A mai „ünnepi” nap fényesen bizonyít két dolgot. Először is azt, hogy milyen jól működik a “cirkuszt és kenyeret” még az ókorból származó, de ma is lankadatlanul aktuális elve. A frusztrált, kizsákmányolt, lelkileg, szellemileg megnyomorított, állandó stressznek kitett néptömegek időnként remekül leengedhetik a felgyülemlett nyomást, kinyithatják a szelepeket, hogy süvítve távozhasson a gőz, akár úgy, mint a mai szilveszteren.

A másik jellemző, ami ma nyilvánvalóan materializálódik, az a rettenetes szellemi nyomor, mely kultúránk primer jellemzője, az elbutulás harsány diadala. Ezzel kapcsolatban egy szembetűnő adat. Ausztriában az idén körülbelül 5.7 millió € adomány gyűlt össze a minden évben megrendezett karácsonyi Licht ins Dunkel (Fényt a sötétbe) akció keretében, Ezzel szemben az újévi pufogtatásokra fordított kiadások elérik a 15 millió €-t (az ORF egyik rádióadásában hallottam). Ez a különbség akkor válik csak igazán értelmezhetővé, ha hozzátesszük kiegészítőnek azt is, hogy amíg az adakozás egy egész évre szól, addig a tűzijátékokra fordított összegek túlnyomó része 20-30 perc alatt válik a semmivé.

De vajon el lehetne-e várni más magatartást? Szerintem nehezen, mert még csak nem is túlzás, amikor kijelentem, ebben a kultúrában valamennyien, így-vagy úgy de lelkileg megnyomorítottak vagyunk (lásd a modernkori depressziók, neurózisok, öngyilkosságok, diadalát stb. had ne soroljam). Erről az állapotról ugyanis időben gondoskodik a társadalom, kezdve az óvodától az iskolapadokon át a koporsóig. Csak egyetlen bizonyíték, melyről már korábban egyszer írtam. Az első osztályba még minden gyermek örömmel, és pozitív elvárásokkal érkezik, ergo tudjuk, a tudásszomj velünk született, természetes tulajdonságunk. Mire azonban érettségire kerül a sor, az ifjúság túlnyomó többsége megutálta  a tanulást. A kíváncsi, kereső, friss, kutató lelkek lángjait tökéletes szakértelemmel oltja ki a porosz mintára felépített egészen lehetetlen követelményekre építő iskolarendszer.

Így történhet meg például az is, hogy a legtermészetesebb kíváncsisággal és életkedvvel megáldott gyermekeinket kóros hiperaktivitással diagnosztizálják, megbélyegzi a rezsim, és drogokkal (úgymond nyugtatókkal) próbálják, betörni, kedvét szegni a tevékeny, aktív élettől. Pedig ha ezek a gyerekek egy a homo sapiens számára természetes környezetben nőhetnének fel, közösségük leghasznosabb tagjaivá válhatnának. Gondolj itt közben az aszfalt- és életellenes betondzsungelek sivatagára és azokra a végtelen szabad mezőkre, erdőkre, melyek eleink természetes, magától értetődő eleme volt. Ha mindezt nem hiszed, legalább ismerkedj meg mondjuk John Taylor Gatto nyugalmazott New York-i tanár írásaival, avagy a bécsi tanár, Andreas Salcher munkásságával. Ide kattint néhány magyar Gatto fordításért.

Ha tehát most kívánhatnék valamit, akkor a fiatal életek és jövőnk érdekében, gyermekeink, unokáink nagyüzemileg végrehajtott nyomorítása megszüntetését szeretném kérni és kívánni az újesztendőben. Azt, hogy szilaj, vad, szabad, nem betört, nem megszelídített, önálló véleménnyel bíró, saját, kritikus gondolkodással rendelkező, neurózisoktól mentes emberekké válhassanak. Amíg tudniillik ez nem következik be, úgysem lesz változás kultúránk tipikusan rákos magatartásában sem.