Ez a Schneeberg tetejére (Klosterwappen 2076m) vezető több mint nyolcórás körút egy kemény kondícióteszt, melynek során majdnem 1600 méter szintemelkedéssel és 15 kilométeres távval kívántam szembesíteni önmagamat. A megpróbáltatásokhoz hozzájárul az út első jelöletlen szakaszán a tájékozódásban való jártasság illetve az alapfokú nyomolvasás-nyomkeresés szükségessége.
 |
 |
|
A táv (Höllental, Stadelwandgraben, Märchenwiese, Klosterwappen, Kientalerhütte, Ferdinand-Mayr-Weg, Höllental) cirka 15 km, 1590m szintemelkedés, bruttó 8:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. |
|
Didergetően hűvös reggelen, 7:20-kor indulok útnak a Weichtalhaus alatti parkolóból, mely normál esetben, hétvégeken, terjedelmes méretei ellenére is színültig van autókkal. A hétköznapnak tulajdonítható, hogy most szálegyedül vagyok. Alig 5-6- perc gyaloglás a Höllental főúton elérni a Stadelwandgraben bejáratát. Ugyan itt is van egy parkoló, de mivel (remélhetőleg) majd a Weichtalhaus felől fogok érkezni, jobbnak láttam oda leparkolni.
Az elején, az ösvényen még jól követhető, ugyanis az Stadelwand falaihoz igyekvő sziklamászók is rendszeresen erre járnak fel. Feljebb az árok egy szélesebb, sziklagörgeteggel kitöltött vályúba nyílik. Tanácsos mindvégig az árok jobb oldalán, az erdőben vezető ösvényen maradni és nem rátérni a sziklafalakhoz csábító, kitaposott utakra.
Távolodva a Stadelwandtól, a nyomok valamelyest halványodnak, hiszen erre már a sziklamászók nem járnak. Egy lankásabb, sőt lejtővel is tarkított rész után vihar döntötte erdőhát következik. Nem tudom, hogy vajon csak a korai szezonnak köszönhető-e, avagy egyébként is ilyen őserdei viszonyok vannak errefelé, de annyi bizonyos, hogy számtalan hatalmas kidőlt fenyő zárja el az utat. Helyenként nem is egy, hanem mindjárt három-négy fatörzsön kell mászva, kúszva, avagy nagy ívben kitérve átverekednem magam. Ezek a műveletek lassítják a haladást. Megesik, hogy a hátizsákot is le kell venni ahhoz, hogy egy szűk résen átpréseljem magam. Mindezek felett a legkellemetlenebb, hogy egy-egy ilyen akadályverseny után keresgélnem kell a már nem egészen jól kivehető ösvényt. Egy alkalommal sikerül a semmiben találnom magam és csak az égtájakra, illetve a GPS-en látható nyomvonalra hagyatkozva keresgélem a helyes csapást. Néhány perces botorkálás után ez sikerül is. Elvileg a kitaposott út mellőzésével is célba lehetne érni (Märchenwiese), de az ilyen úttörő magatartás extra adag erőfeszítéssel jár, egyrészt az aljnövényzet és az itt-ott kiálló sziklakitüremkedések miatt, másfelől pedig a kitaposott út fonala megfigyelésem szerint mégis csak a lehető legsekélyebb emelkedés garanciája.
Fellélegzem tehát, amikor kiérek az 1400m tengerszinti magasságon fekvő Mesemezőre (Märchenwiese) ahol Bécs város egyik, normál esetben lezárt vadászkunyhója található. Innen még 100 méter jelöletlen erdei szintemelkedés következik egy halvány csapáson a Grafensteig vonaláig. Innétől kezdve minden turistaút jelölt, ami mégis nagy könnyítés. Például szinte kiabálnak a frissen zöldre pingált jelek, melyek tehát a Grafensteigről a Schneeberg csúcsára vezetnek.
A zöld turistaút erdővel indít, majd hamarosan törpefenyők között nyílik ki a kék égbolt, hogy alig negyedóra elteltével ismét változzon a kulissza. Hirtelen lépek ki a mintegy vállmagasságig érő bozótosból a semmivel határolt kopár sziklákra. Elcsodálkozom ezen a hirtelen végbement változáson, és szükségem van néhány percnyi ocsúdásra, hogy megszokjam a további utamat szegélyező mélységeket és a szokatlanul nagy távolságokat.
A sziklavilágnak azonban 1700m magasság körül ismét csak vége szakad és a csúcsig füvel benőtt virágokkal szórt hegyháton kaptatok. Hosszú az út és meredek a kaptató még az után is, hogy feltűnik a Klosterwappenre telepített radarállomás teteje, mely valamiféle optikai csalódás folytán, mintha csak karnyújtásnyira lenne.
A csúcson élénk hideg szellő fogad. A felhevült test minden ízében protestál ellene. Felveszem tehát a mellényemet, és mindjárt jobban érzem magam a csúcskereszt szeles tövében. Betérő következik a Fischerhüttebe, ahol a tradíciónak megfelelően lencsét rendelek a szintén tradicionális magyar felszolgáló személyzettől, majd a Wurzengrabenben ereszkedem alá. Az árok alján még maradt némi hó. Kíváncsian szemlélgetem a terepet egy potenciális sítúrázó szemszögéből. Miután a hó már csak mutatóban maradt, nehéz megállapítani a terep téli igényességét. Nyilván sokat számít, hogy milyen mély a hó és hogy milyenek az egyes hórétegek.
A Wurzengraben közepébe egy másik sítúrázók által kedvelt árok, a Schneegraben torkollik. Megítélésem szerint a Schneegraben mindenképpen szélesebb és amennyire így lentről meg tudom ítélni, barátságosabbnak is tűnik. Gondot jelenthet viszont a két árok végét elálló vegetáció, mely igaz nagyrészt törpefenyőkből áll. Két-három méteres hótakaró esetén nem jelenthet akadályt.
Ilyesféle gondolatokkal foglakozva érem el az ÖAV egyik menedékházát. Itt balra fordulok a Kientalerhütte felé. Bár most hivatalosan is jelzett turistaúton haladok, a téli viharok nyoma, a kicsavart, az útra keresztbezuhant fenyők még nincsenek eltüntetve. Ismét csak nyomolvasásra van szükség ahhoz, hogy a kerülgetések alkalmával ne vétsem el az egyébként sárgával jelzett turistautat.
A Kientalerhütte csak hétvégeken, illetve ünnepnapokon tart nyitva. A szabadban álló padok egyikére leülök inni és szusszanni egyet. Innen már aztán ismerős útvonalon haladok lefelé. Még hosszú ereszkedés vár rám, cirka két óra a Höllental és a Weichtalhaus. Különösebb intermezzók nélkül érek vissza a parkolóba. Jólesik leereszkedni a Schwarza meredek partján és egy kicsit felfrissülni a hideg patakvíztől. A vállalkozást kondíció- és állóképességi tesztnek szántam, melyet így utólag is sikernek könyvelhetek el.
Sztefano-Space 