A Großes Höllental a „B” kategóriás ferraták paradicsoma. Valamennyi egy-egy ínyencség, már azoknak, akik szeretik a vad sziklavilágot. Az Alpenvereinssteig több szempontból is kitűnik a sorból. Először is azért, mert a leghosszabbak egyike, másodszor, mert megkívánja az ódon, 1912-ből származó biztosításokba vetett feltétlen bizalmat (ebben osztozik a Gaißlochsteiggel) és harmadszor pedig, mert diretisszima stílusban (egyenesen) tör a lehető legrövidebb úton a Höllentalaussicht felé (panorámakilátó). Ennek meg is van ára, mert a kezdettöl a legutolsó centiméterig kompromisszumok nélküli meredek kaptatók, víz vájta csatornák és kitett traverzek sorozatán át visz fel a célba.

Az út (Höllental, Großes Höllental, Alpenvereinssteig, Ottohaus, Jakobskogel, Ottohaus, Wachthüttelkamm, Höllental) 11.6 km, 1160 m szintemelkedés bruttó 6:50 óra alatt (nettó 4:50)

Sanyival indulunk ezen a szépnek ígérkező napon a Großes Höllental felfedezésére (8:50). Jómagam már sokadik alkalommal mászom fel a Schönbrunnesteig hosszú vaslétráján, be a sziklafalakkal három oldalról, katlanszerűen határolt Großese Höllentalba. Sanyinak viszont a vidék még teljes újdonságként hat. Nem is csoda tehát, hogy csemegézi és nem győz betelni a nyers sziklák, görgetegek, árkok és vad falak nyújtotta pompázatos panorámával.

Nyugodt tempóban menetelünk először csak enyhe emelkedőn az előttünk elnyúló katlan vége felé. Először jobbról a Hoysossteig felé, majd később balra a Teufelbadstube irányába vezető ösvény ágazik le. Egy időszakos patak partját elérve, a kiszáradt medren át a Gaißlochsteighez vivő út válik le és tehát utolsónak marad az Alpenvereinssteig beszállójáig, szerpentinekben felfelé kanyargó zsákutca.

10:00 órakor érkezünk a beszállóhoz (fenti kép). Az út elsőként vagy féltucatnyi, egymásba nyíló hosszú létrán át (lenti képek) nyer gyorsan magasságot, majd drótkötelekkel biztosított szakaszok váltogatják egymást közönséges menetelő részekkel, melyekbe gyakran szövődik 1-/1 szintű sziklamászás is, ami nem utolsó sorban az út savát-borsát adja.

11:15-kor érjük el azt a pontot, ahol a Gustav Jahn-Steig beletorkollik az Alpenvereinssteigbe (a fenti kép közepén, a rámpa felett). Innentől számítva még legalább 40-45 perc az út végét fémjelző kilátó. Néhány kulcspont-ízű vasalt szakasz is belevegyül a csokorba. Mindeközben az embernek olyan érzése támad, mintha véget érni nem akaró úton lenne. Amikor egy-egy sziklasarokhoz érve azt hinnéd, hogy na, a fordulón túl már tényleg a plató jön, akkor még egy s más drótköteles szakasz pofoz vissza valóságba.

Kissé jobbra a háttérben a félreismerhetetlen Schneeberg

Néhány perccel déli 12 elött (azaz indulástól számítva 3:10 óra elteltével) érkezünk az idősebb látogatók hadával telt kilátóba (fenti kép). A kisöreg nyugdíjasoknak, mi, az odalentről, a szinte feneketlen semmiből előbukkanók, vagyunk az aznapi sztárok. Gratulálnak a szép teljesítményhez. Köszönjük. Hébe-hóba mi elviseljük.

A továbbiakban sikerül Sanyit meggyőzni, hogy érdemes még felszaladni a Jakobskogelra, mert akkor megvan az aznapi csúcsunk is. Az Ottohaus tövéből mindössze 8 perc alatt szaladunk fel a hatalmas kereszthez (12:30 – fenti kép), majd a jól megszolgált elektrolitok képzetétől hajtva, ugyanolyan gyorsan igyekszünk is lefelé. Majd egy órás déli pihenőnk után még egy kemény alászállás vár ránk a Wachthüttelkammon át (13:30).

Az út először enyhén, majd később jelentősen lejt. A Teufelbadstube érkező torkolatában levő kilátóban készítünk még néhány fotót (14:30 – lenti képek, a háttérben a Gaißloch).

Csak ezután következik a tulajdonképpeni Wachthüttelkamm. Az út 30 vaslétrával és néhány drótkötéllel biztosított szakasszal tarkított. A kellemetlen, meredek, morzsalékos aljzatú ösvény megköveteli a fokozott odafigyelést. 15:40-re érkezünk vissza a Höllental-alagút előtti parkolóba. Nagyon szép, változatos és kifejezetten vad sziklavilágon át vezető, jó kondíciót, kitartást szigorúan megkövetelő útról van szó.