Még ilyet nem pipáltam, hogy tudniillik szívszorongva nyergeljem a paripám. Mert az adott megszorító körülmények miatt, lehet a még megengedettek határán mozgok, amikor nekivágok. A sajtó tele van hírekkel, hogy milyen lazán ülnek a kirótt büntetések a rendőr járőröknél. Képzeld el ezt a baromi helyzetet. Ráadásul George Carlin elvei szerint élve, jó okokaim vannak semmit el nem hinni a jelenlegi hisztériából (lásd korábbi posztjaimat).

Ragyog a nap, langymeleg idő nyalogat és csalogat. Nem maradhatok a négy fal között. Indulok lesz ami lesz alapon. Szerencsére sokan gondolkodnak hozzám hasonlóan. Az első kilométerek után megnyugszom, mert amerre haladok, minden a normalitást sugallja. Az emberek mosolyognak, köszönünk egymásnak, elhúznak mellettem biciklivel, gyerekkocsival. Mások futnak, lihegnek, vagy csak sétálnak, egyszerűen élvezik a napot.

Immár szorongás nélkül tekerek át az oroszlánok őrizte hídon, majd fel a rendes-becsületes tüdő köptető kaptatóimon egészen a város legmagasabb pontjáig. Odafentre érve, a kedvenc padom, látom, lévén foglalt (anyuka, apuka gyerek uzsonnázik), a fűbe huppanok. Az is jó egy ilyen csendes tavaszi napon. Ibolya virágzik meg medvehagyma zöldül, illata kitölti a teret. Micsoda csodaszép nap. Nincs itt semmi gond.

A visszafelé úton aztán mégis belefutok egy járőrbe, de nem én vagyok a radarján, hanem egy, de inkább több nagy családból álló kupac, tudod. Egy gombócban több férfi, meg egy kerékaljnyi gyerek stb. Oszolniuk kell, mert ha jól tudom, már nem egy, hanem két méter a kötelező betartandó távolság. Nem hiszem, hogy értik, mit akarnak tőlük. Nem várom meg a kísérlet végét, gyorsan szelelek a magam útján.