A 2007 méteres szelíd Heukuppet, a Rax legmagasabb csúcsát, jól ismerem, nem egyszer voltam már odafenn, de még soha olyan viharos időben, mint most legutóbb.

A megtett táv (Preiner Gscheid, Schlangenweg, Karl-Ludwig-Haus, Heukuppe, Karl-Ludwig-Haus, Schlangenweg, Preiner Gscheid) 10.5 km, 980 m szintemelkedés bruttó 4:45 óra (nettó 3:45). A profilon látható “szakállak” a viharos szél okozta nyomáskülönbségekre utalnak

Ha az időjárás-jelentés melléfog, annak lehetnek negatív és pozitív vonzatai. És ez elég gyakran megesik (mármint a melléfogás). Mint mondjuk a múlt vasárnap, amikoris odafönn a hegyen napsütésnek kellett volna dominálnia, a völgyben meg makacs ködnek. De erről sem a felhő, sem a köd nem tudtak, így aztán helyet találtak cserélni. A legmegbízhatóbb jóslattal a http://meteoblue.com portál állt elő, zéró órányi napsütéssel számolva. A http://bergfex.at képzelődései 5-7 teljes óra napsütésről, valamely garatra felöntött ZAMG-munkatárs viccelődésén alapulhatott csak.

Induláskor még a nap sugarai is nyaldosnak

Annak persze tudatában voltam, hogy egy déli főn-áramlás útjában vagyunk, minek következtében a salzburgi ormokon szombaton 150 km/h szelet mértek, a Raxon csak 90 km/h körüli maximumot. Vasárnap a szélnek enyhülnie kellett volna, de erről a felhőhöz meg a ködhöz hasonlóan sajnos a szél sem tudott.

Vészjósló fellegek gyülnek a háttérben

Amikor kiszállok Preiner Gscheidben, máris érzem az áramlatok erejét. Kinyitom az autó ajtaját és s szél mindjárt belekap mint egy vitorlába. Csak egy gyors tudatalatti reakció menti meg az ajtót a teljes kifordulástól. Te tudjuk, itt a nyeregben mindig fúj a szél, mert ez egy olyan hely. De lássuk mi van feljebb?

Minden eshetőségre testben lélekben felkészülve, de a jelentések tükrében alapvető optimizmussal kezdem meg utam negyed kilenc tájékán. És valóban, ahogy haladok a Nagy Siebenbrunnenkessel (Katlan – fenti képen) felé, csökken a szél ereje, itt-ott még a nap is fitogtatja magát. De csak itt-ott, aztán hova tovább egyre kevésbé (fenti képen a Siebenbrunnerkessel).

Visszapillantás a völgy felé

Közben persze nem kerüli el a figyelmem, hogy vastag szürkehasú fellegek tartják fogságukban a Rax gerincét. Ejha, ez nem néz ki túl jól, de lássuk a medvét. Közben azért már tapasztalatból tudom, hogy milyen az, belegyalogolni efféle szürkeségekbe. A hőmérséklet rapid csökkenésével, a szél ereje növekedésével kell számolni.

Lassan bandukolok a Schlangenwegen (fenti kép) mivel még reménykedem, hogy netán később, ha elég időt hagyok a hegy szellemeinek, tán mégis fellebbentik fátylukat. Még utóbb szerencsém lesz, mert a köd, ahogy egyre feljebb érek, szintén hátrál előlem. Még a jobbkéz felől a képbe beúszó Predigstuhl is méltósággal előbukkan, felette kék ég (lenti képeken). Na, ez tényleg jól néz ki, mivelhogy később pont arra szándékozom majd lejönni.

Az indulástól számítva kb. 1:40 óra elteltével elérem a Karl Ludwig-Haust is (9:56 – lenti képen). Éppen csak meggyőződön róla, hogy mint az a neten közzé tétetett, valóban nyitva van, máris iramodom egy gyors csúcsostromra a Heukuppera.

A főn-vihar az ugye dél felől szokott fújni. A Karl Ludwig-Haust elhagyva a hegy északi oldalán visz a turistaút, illetve az, ami a ködben még látszik belőle (lenti képen). Tudniillik, kezdeti örömöm ellenére egyre sűrűbb az állaga. Ami még jó, hogy helyenként a szél is alig libben, viszont egyre több a hó. Mi a szösz! Hóval egyáltalán nem számoltam. Próbálgatok füves részre, kiálló sziklára lépegetni, csak hogy elkerüljem a csúszós havat. Ki tudja milyen jégréteg lapulhat alatta.

Egy bizonyos idő után aztán már kénytelen vagyok hóra lépni, mert egyre nagyobb felületeket borít. A gerinchez közelítve aztán már mindegy, mert összefüggő hótakaró fogad. A szél meg elkezdi a csárdást és próbál engem erőnek erejével döntögetni. Egycsapásra benne vagyok a télben. Nagyon furcsa, még soha nem tapasztalt időjárásii fenoménben van részem. A hó állaga nedves, olvadó, mégis jégkristályokat képez a felületén a szél. Az idáig szállított és most a hegyen lecsapódó nedvesség táplálja. A ruhámon, nadrágomon, a fényképezőgépemen vékony jégvirágos bokréták kezdenek kirajzolódni. Sajnos, mint általában felfelé menetben, nincs rajtam kabát, csak a szvetterem. Olyan erővel ver a szél, hogy a kabátom meg sem próbálom elökútyászni a hátizsákomból. Sietek ahogy tudok, hogy minél gyorsabban érjem el a csúcson lévő emlékművet, elég nagy ahhoz, hogy némi szélárnyékot biztosítson. Nem lehet már messze.

Váratlanul bukkan elő a ködből a csúcs (10:23 – fenti képen). Mire elérem célom, csontig átfagyok. A felépítmény északi oldalán valóban van egy szélárnyék (ahol a fickó is áll, kép), de még itt sem könnyű felvennem a viharkabátom. A kapucnit jó mélyen húzom a fejemre. Amint kilépek a szélbe, kapok is mindjárt egy nagy nyaklevest, de akkorát, hogy elvesztem az egyensúlyom. Közeli ismeretségbe kerülök tehát az anyafölddel. Harmadik próbálkozásomra sikerül felállnom és azonnal megkezdnem menekülésem lefelé.

Félig meddig a látható nyomok szerint orientálódva, de leginkább a GPS kijelzőjében bízva, a ködben szinte vakon araszolgatok lefelé. Sikerül elvétem a legrövidebb utat, és ez roppant érdekes. Tudniillik észreveszem, hogy nagyon jobbra tartok, ezért kompenzálom az irányt balra. Legalábbis úgy hiszem. Igen ám, de egy későbbi pillantás a GPS-re elárulja, hogy továbbra is túlontúl jobbra tartok, távolodom a helyes útvonaltól. Erőnek-erejével kell derékszögben balra fordulnom. Közben látom, közeledem a kijelölt lila vonalam felé, mégis úgy tűnik, mintha teljesen rossz irányban haladnék. Persze a végén a GPS-nek van igaza, mert hirtelen, szinte a semmiből materializálódik előttem a vendégház fala. Megmenekültem tehát!

Betérek bebugyolálva, az arcomat is még kendő fedi. Néznek is rám a vendégek, honnan pottyantottak. Lassan-lassan megválok a ruha rétegektől. Egy nagy vendégszoba kellős közepén kályhában tűz lobog, ontja melegét. Legelső teendőm, megválni átizzadt, átnedvesedett ruharabjaimtól. Mindig van velem száraz, cseréli való gúnya. Rendjére átöltözöm tehát, a kályha elé ülök és vacogok. Közben rendelek egy pohár forró teát, bablevessel és folytatom a didergést, ami pedig a hegyen ritkán fordul elő velem, ha egyáltalán, mert ilyesmire nem emlékszem.

A gazdasszony egy idő után kihozza a rendelteket, de én csak kelletlenül távolodom a kályha közvetlen közeléből az asztalomhoz. Végülis bevágom jóízűen a nagyszemű sötét babokban gazdag étket. Gémberedett ujjaimat még melengetem a teásbögrével, de amint alábbhagy a hidegrázás felkerekedem.

Odakünn marad a szél és a köd (fenti képek). Gondolni sem merek folytatni a Predigstuhlon át megtervezett utam, hanem egyenesen ereszkedem lefelé a Schlangenwegen. Ezután már nem történik semmi említésre méltó.

A Waxriegelhaus közelítésben

A testkazánom beindul, lejjebb érve még a kabátom is leveszem. Elképzelhetetlen, idáig érve, miféle idő tombol odafenn. De ez a szép benne. Ha előre tudom, valószínűleg otthon maradok. Így van egy új kaland a tarsolyban, mert ilyen időt, mióta túrázom, a Heukuppen még nem éltem megem.