Az idei rendhagyóan nedves május biztos nem lesz túrakirály. Rövid életű, pontszerű szép időjárás-felvillanások azért akadtak, amiket, figyelmet nem igazán érdemlő, MTB kiruccanásokkal töltögettem ki. Ahogy ma is. Három napos esőzés puhította talajon próbálkozom a házi hegyláncomon, de most úgy döntök, hogy fel is jegyzem a dolgok menetét. Ha sikerül elérnem a magam elé kitűzött célom, akkor kvalifikáltam magam az idényre és bizonyítását nyer a szobabiciklizés haszna.

A táv 31+ km, 680 m szintemelkedés bruttó 3:00 óra (nettó 2:25 óra) alatt. Az útvonal a cikkben ismertetve.

Az erdei ösvények iszapcsatátkra invitálnak. Nem is tudom, hogy jut eszembe pont ma próbát tennem. Tán, mert szombat és végre kellemes, napsütéses az idő? Vagy mert a viszonyok egy fokkal magasabbra teszik a lécet és ez adja mega kihívás zamatát. Na, hallod!

Valahol a kikötő szintjén kapcsolom be GPS-t, tudniillik ott, ahol a szállodahajók tolonganak libasorban a part mentén. A Duna vize magas, zavaros-barnás, kávéra emlékeztető, nem kifejezetten idilli látvány. Nyugati széllel szemben tekerek a Schmerlbrückeig a jellegzetes oroszlánokkal díszített, zöldre festett hídig (lenti képek). Oly sokszor áthaladtam már rajta, de képet még sohasem készítettem. Átkelek a Duna-kanálison Nußdorfba, ahol megkezdődik a gatyarohasztó kaptatók sorozata.

Először a Sickenbergergassen majd a Kahlenbergerstrassen át emelkedem lassan a város fölé. Következik a Wildgrubgasse. Idilli kisebb-nagyobb borzók és szőlő ültetvények mentén nyomom a kenyérgázt. A szőlőket elhagyva beérek az erdőbe. Nem jó ómen, hogy minden oldalról csurog-csöpög egy-egy ér, patak, áztatják az út szalagját. A napsütötte részek már szerencsére kiszáradtak, de ahol árnyékot vet az erdő lombkoronája, pépes, cuppogó agyagon kell egyensúlyoznom és egyenesben tartanom a bringám.

Elérem a Höhenstraße alatt átvezető alagutat majd a Sulzwiesen kötök ki. Jobbra tartok a hivatalosan jelölt MTB-út felé, mely a Josefinenhütte tövében ér ki az országútra. Sárhányóim ellenére a szó-szoros értelmében nyakig úszom a sárban mire elérem az aszfaltutat. Irány fel Josefsdorfba, majd az Erzsébet-pihenőhöz, ahol szusszanok egyet. Erő gyűjtök a Kahlenberg legtetejére vezető, rövid, de combizomszaggató kaptatóhoz.

A Stefanie Warte tövében készítek néhány fotót, aztán uzsgyi lefelé és vissza a Sulzwiesere(lenti kép). Csak úgy szökik a sár a kerekeimről. Felmérve az esélyeimet, elindulok tehát tulajdonképpeni célom felé, a Hermannskogelra. Lesz, ami lesz! Ha belebukom, ha nem, de legalább megpróbáltam.

Egy cirka 350 Wattos kaptató jön a Sulzwieseröl amit ártalmatlan dimbek-dombok követnek a Jägerwieseig (fenti kép). Bizakodó vagyok. Az utat borító iszap tömörebb állaga jó okot ad az optimizmushoz. Na, de a Hermannskogel nyergéig mégsem számolthatok terülj-terülj asztalkámmal. Kerülgetem a sáros részeket, már amennyire tudom. Amikor jól beletaposok, érzem ahogy a nedves talajon elforog a hátsó kerekem.

A nyeregbe érkezve magam is elcsodálkozom, hogy sikerült felérnem. Jöhet a hab a tortán, a rövid, de sziklalépcsökkel ellehetetlenített felvezető szakasz a Hermannskogel csúcsára (fenti képeken). Elsőre sikerül! Az új pedál-cipő kombináció is remekül vizsgázik. Boldog vagyok, a mutatvány a vártnál könnyebben sikerül. Ezután még jön egy ereszkedés a Rohrerwiesere, majd innen egy utolsó aszfalt-kaptatón vissza a Jägerwiesere.

Kellemes, de a nedves viszonyok miatt, nagy odafigyelést megkövetelő ereszkedés jön Nußdorf szintjére (fenti képek sorozata), majd laza tempóban vissza a Duna mentén.