A Wildfährtet már ismerem de a vele szomszédos Bärenlochsteiget még nem. Nem is tudom, hogyan történhetett, hogy évtizednyi túrázás után is maradjon még a Raxon fel nem derített, hivatalosan jelölt ösvény. Talán azért, mert a Bärenlochra úgy tekintettem, mint a Wildfährte jelentéktelenebb kisöccsére, ami a nagytestvér árnyékában említésre sem méltó. Nos, így utólag kijelenthetem, hogy ez nem igaz. A Bärenlochsteig az érdekesebb, változatosabb, vadabb, szebb, hosszabb és a valamivel pikánsabb Klettersteig.

A táv (Hinternaßwald, Reisstalklam, Großer Gries, Wildfährte/Bärenlochsteig, Bärengraben, Ochsehaltweg, Habsburghaus, Kaisersteig, Reisstalklamm, Hinternaßwald) 15.6 km, 1139 m szintemelkedés bruttó 7:00 óra alatt (nettó 5:00 óra)

Szerdára felhőtlen kék eget, kellemes meleget ígér a jelentés, amit aztán (állítólag) már tényleg az ősz betörte fog leváltani. Ezt még mindenképpen ki kell használnom, megéri egy szabad napot kivennem. És jól teszem. Nem indulok korán, mert célom a Rax északi, északnyugati oldalán vezet, és tehát időt kell hagyni a napnak, hogy oda is sugározzon némi meleget.

Már elmúlik 9:00 óra is (fenti kép) amikor ilyen szokatlanul későn elindulok Hinternaßwaldból. A Reißtalklammon át menetelek a Kahlmäuer falai felé. Elhaladok a Habsburghaust ellátó kötélpálya völgyi állomása mellett majd erdőben, enyhe kaptatón érkezem a sárga táblával jelzett elágazáshoz (10:15), mely a Wildfährte beszállójához vezet. A turistaút innentől kezdve embert, erőt, kitartást követel, mert nemcsak egyszerűen felfelé kunkorodik, hanem lazán ülő, sziklamorzsalék is megnehezíti a rajta való közlekedést.

Visszapillantás a beszállóból a Großer Griesbe

A terep, a Großer Grieß (fenti képek) eleve vad arculatot mutat. A beszállóhoz vezető utat itt már számtalanszor elmosta az erózió. Heves esőzések nyomán érkező kőtörmelék lavinák újabb és újabb durva hordalékrétegekkel fedik be az árok alját. Az új ösvény megpróbál az árok felsőbb oldalán utat keresni. A beszálló végső megközelítése pedig eredetileg is egy ilyan sziklamorzsalékból álló dombon visz. Az ilyen és ehhez hasonló alakzatok táplálják a későbbiekben az eróziós lavina-folyamokat.

A Großer Gresből kivezető élményösvény (már annak aki ilyet szeret)

Itt indít a ferrata, a háttérben a Hangyadomb (Amaisbichl)

Mind a Wildfährte mind pedig a Bärenloch legfeljebb B kategóriások, és tehát elvileg, tapasztalt, jó formában levő ferratázók akár kantár-beülő nélkül is megejthetik, de ez nem ajánlott. Én is felveszem az előírásos felszerelést, mert egyszerűen jót esz a pszichének, másfelől pedig (megjegyzem) az idén még egyetlen ferratán sem voltam. Jól esik végre hallani a drótkötélen csúsztatott karabinerek tipikus hangját.

Lehet róla vitatkozni, hogy hol van a tulajdonképpeni beszálló. Vajon a morzsalékos felvezető út végében, mely egy sziklarámpa aljánál ér véget, avagy odafenn, az 1-/1 szintű mászást megkívánó rámpa tetején. Ott, ahol egy kis platformnak is van még helye a beöltözéshez. Én most az előbbit választom, annál is inkább, mert két öregfiú (fenti képen már másznak előttem) is itt készül fel.

Az út körülbelüli első egynegyede/harmada közös a két Klettersteig között. Közvetlenül a beszálló után, amikor a sziklasarkon túl elém tárulkozik egy képzetet borzongató mélység, megelégedve nyugtázom a felszerelésem hasznát. Technikailag viszont alig-alig jelent kihívást a továbbhaladás. Tán 10-15 perces mászás után (11:15) sárga tábla mutatja a Bärenlochsteig balra leváló, zölddel jelzett ágát.

Kellemetlen morzsalékos ereszkedő következik majd egy bevágásban (fenti kép közepén) visz felfelé a drótkötél. Ezután érkezem a kulcsszakaszhoz mely egy szűk sziklahasadék jobb oldalán fut (lenti képek). Némi kihívás átpréselni magam az itt nyíló hasadékon, hogy a drótkötéllel biztosított szakasz aljához érjek.

Visszapillantás a hasadékból

A ferrata legmagasabb pontját elérve egy sziklaszirten remek kilátás nyílik a Habsburghausra (fenti kép) és az alatta nyújtózkodó szakadékokra. Az utolsó ferratás akció eme szirt túloldalán történő ereszkedés. A völgy alját elérve vége a drótköteles szakaszoknak. Nem árt jól odafigyelni az út további menetére, mely egy sziklatorony után jobbra fordul, be egy gyönyörű kis napsütötte füves katlanba (12:05; lenti kép közepén a kicsiny szirt után jobbra. A “kicsiny” relatív, mert cirka 3 m magas).

Visszapillantásban az a bizonyos szirt a katlanból

A katlanból erre vezet ki az út (a gyér nyomok mentén)

Itt spontán kihasználom a kínálkozó lehetőséget és lehuppanok tízóraizni. A kantárt, sisakot, beülőt immár el lehet pakolni. A katlan túlsó oldalán fut a kivezető turistaút, mely egy érdekes sziklakapun át a „salátával” jócskán benőtt Bärengrabenbe visz. A sziklakapun (lenti kép) áthaladva jobbra kell fordulni. Ezt azért említem mert balra is visz egy kitaposott ösvény, ami azonban hamarosan a semmibe (törpefenyő rengetegbe) vész.

A Bärengrabenból egy tisztásra kiérve (12:30) balra fordul az út menete az Ochsenhaltwegen, ami az Ottohausig visz. 13:10 órakor érkezem a vendégházhoz, melynek napsütötte teraszán átadom magam az elektrolitok és kalóriák pótlása élvezetének. Igaz, itt-ott kellemetlenkedik a hűvös déli szél, de egy pulcsiban mégis kellemes a ragyogó napon ücsörögni egy sort.

Szemben a Schneealpe a Hangyadombbal (lenti képen nagyítva)

13:45-kor bevégeztetett a pihenésnek és szép nyugodt tempóban elindulok lefelé a Kaisersteigen. A drótkötéllel biztosított szakaszok után meglepetésként ér a viharverés okozta hatalmas károk látványa (lenti képek).

Az ösvény többedmagával le volt zárva a tavasszal. Csak néhány hete adták át ismét a túrázó-forgalomnak. Nem csodálom. Annyi biztos, hogy az erdészek tisztogató, helyreállító munkája nélkül, ezen az úton aligha tudott volna bárki is továbbjutni. Néhány perccel múlik 16:00 óra amikor visszaérkezem Hinternaßwaldba.