöltőn át. Ez olyannyira gondolkodóba ejtette McDougallt, hogy elhatározta, kideríti a Réz-kanyonba visszahúzódott futó-indiánok titkát.

A könyv egyben leszámolás is a nyugati civilizáció értékrendjével. Kiderül, hogy a legjobban reklámozott, a legpompásabban párnázott csodacipők ellenére is, de leginkább pont az ilyenek miatt, világszerte egyre több a sérülés mind az amatőrök, mind pedig a profik körében. Ezek régebben, az egyszerű futócipők korában még teljesen ismeretlenek voltak. Azt is megtudhatjuk, hogy a futás képessége az emberi faj egyik legalapvetőbb jellemzője.

Őseink vadászok voltak, akik addig űzték a vadat, amíg az végkimerülésben, végztes felhevülésben össze nem rogyott. Pont úgy, ahogy azt még a Kalahári sivatagban élő busmanok praktizálják. Mindaddig, amíg az agresszív civilizáció majd őket is fel nem falja, hogy tökéletes legyen a quinni “Nagy felejtés”. Szerencsére a könyv immár gondoskodik róla, hogy ez ne következhessen be, hogy minden tudást szomjazó értesüljön a jó hírről: bármennyire is leplezik, valamennyien birtokában vagyunk a futás csodálatos képességének. Mi vagyunk az faj, amelyik a legtöbbet, a legszívósabban és a legkitartóbban képes futni, akár extrém forróságban is.

Christopher McDougall szerencséjére megtalálta mindazt, amit keresett. Felismerései nyomán nem csupán csak fut, fájdalom és sérülések nélkül, hanem részt vett azon a különleges, Réz-kanyonban megszervezett 80 kilométeres terepfutáson is, amin összemérhette erejét a világ legjobb ultrafutóival. Persze nem a modernkor lengéscsillapítós, párnázott “vívmányaiban”. McDougall saruban és FiveFingersban fut, mert sem az ő sem pedig a mi lábunknak nincs szüksége támasztékra. A természet által valaha is megalkotott, legtökéletesebben lengéscsillapítós szerkezet birtokában vagyunk.

A nagy kisérlet

Új keletű felismerésemen felbuzdulva elhatároztam, én is próbát teszek. Először FiveFingers mezítlábast akartam magamnak beszerezni, de ilyesmi még egy világvárosban sem könnyű. Amikor végre eljutottam egy olyan boltba, ahol volt az én méretben legalább egyetlen árva példány, rájöttem, hogy ugyancsak nehéz lenne megbarátkoznom az ilyesfajta lábkesztyűvel. A lábujjak közti idegen anyag, rendkívül zavaróan hatott.

Közben megtudtam, hogy a FiveFingers és a párnázott modern futócipők, a maguk nemében két végletet képviselnek. Köztük létezik egy széles átmeneti sáv, melyet mára már rengeteg újdonsült termék tölt ki. Ha tíz mezőre osztjuk a sávot, akkor az elsőben a tényleges mezítlábas futás a tízesben pedig a hagyományos futócipők helyezhetők el (ábra). A kettes mezőbe tehetnénk a FiveFingerst, míg a hármas, négyes és ötösbe külső kinézésre hagyományos, de alapjaiban mégis a hamisítatlan mezítlábas futás élményét közvetítő futócsukák különféle változatait lehetne elhelyezni. Minél kisebb a szám, annál közelibb a mezítlábas élmény. Ilyenek például egy bizonyos multi Adapt, Gazelle és Motion modelljei, melyek a hármas, négyes és ötös mezőkbe helyezhetők, illetve egy más multi Free 3, Free 4 és Free 5 cipői. Balról jobbra, fokozatosan vastagodó talppal vannak ellátva. Mivel ez itt nem a reklám helye, mindenki találjon rá maga, mely gyártókról van szó.

Jómagam egy négyes mezőbe illő, a mezítlábashoz nagyon-nagyon közeli élménnyel kecsegetető futócipőt vettem, melybe első pillanattól kezdve beleszerettem. Ma volt ez első teszt napja. A fokozatosság elve szerint, a mai felszentelésen mindössze négy kilométert merészeltem kocogni. Egy megdöbbentően könnyed és légies tapasztalatban volt részem. Csakis ennek tudható be, hogy már  a második kilométeren egyfajta runner’s high kerített hatalmába és úgy kellet önmagamat erővel visszatartani, nehogy lendületből végigfussam a megszokott 12 kilométeres körömet.

Folyamatosan közlöm majd a tapasztalataimat. A kimenet tehát teljesen nyitott. Nem lehet tudni, hová vezet ez az út. Nem kívánom elkötelezni magam semmilyen irányban, egyszerűen csak hagyom magam meglepni. Azt sem tudom, rajthoz állok, vagy állhatok-e még valaha. Nem tudom, az új felismerés és a tapasztalat hozzásegít-e ilyesmihez. Lehet, már egyszerűen túl öreg vagyok a kísérlethez. Majd meglátjuk! Tény, hogy az első futás után nincs semmiféle fájdalmam, a mozgás öröme megsokszorozódott. Figyeld, mit hoz a jövő!