Juhé, végre jó idő, gyerünk a hegyekbe! Célom a Schneeberg egyik darabontja, az 1602 méter magas Krummbachstein, ahol még eddig nem volt szerencsém tiszteletemet tenni. Mivel délutánra heves zivatarokat jósoltak a szakértők, jó korán elindulok. Az nem olyan nagy gáz, ha visszafelé haladtomban kap el a zivatar. Payerbach/Reichenau vasútállomása előtt hatalmas parkoló tesz jó szolgálatot a hegyekbe igyekvőknek. Majdnem pontosan 7:30-kor kezdem meg a több mint 7 órás, 17km hosszú és cirka 1160m szintemelkedés leküzdését megkövetelő körutat.

A táv (Payerbach, Eng, Freidrich-Haller-Haus, Krummbachstein, Lackabodengraben, Payerbach) cirka 17 km, 1160m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az óramutató járásával azonos irányba lenne tanácsos elindulni, azaz Eng – Mitterberggraben – Friedrich Haller Haus – Krummbachstein – Alpleck – Lackabodengraben – Eng útvonalon. Ennek főleg a Krummbachstein csúcsára nyugatról felfelé vezető a meredekebb kaptató az oka. Az ellenkező, azaz keleti irányban lankásabb terep teszi kellemessé az ereszkedést. Általában jobb a meredekebb utat felfelé megválasztani. Lefelé meg a térd is köszöni, ha nem feszülnek a pattanásig az inak.

A fenti klasszikus forgatókönyv nagy bökkenője a Friedrich Haller Haus menedékház, mely szerencsétlen módon még a csúcs alatt (és előtt) állja el az utat. Aki ha betér (és miért ne) előre iszik a medve bőrére, majd pedig teli gyomorral kénytelen megkezdeni a végső csúcsostromot. Erről pedig már Robert Rosenkranz is levette a szenteltvizet és idei beszámolójában elkárhoztatja az ilyesféle gyakorlatot.

Sikeres csúcsostrom után örömmel térek be elektrolit pótlás céljából az utamba eső menedékházak valamelyikébe, de előtte, csak kivételes esetben. Ilyen talán csak egyszer fordult elő velem. Most sincs szándékomban felborítani a jól bevált sorrendet. Meredek kaptató ide, lankás ereszkedés oda, megfordítom a kört és az óramutató járásával ellenkező irányban vágok neki.

Így, vagy úgy, a kirándulás java egy sziklába vájt biztosított turistaúttal veszi kezdetét (Mariensteig), ami egy nedves szurdokba vezet. Neve Eng, jelentése értelemszerűen szűk. A múlt század első feléig a kitermelt fát a szurdok allján csúsztatták le a völgybe. A facsúszda régi korhadt darabjai mindmáig láthatóak, sőt, kulturális érdekesség, hogy a csúszda rekonstruált szakaszát most is meg lehet csodálni.

Az Eng végében kell végleg eldönteni, hogy csúcsmászás előtt, avagy utána jöjjön-e az ebéd. Korábbi érvelésem értelmében, a lazítást csúcsostrom után látnám szívesebben. Tehát, nem térek le balra Knofelben felé, hanem követem az eddigi irányt a Lackabodengraben allján, mely egyben az Eng folytatása is.

Két oldalról magas sziklafalak között mérsékelten emelkedik a turistaút. Nyáron, kánikulában kifejezetten kellemes lehet erre poroszkálni. Most viszont felveszek egy hosszú ujjú trikót, mert itt-ott megdidergek a hűvös fuvallatoktól. A harmat, meg az éjszakai eső áztatta nedves aljnövényzet miatt a nadrágom szára percek alatt loncsnedvesre szívja magát (a kullancsok miatt az erdőben sosem viselek rövidnadrágot).

A folyamatosan emelkedő ösvény, egy széles erdei utat keresztezve ér ki a ragyogó napsütésbe. A nadrágom is gyorsan szárad, mert innentől kezdve a Krummbachsteinre felvezető gerincen haladok. Édes illatok bódító kavalkádja kísér szinte az elejétől a végéig. Már a szurdokban is érezhető volt egy magas szárú kékes virág átható illata, de ez mind semmi ahhoz, ami a csúcshoz közeli alpesi legelőn fogad. Tehenek még nincsenek, így nem kell a tehéntányéroktól sem tartani. Átadom magam az édes világmindenség teljes élvezetének. A melengető (de még nem forró) napfény, a szellő lágy simogatása, a kék égbe ágyazott hófödte Schneeberg magasztos látványa, a természet harsogóan zöld kulisszái és persze az apró alpesi virágok fenséges, intenzív illata megteszi a hatását. IGEN! Ez az, amiért érdemes idejönni. Gyógyír testnek-léleknek. Június az alpesi legelők tavasza. Ilyenkor borul virágba a mező és a levegő tele van milliónyi rajzó ízeltlábú szüntelenül zümmögő hadával.

Az út utolsó szakasza kilép a törpefenyős magashegyi környezetből és kopár sziklákon vezet a csúcskeresztig. A Krummbachstein tetején alig van hely, szemben az olyan hegycsúcsokkal, mint a szomszédos Klosterwappen, ahol akár egy hadsereg is elfér. Itt fenn viszont megfontoltan, óvatosan kell lépegetni, mert egy rossz mozdulat és hosszan tartó zuhanás lehet a következménye.

A csúcsról nyugati irányba, azaz a Friedrich Haller Haus felé zölddel jelölt ösvény valóban nemcsak jóval meredekebb, mint az, amelyen érkeztem, hanem önmagában is hosszabb, cirka 100m szintsüllyedés mély. Ezután szelídül a terep és a Friedrich Haller Hausig, illetve azon túl sincs több ehhez hasonló meredély.

A menedékház konyhája elsőrangú. Így utólag is úgy gondolom, érdemes volt megfordítanom a kört és csak dolgom végezetével betérni. Elképzelhetetlennek tartom, hogy jóllakottan nekivágjak a csúcsnak. Lefelé bandukolva nem okoz gondot. A Mitterberggraben egyre mélyülő árnyékos árkában enyhül  a nap heve. Egy órányi séta után elérem az Enget, illetve azt a pontot, melyen korareggel letértem. Innentől számítva aztán már ismerős a terep, hiszen pontról pontra követem saját nyomomat. Egy meleg zápor söpör végig a vidéken, de olyan sűrű az erdő lombkoronája, hogy az esőcseppek csak gyéren érnek. Nem is kell esőkabátot bontanom. Zivatarnak nyoma sincs. Mire a parkolóba érek, ismét tűz a nap, csak az aszfalt nedves felülete árulkodik az iménti zuhancsról.

Krummbachstein VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL