Hosszú a nap, későn sötétedik, délután még nekivághatok a hétköznapi hegyi biciklisek házi mumusának az Eisernehandgassenak. Egy meredek, aszfaltút, de ohó! Mázlim van kifogni a nehezítő körülményeket. Teljes a szélcsend, az útra tűz a nap. A burkolat fölött vibrál a völgyben megrekkent hőség. A nap legmelegebb órája? Italo-western hangulat. Fegyverem a bringám. Én vagy a kaptató! Sehol egy lélek. Nincs épeszű ember, aki ilyen körülmények között nekivágna. Azaz, egy, mégis?

Aki ezen az úton képes pihenés nélkül felkapaszkodni Josefsdorfig, az egy baromi fizikumú és állóképességű sportoló. Nekem két beiktatott pihenővel már párszor sikerült, de nem mindig. Tavaly egyetlen kísérletem sem jött be. A harmadik szakaszon mindannyiszor kidobott a nyeregböl.

Az Eisernehandgasset három részre lehet osztani (lásd a lenti térképrészletet). Az egyes részeket a két pihenőhely választja szét (pirossal karikázva). A bevezető szakasz meredeksége még elviselhető, de a végén jelentkező légszomj megköveteli az első 2-3 perces pihenő beiktatását (legalábbis én csak így tudom folytatni).

A második, legrövidebb szakasz, becsapós könnyedséggel indít, majd a közepétől bevadul. A meredekség ágaskodó paripává kívánja változtatni a bringát, amit csak a teljes kormányra dőlés gátol meg. Zihálva, maximális fordulatszámon érkezem a második pihenő helyre, de bizakodó vagyok. Nem ártott meg annyira, hogy ne lennék derülátó a harmadik és egyben utolsó, kulcs-szakasz tekintetében.

Éppen csak annyit szusszanok, hogy alábbszálljon a pulzusom és normálisan tudjak lélegezni, aztán nekiveselkedem. Érzem, hogy működni fog a dolog. Magam mögött hagyom azt a kutya részt, ahol tavaly mindannyiszor belebuktam, de még nem nyertem. Emelkedik a pulzus, a légszomj hatványoz, de tekerek, teperek tovább. Lassan, de biztosan haladok és amikor csökken a meredekség, tudom, ezt a játszmát ma, itt, megnyertem. Juhé! Josefsdorfig majd fel a Kahlenberg tetejére, ami jön, már csak suvix !