Hetek óta nem adatott alkalom, hogy a hegyekbe látogassak. A szeptember csúcsformát mutat, már ami a gyenge és gyengébb túra-időjárást illeti. A Duna mentén, itt-ott, azért akadtak szélben szelíd, napban gazdag különleges, de rövidebb ablakok. Nosza akkor, legyen „külszíni fejtés” (outdoornak is mondják), jöhet a hegyi biciklizés és a single-trailozás, amit úgyis hanyagoltam egész nyáron, majd itt elmondom miért.

Az idei, túrázókat kényeztető nyár, gyorsan, és ellenállás nélkül adta meg magát. Dicséretére szeretnék most egy zsolozsmát mondani. Merthogy a tavalyi, ugyancsak nyomott hangulatú volt a haszontalan korlátozások miatt. Ehhez tudni érdemes, hogy a nyári kalandok egyik lényeges összetevője (számomra) ama nem elhanyagolható mozzanat, amikor a loncsra izzadt, teljesen elcsigázott, porrá száradt torkú túrázó megérkezik az előre kiszemelt hegyi vendégházba. Ki hitte volna, hogy az ilyenkor esedékes bebocsátásnak, illetve a korsó sörnek akadályai támadhatnak. Merthogy illa-berek nádak-erek, 2021-ben feltételeket szabtak, papírfecni-forma vagy egyéb virtuális-térbeli, behódolást bizonyító igazolványok formájában.

Bebocsátás csak arra érdemesek nyerhettek! De uram bocsá, hol itt a józan paraszti ész? Kék ég alatt, ragyogó napsütésben, vajon hol, miféle módon leselkedhetne itt ránk bármiféle veszély? Csendesen elmélázni odakünn a padokon, beszívni a friss hegyi levegőt, csodálni a panorámát. De néhány abszurd, mihaszna, de hatalmat gyakorló „sehonnai bitang ember” által kitalált és elrendelt, már-már bohózatba illő, szolidaritásnak csúfolt magatartásforma miatt, a teraszon, csak ama bizonyos rendelkezéseknek engedelmeskedők foglalhattak helyet.

Jómagam, igyekeztem kimaradni a tömeghisztéria jellegét felvevő buliból, minek következtében ama módfelett elengedhetetlen igazolványnak is a hiányában voltam (voltunk). Így aztán soha nem tudhattam, kapok-é kegyelmet, nyerhetek-é majd bebocsátást. A tavalyi nyár derekára-végére aztán már sikerült feltérképezni azokat a kunyhókat, ahol megértő lelkek, ceremónia nélkül terelgették a folyamatokat, és ahol úgymond rendszeresen „elfelejtették” érdeklődésük körébe vonni a vendégek efféle zaklatását.

Na, de persze akadtak a tüsténkedő, jámbor jószág lelkületűek, akik kérdés és felszólítás nélkül is, példás polgári kötelességszerűséggel mutogatták a génterápia-kezeltségük bizonylatát. Nem akarom részleteibe menően sorolni a tisztességes és emberséges magatartást tanúsító vendégházakat, melyek nagy rizikót vállalva ellene mentek a fölső utasításoknak, nehogy akár utólag is bajuk essék. Ezúton is hálásan köszönöm, hogy meg tudtak maradni természetes, empátiára épülő, emberi mivoltukban. Hálám jeléül, ezeken a helyeken a borravalóm, a vész lecsendülésével is, mind mai napig lazábban ül a bugyellárisomban. Találékonyságukat, óvatos körültekintésüket és emberségüket néhány alábbi sztori is jellemzi.

Egy szépnyárnapi túránk gyengéd lecsendülése révén némi ideges görccsel a gyomrunkban lehuppanunk a már korábbi alkalmakról is jól ismert hegyi vendégház teraszán és bizony kellemetlen érzésekkel küszködve várjuk, hogy na, most vajon mi történik majd (merthogy volt már hely, ahonnan kitessékeltek). Mivel tán két-három hete itt már egyszer sikerrel jártam, bizakodóak vagyunk a jó kimenetelű folytatásban. A felszolgáló hölgy, aki a bérlő neje, jön felvenni a rendelést. Izgalom miatt vér szökik az arcomba. Egymásra nézünk, őszintén, és szavak nélkül is, értekezünk, értjük egymást az éteren át, hogy mi „olyanok” (igen, kivetettek) vagyunk. Gyengéd pislantás a részéröl, majd jön a kérdés, hogy mit kívánunk, mit hozhat, amivel egyértelmű a színjáték szerencsés kimenetele. Akceptálva vagyunk.

Na, mit ad Isten, mikor már boldogan szürcsölöm a sárga nedűmet, négy fiatal férfi érkezik, helyet foglalnak egy szabad asztalnál. Az egyikükön kék rövidujjú trikó. Mellén fehér betűs felirat hirdeti, hogy „Polizei”. Nos, meghűl bennünk a vér és kíváncsian várjuk mi történik majd most. A felszolgáló hölgy kedvesen odasiet, sasszeme azonnal kiszúrja a „Polizei”-t, mert mindenki számára jól hallható hangon kéri az oltásigazolványaikat. Emezek büszkén és fennhangon mondják, hogy természetesen valamennyien kísérleti génterápiások és már mutatják is a bizonylataikat. A pincérnő, mint az a nagykönyvben megírva, vizsla szemekkel le is ellenőrzi a mondottakat, amit rendben talál, és tehát jöhet a rendelés.

Egy más Hüttében, más alkalommal csak kávéra térünk be. Az asztalról, ahová lehuppantunk, jól látható a kiragasztott felirat, mely kéri ama „dolgok” felszólítás nélküli felmutatását. Hát mi nem mutathatjuk, mert nincs mit. Érkezik a felszolgáló, és ahogy lépésenként közeledik, úgy növekszik bennünk a feszültség is. Vajon kidob-e majd minket, vagy „elfelejti” kötelességét. Hát elfelejtette, és ahogy figyelem, nem csak nálunk. Nekem meg megérte jutalmul az a borravaló, amitől fizetéskor kissé elámul a felszolgáló, de nekünk balzsam a léleknek az itt eltöltött napsütéses, laza pár perce.

Az idei nyár viszont újra teljesen normális keretek között zajlott, ami bizony rászolgál legnagyobb csodálatunkra. Merthogy ez a nyár olyan volt, mint régen. „Wie damals”, mondja a német. Pedig már nem nagyon hittünk benne. Tavaly, bevallom teljesen eluralkodott bennem a pesszimizmus, mert szinte biztos voltam benne, hogy az idén még egyet feszítenek majd a csavaron úgy, hogy rontsanak a magunkfajta kivetettek sorsán. Ez tehát nem következett be, amiért végtelenül hálásak vagyunk a sors kegyének, az égieknek, a spirituális világnak és mindazoknak, akiknek köszönhető, hogy úgy élvezhettük a nyarat, wie damals. Avagy most jön majd csak a java? Vihar előtti csend?