A Schneealpe platóját és legmagasabb csúcsát a Windberget (1905m) legkorábbi túráim egyikéről ismerem. Akkor kora nyár volt és sokként ért a kolompolós tehenek benépesítette havasi legelő édes, erős, átható illata. Soha azelőtt olyat még nem tapasztaltam. A tegnapi szombaton természetesen egy egészen más kulisszával kellett számolnom. Ráadásul nem a vámfizetős alpesi úton megközelíthető Kohlebner-parkolóból (1460m) szándékoztam indulni, hanem jóval lejjebbről, a szilaj a Lohmgraben-Blarergraben árokrendszeren át kívántam feljutni a Schneealmra.
 |
 |
A körút hossza (Lurgbauer, Lohmgraben, Balergraben, Schneealm, Windberg, Michlbauer, Kohlebner, Knappensteig, Lurgbauer) cirka 13 km, 1130m szintemelkedés, bruttó 5:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. |
|
Péntekről szombatra virradóra esik az eső a nehéz fajsúlyú ködből. Nem kifejezetten túraidő, már az alsóbb régiók szemszögéből. Kétségek gyötörnek. A déli autópályán szinte megállás nélkül működik az ablaktörlőm. Csak egy vadbarom indul ilyen időben a hegyeknek. Vagy egy optimista, aki olvassa és értelmezi az időjárás jelentéseket.
Az S6-on aztán araszolni kényszerülök, úgy megsűrűsödik a köd. Hirtelen elhatározásomban be is fordulok Schottwien pihenőhelyre, hogy véget vessek az őrületnek és szépen visszaforduljak. Volt már ilyen. Másfelől meg már közel vagyok a célhoz, Mürzzuschlag egy karnyújtásnyira. Úgy határozok, hogy legalább megszemlélem azt a kis parkolót Altenberg mellett, ami a túra kiindulópontja lenne.
Alig fordulok le az autópályáról és megszűnik a ködszitálás. Jobbra fordulok Kapellenbe és az országút szintjéről felszáll a köd is, bár szürke, vastag rétegei még kitartóan blokkolják az égboltot. Egyetlen járműre lelek az erdei út végét jelző, túrázóknak szánt parkolóban. Szépen becsordogálok mellé és kilépek a csendes, száraz, őszi reggelbe. Nem látom további objektív okát egy estleges meghátrálásnak. Ráadásul, ha tüzetesebben szemlélem az eget, reményteli színfoltokat vélek felfedezni.
Nulla fokon, több rétegbe bugyolálva veselkedem neki a kaptatónak, aminek az a vége, hogy ahogy melegszik a kazánom, sorozatban úgy válok meg kesztyűtől, sapkától, mellénytől, szvettertől stb. Aztán láss csodát! Úgy 1200 méteren a ködből hirtelen a Lohmgrabent határoló meredek sziklafalak derengenek elő, majd néhány méterrel feljebb érve, a kék ég káprázatos színe is felragyog. Először csak bágyadtan, majd teljes gyönyörűségében. Halleluja, és lőn nap! Zengik az angyalok égen és földön. Testem minden porcikáját átjárja a hangulatot feldobó endorfinok tömény folyama és szinte játszi könnyedséggel veszem a derekas kaptatókat. Csak onnan tudom, hogy jó tempóban haladok, hogy látom a nyakamról csöpögő verejték hullását.
Míg a délkeletre nyíló Lohmgrabent teljes szélességében megvilágítja a nap, a Blarergraben túlnyomóan árnyékban. Jégcsapok bizarr látványa utal figyelmeztetve a körülményekre. Az keskeny turistaút jegesedik. Újrafagyott hórétegek és zúzmara. Ha hátizsákomban nem lapulna az előrelátó gondoskodással becsomagolt könnyű hágóvas (ice-spike), akkor azt hiszem, itt most visszafordulnék. Így viszont bizakodó vagyok, mert szükség esetén bármikor felhúzhatom az apró kis acélkarmokat. Végül még sincs rájuk szükségem. Kellő óvatossággal a jeges szakaszokon is jó tapadása van a téli bakancsomnak.
A plató alatt többször is térdig bukok a foltokban összegyűlt maradék hóban, mely itt-ott mélyen kitölti az árkot, amiben az út szalagja fut. Fenn, erős szél fogad, ami menten kifagyasztja belőlem a csutakra izzadt lelket. Mindjárt elő is szedem mindazt, amitől még az út elején a szélcsendes árokban megváltam. A Windberg csúcsára vezető kitett gerincen még egy lapáttal rátesz a szél és én kénytelen vagyok előhúzni a viharkabátomat és kapucnit borítani a fejemre. Így beöltözve aztán már süvölthet a szél, nincs esélye. El is időzöm egy darabig a csúcson ámulva a vastag ködtengerből kiemelkedő napsütötte (és többnyire ismerős) hegyek látványán. Íme:
Panorámama a Windberg csúcsáról, balról a távolban a Schneeberg jobbról a Heukuppe
Hómezőket keresztezve bandukolok lefelé a Windberg lankásabb északkeleti oldalán. Az elhagyott Michlbauer-Hütte napsütötte déli teraszán néhány farönk szolgál pihenőmül, ahol kellemesen napozgatva elköltöm magammal hozott elemózsiámat. Negyedórányi szieszta után megkezdem az ereszkedést.
Kifejezetten lassan, poroszkálva, élvezve a napsütést érem el a már említett Kohlebner-parkolót. A mintegy tucatnyi autó ellenére is szinte üres a nagyobb inváziókra mértezett tér. Innentől aztán erdőben haladok lefelé, majd úgy 1200 méteren sajnálattal veszem tudomásul, hogy ismét belemerülök a ködbe. Először csak a napsugarakat még áteresztő pára formájában borul a tájra, majd a Knappensteigen állaga egyre áthatolhatatlanabbá, tejszerűbbé válik és a végén alig 10-20 méterre csökken a látótávolság. Lurgbauernél aztán kilyukadok a mintegy 300-400méter vastag ködréteg alá. Egy rövid kaptató vezet vissza az erdei parkolóhoz. Remek túra volt, kár lett volna megfutamodni.
Sztefano-Space 