Tapasztalataim szerint az ízületeket, köztük a térdet legjobban megerőltető sportok egyike a síelés. Ezt onnan tudom, hogy az elmúlt téli szezonban intenzíven síelési mániának estem áldozatául, melynek nem titkolt célja, mint erről olvasóimnak beszámoltam, 35 évnyi kihagyás behozása volt. Nos, a felfokozott vágyak kiélése mindig jár némi negatív utóhatással. Esetemben ezt világosan tudtomra adta a bal térdem és tehát jónak láttam a heti 40-50 kilométeres futótréningek adagjainak a drasztikus redukálását.

Hegymászáshoz illetve a hegyi vándorlásokhoz viszont kell a jó kondi, tehát alternatívák után néztem és megállapodtam a biciklizésben, illetve a mountainbájkozásban. A kettő nem ugyanaz. A biciklizésnek nevezett sport jobbára sík terepen történő hosszabb-rövidebb távok megtételéről szól, ami nem okvetlen generál hegymászáshoz elégséges kondit. Ezzel szemben a másik, a hegymászás, a hegyi túrázás drót-szamárra írott változata. Helybéli ismerőseim, e sport szorgalmas és aktív művelői az Eisernehandgasse felfelé történő sikeres leküzdésével kívántak nekem útravalóul sok szerencsét.

Az Eisenehandgasse Kahlenbergdorfból a Kahlenbergre vezető kaptató. Gyalog és lefelé volt már szerencsém többször is erre járnom, tudniillik, felfelé inkább a még ennél is meredekebb Nasenweget szoktam használni. Mosolyogtam tehát, hogy az pedig nem lehet nagy kihívás, mármint az Eisernehandgassen felbiciklizni, bár volt eszemben egy elég szaftos szakasza, ahol emlékezetem szerint a bicikliket inkább tolni láttam csak.

Miután a szombatra beharangozott esőzés helyett kisütött a nap, hát, gondoltam, mint afféle újonc, tegyünk egy próbát. Kahlenbergdorfig eljutni önmagában is egy kiadós kirándulás, lehet vagy 20 kilométer. Ám ez mind semmi az ezt követő  Eisernehandgassehoz. Nagy dúrral mindjárt az elején beleadtam anyait, apait, hogy hamarosan konstatáljam, elég gyorsan ürül a test-akkumulátorom, mígnem a gyalogosan poroszkálók árgus szeme láttára kapituláltam. Kénytelen kelletlen megtartottam első szünetemet.

Mivel egykönnyen nem adom fel, némi erőgyűjtés után folytatni kívántam a kísérletemet és akkor döbbentem rá, hogy hegynek felfelé elindulni nem is olyan egyszerű. Nem is sikerült elsőre, csak némi foggal-körömmel történő kitartó próbálkozássorozat után. Persze hamarosan ismét elfogytak a begyűjtött energiák és akkor még nem is jártam a legmeredekebb részen.

Az utcában van egy Buschenschank Wirt elnevezésű borozó-étterem. Nos, az oda felvezető szakasz olyan meredek, hogy a biciklim első kereke is felágaskodott mint egy megvadult paripa, elhagyta a talajt és a levegőbe emelkedett. Ez egy újabb újoncoknak való tapasztalat, hogy tudniillik ilyen stílusú kaptatón egészen előre kell helyezni a súlypontot, mert könnyen egy hátra szaltóval végződhet a próbálkozás. Végül is többszöri pihenő beiktatásával felküzdöttem magam az utca végéig (ami még nem a Kahlenberg).

Így elsőre ennyi elég is. Nem kívántam mindjárt ez elején túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. Majd legközelebb. Persze lefelé sem fenékig tejfel. Helyenként úgy éreztem, a fékek menten felrobbannak. A szembeforgalom miatt elengedni sem lehetett nagyon a száguldást, de jobb is volt így, mert ki tudja, van-e olyan fék, mely még megállít, ha egyszer itt felveszed a maximális sebességet.

A tanulság tehát, hogy az olyan fölfelé vezető turistaút, melyen a hegyi vándor még mosolygós arccal bandukol felfelé, esetenként leküzdhetetlen akadály lehet a zöldfülű hegyi bicikliseknek. Megértettem a tarsolyomba útravalónak adott javallat értelmét, miszerint akkor vagy jó formában, ha az Eisernehandgassen sikerül egy szuszból feltekerned a Kahlenbergre. Ezen tehát még munkálkodnom kell. Annál is inkább, mert a mountainbájkozás egy adduktórumokat is jócskán megszaggató sport. Remélhető, tehát hogy ezzel a tréninggel sikerülhet kivédenem a damokleszi kardként állandóan a fejem felett lebegő combgörcsök rémálmát (lásd korábbi beszámolóimat).